Paksa Balázs: Rossz hír az ördögnek

Hány gumimaci egy igehirdetés? Mozdítható-e hittel a gemkapocs? Garázdálkodik-e a nyúl a szomszéd néni veteményében? Mi a „Pál apostol” anagrammája, s mit jelent a kleisztogám szó? Egy kivételével rendre választ kapunk e roppant fontos és szörnyen életbevágó kérdésekre, miközben végigolvassuk Adrian Plass két, magyarul is megjelent könyvét önmagáról, a kegyes kétbalkezes kalandjairól.

aAdrian Plass fiktív naplója ugyanis – melyből magyarul két kötet látott napvilágot – tényleg hangos nevetésre késztet, de csak akkor, ha ráhangolódunk sajátos, hajmeresztő túlzásokkal teli, ugyanakkor maróan önironikus és – különös, de – bölcs humorára. S ez nem könnyű feladat: először is azért, mert eleinte csak hüledezünk a hihetetlen eseményeken és hősünk körül szaladgáló, karikatúráig torzított karaktereken. Másodszor pedig azért, mert egy idő után gyanúsan ismerősek lesznek a visszatérő szituációk, a szereplők reakciói és jellemvonásai, mégpedig saját keresztény életünkből. Plass kitűnő húzással magát teszi meg minden kétbalkezesek legostobábbikának, így mindjárt könnyebb nevetnünk azon, ahogy lelkiéletének fejlődésén munkálkodva csetlik-botlik. „Nagyon jó keresztény lennék, ha időnként nem zavarnák meg mások az életemet” – írja bosszúsan, s milyen jó, hogy helyettünk mondja ki mindazt, amit egy-egy fogcsikorgatóan bosszantó pillanatban magunk is gondolunk.

Az Egy kegyes kétbalkezes naplója fergeteges csattanók sorozataként kitűnő szatíra a szentségre törekvés buktatóinak állomásairól, a Kegyes kétbalkezes visszatér azonban némileg tónust vált, és a kacagtató részeket komolyabb közjátékok tűzdelik, hogy a kötet végére mindez új értelmet és megnyugtató magyarázatot kapjon. S hogy mi a cél? Semmiképp sem tabuk döntögetése, még kevésbé valamiféle blaszfémia, ám hitgyakorlatunk, „kereszténységünk” mindennapi hóbortjainak kifigurázása annál inkább. A hitközösségében rendíthetetlenül sürgő-forgó, saját családjával azonban nem törődő alak; a templomban buzgón térdeplő, ám a fél várossal örök haragban álló képmutató; a szent együgyűségében minimális gyakorlatiassággal sem rendelkező naiva; a hebrencs neofita vagy a mindent kritizáló, ám érdemben semmit előre nem mozdító „teológus-szakértő” figurája bizonyára mindannyiunk számára ismerős. S ez felekezet- független, gondoljunk bár a protestáns gyülekezetben szolgáló Plassra vagy magunkra, katolikusokra. A bravúros leleményességgel magyarra fordított kötetek talán legnagyobb erénye, hogy kendőzetlen őszinteségükkel nézőpontváltásra kényszerítenek: mindazt, amit keresztényként megszoktunk, s a már megtértek otthonosságával használunk (legyen szó giccses énekszövegről, kiüresedett ájtatossági gyakorlatról vagy mindennapi apró képmutatásainkról), rendületlen hévvel, ám empatikus szeretettel újragondoltatja velünk. S kíméletlenül szembesít minket a kérdéssel: e görcsössé merevült szokásokban áll hitünk lényege, vagy fogyatékosságainkat hátrahagyva képesek vagyunk-e újra és újra megindulni az Úr útján?

Félreértés ne essék: Plass nem foglal állást a forma és tartalom örök dilemmájában, sem egyéb filozófiai vagy teológiai kérdésben, csupán szelíden figyelmeztet: hitünkben csak úgy tudunk gyarapodni, ha időről időre kiesünk saját komfortzónánkból. Például egy jókora nevetéssel.

• Adrian Plass: Egy kegyes kétbalkezes naplója. Budapest, 2000, Harmat Kiadó. • Adr ian Plass: Kegyes kétbalkezes visszatér. Budapest, 2001, Harmat Kiadó.