Török Csaba: A harc: Janus-arcú valóság

A nemzetközi kapcsolatoktól az egyes országok politikai közéletén át egészen az egyéni életterünkig azt tapasztaljuk szüntelenül, hogy egy-egy helyzet megoldásában szinte ösztönszerű belső hajlamunk van a konfliktusos válaszkeresésre.

gGilbert Durand alapvető fontosságú, az ősképekről, archetípusokról írott könyvében elkülöníti ezek nappali és éjszakai pólusait. Az előbbiek inkább a szétválasztást (skizma), az utóbbiak inkább az összekapcsolást (szintézis) juttatják kifejezésre, az első esetben alapvetően férfias szimbolikus formákban kifejezve önmagukat, az utóbbi esetben sokkal inkább nőies megfogalmazást nyerve. A szétválasztás férfias archetípusai két ágba sorolhatók: horizontálisan (különválasztani–összekeverni) a kard, vertikálisan (felemelkedni–lezuhanni) a jogar a „vezérjelkép”. A két ősi férfialak, a harcos és a király egymás komplementerei, s mindketten más és más módon, de a férfiságot, atyaságot jelenítik meg.

Miért bocsátottuk mindezt előre? Azért, mert a harcról, a háborúról szólni legtöbbször erkölcsi szempontból szoktak. Holott a jogos és szükségszerű morális megfontolások nem adnak választ arra az elementáris kérdésre: miért vonzó a harc oly sok ember számára? Miért szeretjük jobban a háborút, mint a békét? Egyesek talán úgy vélik, hogy hazudik a kérdés, mindenki szeretne békében élni, s senki nem akarja a harcot. De valóban így van ez? A nemzetközi kapcsolatoktól az egyes országok politikai közéletén át egészen az egyéni életterünkig azt tapasztaljuk szüntelenül, hogy egy-egy helyzet megoldásában szinte ösztönszerű belső hajlamunk van a konfliktusos válaszkeresésre. Még önnön identitásunkat is a szembeállítás módjára határozzuk meg (az a narancssárga, ami nem piros vagy zöld vagy…). Mindezek a lelkünk-képzeletünk mélyén élő háborúk és harcok, a kard és a jogar maszkulin világrendje, amely gondolkodásunk alapzatát képezi, még akkor is, ha tudatos énünk szüntelenül igyekszik ezt tagadni.

Emellett még egy dologgal számolnunk kell. Az ősképek – lényegüknél fogva – polivalensek, sok jelentést, olykor egymással szembeforduló értelmeket ölthetnek magukra, környezetüktől, kulturális vagy társadalmi meghatározottságuktól függően. A háború, a harc is ilyen Janus-arcú valóság. Azért kell ezt tisztán és világosan látnunk, mert még a Szentírást lapozgatva is megfigyelhetjük a harc kapcsán kétségtelenül jelenlévő kettősséget. Ne higgyük, hogy ez csak az Ószövetség birodalmára, történelmére igaz, ahol például a honfoglalás-kori borzalmas erőszakos cselekmények Isten-jellé, hittapasztalattá tudnak nemesülni, miközben a későbbi próféták messiási ígéreteinek kulcsfogalmává lesz a Sionról az egész világra kiáradó béke. Maga az Újszövetség is hordozza e kétarcúságot: a hegyi beszéd békés Krisztusa a Jelenések könyvében a legborzalmasabb vérontások, a legyilkolt igazakért gyakorolt véres bosszú kontextusában jelenik meg. Legborzalmasabb képe ennek talán a vértől ázott ruhában kilovagló Ige, aki a Királyok Királya és az Urak Ura, akinek szájából kard lövell (ld. Durand fenti megfontolásait), s akinek angyala a lemészároltak húsát megeteti az ég madaraival. (Jel 19,11–21) Igen, Ő nem más, mint a názáreti Jézus.