Előző cikk Következő cikk

Novák Zsüliet: Mesével a valóságba

A jó és a rossz ősi küzdelme egész életünket végigkíséri. A család a legrégebbi ősközösség, amelyből nemcsak az elemi lét fakad, hanem a szellemi-erkölcsi alapokat is meghatározza. A gyermekkorban tapasztalt mesékben számukra is feldolgozható formákban jelenik meg az emberiség minden küzdelme és győzelme, szenvedése és öröme. A mese olyan lelki táplálék, amely életre szóló nyomokat hagy a gyermekben. Dorner Márta gyermekpszichológust kérdeztük a mese jelentőségéről.

Miért van szükség mesére a gyermek megfelelő fejlődéséhez? Egyáltalán valóban szükség van-e rá?

A mese az érzelmi intelligencia és a kreativitás fejlesztésének legfontosabb eszköze. A mese, a fantázia, a dolgok elképzelése fejleszti a kreativitást, bővíti a szókincset, rengeteg erkölcsi fogalmat megmagyaráz a gyermeknek. Ha egy gyermek sok mesét ismer, akkor az olyan alapfogalmaknak, mint pl. az igazság, bátorság, becsület, jóval mélyebb lesz a jelentéstartalma. A mindennapi életből egy tágabb perspektívát biztosít. Másrészt a helyzetek megélésében és feldolgozásában is nagyon sokat segít. Azért is nagyon jó a mese, mert nagyon sok mindent meg tudnak tapasztalni általa. Elég szűk mezsgyén mozog az életünk, de különleges, fantasztikus, kalandos dolgokat élhetünk meg a mesék által, ugyanakkor biztonságot ad. Hiszen a fantáziánkban számtalan dolgot megélhetünk, de visszatérhetünk ahhoz a mindennapi biztonsághoz, amiben élünk. Természetesen hatnak rájuk a mesékben a rossz dolgok: a félelem, az agresszió. Ismertem például olyan kisgyermeket, aki azért nem tudta a Süsüt végignézni, mert nem akarta átélni, hogy milyen lehetett és mit tett Süsü apukája. Amikor nagyon azonosulnak a mesefigurákkal, akkor teljes egészében beleélik magukat abba a helyzetbe, de ezek a beleélések a félelemmel való játékot is megengedik. Ahhoz, hogy a kisgyermek kipróbálja, milyen félni, nagyon jó terep a mese. Hiszen amint nem érzi jól magát, visszatér a valóságba, oda tud bújni anyához, és akkor máris megszűnik ez a félelem. A kisiskolás kor végére jut el odáig a gyermek, hogy következtetéssel is képes megérteni dolgokat, mindaddig csak tapasztalás révén. Nagyon sok dolognak a közvetítésében pedig az érzelmi azonosulás a meghatározó. A szabályok, tilalmak elfogadásában nem az számít, hogy megmagyarázzuk, hogy mit, miért nem szabad, hanem érzelmi azonosulás után fogad szót. Vagy velem azonosul érzelmileg, vagy én közvetítek érzelmeket. Ezt az érzelmi azonosulást pedig kiválóan el tudják sajátítani a mesék világában.

Mindegy a mese módja? Számít, hogy vizuálisan vagy verbálisan érkezik?

Az élmények között nagy különbség van. Tudok olyan kisgyermekről, aki mondjuk a CD hallgatása közben állandóan félt. De amint áttértek arra, hogy anya mesél, az esti félelem és az éjszakai fölriadások meg is szűntek. Az olvasott meséknek egyik nehézsége, hogy – főleg amikor még a gyermek kicsi – azoknak a mondatszerkezete túl hosszú és bonyolult, így azokat nehezebben tudja követni, nehezebben tudja a lényeget kiemelni. Van olyan időszak, amikor még ha könyvből is olvasunk, célszerű előtte egy kicsit vázlatosabban elmesélni a történetet, hogy a cselekmény tudja őt vinni, és ne kelljen azon gondolkodni, hogy mi az információ. Pl. abban, hogy „Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, de még az Üveghegyen is túl, volt egyszer egy királyfi”, csak a királyfi a lényeges elem, viszont egy ilyen hosszú mondat követéséhez kell már bizonyos érettség, ilyenkor akár le is egyszerűsíthetjük a meseszöveget. A vizuális meséknek ellenben már sokszor túl együgyű a szövege, hiszen ott sok mindent a vizualitással próbálnak megoldani. Azt még nagyobb hátrányának tartom, hogy a gyermek fantáziáját nagymértékben legátolja, ugyanakkor félelmetesebbé is teheti a mesét. Mert amíg a Jancsi és Juliskában a boszorkányt el tudom olyannak képzelni, amilyennek én akarom, és az, hogy az én fejemben milyen formát fog ölteni, nagyban függ a toleranciaszintemtől, hogy mennyire merem félelmetesnek elképzelni. Az elképzelt félelmetes boszorkány pedig ahány gyermek, annyiféle. A készen kapott filmek után egyrészt nem kell a fantáziát használni, másrészt ad egy sematikus figurát, ami vagy túl sok, vagy túl kevés, vagy túl félelmetes, ezért jobb az élő, verbális mesélés a gyermeknek.

Nemcsak napjainkban íródnak sokszor brutális, véres mesék, hiszen Andersen, vagy a Grimm testvérek meséiben gyakran erőszakos halált is halnak a szereplők. A gyermekek pedig boldogan tudnak kacagni, amikor elégetjük a kemencében a boszorkányt, vagy amikor agyonüti a hős az ellenségeit. Mit értenek meg ők ezekből a helyzetekből? Tudják-e, hogy ilyenkor pusztításról és megsemmisítésről van szó?

Olvasás közben mi is a jóval azonosulunk, így a gyermek is mindig a pozitív szereplővel azonosul a mesében. Ha pedig a boszorkány elég, az kicsit sem félelmetes vagy bűnös dolog, hiszen a jó győzött a gonosz fölött.

Helyes dolog a gyermeket nevelő célzattal ijesztgetni? Pl.: „ha nem leszel jó, odaadlak a vasorrú bábának”, vagy „ha nem mondasz igazat, téged is elvisz a csúnya bácsi és szamárrá változol”?

Nem tartom helyesnek. Ha gonosz alakokkal ijesztgetünk, éppen azt a részét tesszük a mesének bizonytalanná, hogy a gonosz nem a valóság, és azért nem kell tőle félni. Ha éppen az ellenkezőjét mondom, akkor a valóság és a fantázia közötti mezsgyét lépem át és teszem ingoványossá. Ezzel elbizonytalanítom a gyermeket, márpedig a kicsik az egyértelmű, biztos határokat szeretik, amelynek a keretén belül biztonságban érezhetik magukat.

Ez az értékrendjükre is hatással van?

Mindenféleképpen. Az értékrend kialakulásában is nagyon nagy szerepe van a mesének.

Miért fordulhat mégis elő manapság, hogy néhány kisgyermek a gonosz, rossz szereplőnek kezd el szurkolni?

Azért fordulhat elő, mert sikeresnek tüntetik föl őket. A gyermek nemcsak a jóval szeret azonosulni, hanem azzal is, aki jól jár. Ha pedig úgy tűnik számára, hogy a gonosz jól jár, akkor az ő alakja is vágyott lehet. Ehhez tudat alatt hozzájárulhatnak a felnőttek világából hallott töredékes információk, mert az a világ sem olyan egyértelműen, feketén-fehéren közvetíti a gyermekek felé, hogy mi a jó, mi a helytelen. Ha mondjuk a gyermek környezetében elfogadott az a hozzáállás, hogy bizonyos esetekben mást rászedek, de én jól járok, akkor a mesék világában is az ehhez hasonló szereplőkkel fog szimpatizálni, függetlenül attól, hogy bizonyos erkölcsi kategóriákat átlépnek. De mondjuk a Tom és Jerry-ben sem tudjuk eldönteni, melyik a negatív szereplő, hiszen az egér gyakran erkölcstelen módon jár túl a macska eszén.

Milyen megbeszélést igényel egy-egy történet, mese?

Az az egészséges, ha a gyermek jelzi a szülőnek, ha a történettel kapcsolatban kétségei támadnak. De érdemes olykor a szülőnek a lényeget összefoglalni, kiemelni, hogy „látod, látod, így jár, aki rosszat akar másoknak”, vagy „így jár, aki irigy”.

Hogyan segíthetünk egy gyermeknek feldolgozni azokat a meséket, amelyeknek nem vidám a tartalma, nem jó a vége? A kis hableány és a kis gyufaáruslány is pozitív hős, ám meghalnak a történet végén. Mikortól mutathatunk ilyen történeteket a gyermeknek?

Ez leginkább a gyermek teherbírásától függ. Ha meghal a főszereplő a végén, mindig könnyítsük azzal a helyzetet, hogy ez csak mese.

 Miért ragaszkodnak a gyermekek egy-egy meséhez? Amikor a szöveget már fejből tudja, mégis minden nap repetitív módon, ugyanúgy, ugyanabban a formában szeretné hallani.

Mert szereti ugyanazt átélni. Annak a mesének, vagy annak a történetnek az élménye számára egy nagyon jó élmény, és azt szeretné minél többször megtapasztalni. A gyermek játékában is létezik egy gyakorló szakasz, amikor rakja a kockát, leborítja, megint rakja. Az élmény újbóli átélése is gyakorlásnak minősül számára. Ahogyan az is csak gyakorlás, amikor szeretnek félni, de biztonságban félni. Amikor a frusztrációtűrését gyakorolja és tágítja a mese segítségével.

Nagyon szokták szeretni a gyermekek a személyes meséket, amelyben a kisgyermekek olyan tulajdonságúak és úgy néznek ki, ahogyan ők, illetve a mese alakulásában is tevékenyen részt vesznek.

Mert az nagyon sok lehetőséget ad. Van is olyan terápia, amikor egy gyermek nehezen megközelíthető, vagy beilleszkedési nehézségei vannak, akkor elkezdünk egy mesét, ami a kisgyermekről szól, de lehetővé teszi, hogy egy kicsit távolodjon az érzelmi hatásoktól, egy kicsit távolabbról tudja nézni. Amikor a családról beszélünk, akkor a gyermek is képessé válik arra, hogy egy kicsit messzebbről szemlélje a dolgokat, és ha ennek voltak is negatív hatásai rá, az kevésbé lesz számára frusztráló. Ha a mesében Pistike mondjuk rossz volt, azt nem éli át a mese szemszögéből annyira rossznak. Föl lehet a meséket használni arra, hogy a történetek befolyásolásával neveljük a gyermeket. Mert lehet, hogy a valóságban kiöntötte a levest, de a mesében majd azt mondjuk, hogy mondjuk kiöntötte a levest, de gyorsan föltörölte, vagy valamilyen megoldást találunk és akkor nem lesz szorongáskeltő hatása. Megoldást tudunk neki adni. Ha a történetben a testvérével összevesztek, de aztán odament és bocsánatot kért, még ha a valóságban nem is történt meg, de legközelebb lehet, hogy megteszi. Ha a gyermeknek adunk beleszólási lehetőséget, akár egy vágyteljesítés is megjelenhet benne, ami szintén feszültségoldó hatású lehet. Esetleg segíthetünk a mese segítségével megfogalmazni az érzelmeit, mit gondol a körülötte zajló eseményekről. Az együttes élményt sem szabad lebecsülni. A gyermek ezekre mindig nagyon jó emlékkel fog visszagondolni, mindig különleges marad az, ahogyan ezt a mesét közösen kitalálták.

Kell-e tiltani a gyermeket a modern meséktől? Valóban káros-e, ha mutánsok, robotok harcolnak egymással?

Függ attól, hogy konkrétan miről szól az a mese. Ha nagyon negatívak a szereplők és azokkal a gyermek azonosul, akkor bizony ez egy nagyon rossz hatású mese. Ami viszont komolyan nagyon káros és fenyegető lehet – az ifjúkori devianciában időnként megjelenik ez –, hogy nem tudja a páciens elkülöníteni a mesét a valóságtól. A véletlenszerű öngyilkosságoknál is előfordul, hogy azt hiszi a beteg, ez visszafordítható. Mivel a fantáziában meg lehet azt tenni, hogy valakinek levágják a fejét, az visszanő, vagy szíven szúrják, majd spontán meggyógyul és folytatódhat az élet. Ha a gyermek nem tudja jól elkülöníteni, hogy mi a valóság és mi a fantázia, az egy idő után nagyon veszélyes.

Meddig meséljünk a gyermeknek?

Ez szerintem nem életkor, hanem olvasási készség függvénye. Ha a gyermeknek az olvasástechnikája, az olvasáskészsége eljutott arra a szintre, hogy már nem okoz számára nehézséget maga az olvasás és már a tartalomra tud figyelni, akkor olvashat egyedül. Amíg nehézséget okoz, addig képtelen a cselekményre figyelni. Ezért van az, hogy az iskolában, amikor elkezdenek olvasni, elolvassa a mondatot, utána vissza kell mondani egyben az egészet, mert az ismétléskor tud majd csak a tartalomra figyelni. Illetve ha egy felnőtt olvas egy gyermeknek, a felolvasás módjával erősen tudja befolyásolni a mondatok érzelmi hatását. Kiemeli, játszik vele, ez természetesen élvezetesebb a gyermek számára. De én azt gondolom, az a normális, ha a felnőtt is élvezi ezeket az együtt töltött, nyugalmas perceket. A gyermekeink, unokáink nagyon gyorsan föl fognak nőni. Addig olvassunk nekik meséket, amíg megtehetjük.