Radóczy Jusztina: Délszláv béke

Középiskolás voltam, amikor a délszláv háborúról jöttek a hírek. Döbbenet, félelem és részvét érzése kavargott bennem. Sokszor gondolkodtam azon, mi lenne, ha mindez nálunk történne, és már maga a gondolat is szörnyű volt. Szomszédok, barátok, munkatársak, ismerősök, sőt, sokszor családok is egymás ellen harcoltak. Innen távolról talán könnyű azt gondolni, nem vennék részt egy ilyen háborúban. Na de mit tehettek azok az emberek, akiket módszeresen egymás ellen hangoltak? Vagy mit tehetett egy fiatal srác, akit besoroztak, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát? Győrffy Zoltán újságíró Zomborban nőtt fel és épp az érettségi után kapta meg a behívóját…  

1972-ben születtél Bácskában, pontosabban Zomborban. Gyermekként megélted még a Tito-féle Jugoszláviát. Milyen volt a béke, illetve valóban béke volt-e azokban az időkben?

Abban az időben, amikor én Zomborban és Bezdánban felnőttem, még nem Szerbiához, hanem Jugoszláviához tartozó területek voltak. Lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, de úgy vélem, ha a 90-es években egy kicsit kitartott volna még az ország, akkor talán átbillent volna ezen a nemzeti megosztottságon. Az én generációmból nagyon sokan valójában már jugoszlávnak tartották magukat, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiséghez tartoztak. Gond nélkül élt együtt szerb, magyar, montenegrói, horvát és a többiek. Ezek a gyerekkori emlékeim. Valójában inkább a szüleink, nagyszüleink generációja volt az, akik még emlékeztek arra, hogy mi volt a második világháború előtt, így a nemzeti ellentéteket is leginkább bennük generálták.

Gondoltatok esetleg már a délszláv háború előtt arra, hogy átköltözzetek Magyarországra?

Gyermekként soha nem szerettem volna Magyarországra jönni, hiszen még Tito idejében, sőt utána is, abszolút boldog voltam a szülőhazámban. Akkor Magyarország szürke és szomorú országnak tűnt Jugoszláviához képest. Sokkal szabadabbak, vidámabbak és gazdaságilag is erősebbek voltunk. Ez a szabadság abban is megmutatkozott, hogy például az apám meg a nagyapám magyar focicsapatnak szurkolt, én meg kizárólag a Partizán Belgrádnak – de ebből sem volt soha probléma közöttünk.