Mihályi Anikó: A humor az ép ész utolsó kapaszkodója
Simon Márton (1984., Kalocsa) költő és slammer, fordító és szerkesztő. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett. Évekig szerkesztette az Előszezon versblogot. Első önálló verseskötete 2010-ben jelent meg Dalok a magasföldszintről címmel. Második kötetét, a Polaroidokat 2013 áprilisában adták ki. A kettő közötti időszakban került szorosabb kapcsolatba a magyar poetry slam mozgalommal. 2012 októberében az I. Országos slambajnokság 2. helyezettje lett. A KGRE Keleti nyelvek és kultúrák szakán, japán szakirányon tanul. Budapesten él.
Kalocsán, Hódmezővásárhelyen, Battonyán majd Pápán tanultál, most Budapesten élsz, és japánt tanulsz a Károli Gáspár Református Egyetemen. Húsz éves korod óta publikálod a verseidet. Elősegítette- e, és amennyiben igen, hogyan, a költészet iránti vonzódásodat a sokféle világ, amellyel találkoztál?
Ezen, őszintén, még sosem gondolkodtam. Az elég biztosnak tűnik, hogy a sok helyszín és az ennek köszönhető sok szereplő alapvető befolyással voltak rám, és arra, ahogy a dolgokat látom, de hogy ez mennyiben határozta meg az irodalomhoz (vagy költészethez) való viszonyomat, nem nagyon tudom. Az azért tény, hogy otthon elég nagy könyvtárunk volt, és az olvasás, mint állandó pont, jól jött nem egyszer. Viszont ebben nem érzem, hogy különböznék bármelyik kiskamasztól.
Az elmúlt években sokan találkozhattak a neveddel, hiszen aligha volt olyan slam-rendezvény, slames esemény, melyen ne lettél volna ott. Mikor és hogyan találkoztál a slammel, és mit jelent ez a költészet, amely egy ideje megmozgatni látszik az irodalmi életet?
Szerencsére valóban elég sok helyen megfordulhattam a slam kapcsán az utóbbi időben, és jó pár hely még hátra van, ahol viszont a Slam Poetry Budapest egyesületből ismerhető barátaim már voltak. Amiért ez nagyon fontos: ez egy csoportos műfaj, bár egyenként állunk ki a színpadra, és E/1-ben beszélünk, de a többiek nélkül ez nem menne egyikünknek sem – és ez esetben ezt nem az illendőség mondatja velem, hanem a tapasztalat. Elsősorban ez a közeg inspirál, ez húz, ettől érzem, hogy van értelme, és (mindig) van hova fejlődni. 2011-ben voltam először Slam Poetry rendezvényen, azóta lettem a része a társaságnak is, meg a közegnek is. Jelenteni egyébként – azt hiszem, így foglalható össze legegyszerűbben – három perc színpadi szólásszabadságot jelent, amire gyakran egy verseny is épül. Ez a műfaj valahol keresztúton áll egy monodráma, egy stand up comedy, egy vers és egy 100 méteres sprint között. De egyszerűbb, ha azt mondom, látni kell.
„Én a slam vagyok, a szájalás hagyománya” és „honvágyam van a szájhagyományba” – mondod A hagyományos költő című videoüzenetedben ( ha lehet ezt így neveznem). Kányádi Sándor szavai jutnak eszembe: „a vers az, amit mondani kell.” El tudod képzelni, hogy a Te slam-verseidet egyszer mások is mondják, vagy ezek csak a Te szövegeid?
Hallottam már róla, hogy volt, ahol „versként” előadták több ilyen szövegemet is, ami azt hiszem, kizárólag az adott „darab” függvénye, hogy működhet-e – épp A hagyományos költő esetében kicsit nehezen tartanám elképzelhetőnek, de talán nem kizárt. A slam eredendően szerzői és színpadi műfaj, ha tehát a személyes jelenlét hiányzik, akkor az egyik kulcsmomentum vész el. (Vannak is erről vitáink, hogy egy videofelvétel egy előadásról az „még” slam, vagy „már csak” dokumentáció. Nehéz kérdések ezek.) Az persze tagadhatatlan, hogy én magam is abban bízom, hogy a szövegek alkalomadtán nélkülem is megállják (majd?) a helyüket.
Slames szövegeidben József Attila, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Petőfi Sándor (és még sorolhatnám) verseire játszol rá. Kik azok, akiket fontosnak érzel a kánonból?
A fenti példák jó része elég direkten került bele a szövegeimbe: gyakori versenyfeladat az átírás. Ilyenkor egy adott szerzőből vagy esetenként egy konkrét szövegből kell kiindulni, azt kell „átépíteni”, és Weöres, József Attila, Nemes Nagy mind ilyenek voltak. Eközben van az, hogy van a szerzőknek egy bizonyos szövege, mondata, szófordulata, bármi, ami élénken él a fejemben, és ha úgy adódik, szívesen veszem át, forgatom ki, gondolom tovább vagy élesztem újra ezeket. Ilyenek vannak pl. Radnóti Miklós, Szilágyi Domokos, Esterházy Péter, Faludy György, Nemes Z. Márió (és még sorolhatnám) esetében, egy-egy mondat erejéig általában. Ez a posztmodernség és a pimaszság vegyítése egyfelől, másfelől viszont valamelyes tudatos beledolgozása is a nekem fontos figurák szövegeinek a saját világomba. (Csak hogy senki ne értse félre: mennyiségileg ez kb. 0,5 százalék körül mozog a szövegek egészét tekintve, tehát nem kollázsokat készítek…)
Lenyűgöző az a nyelvi humor, az irónia, amely árad szövegeidből. Mit jelent Neked a humor?
Nagyon köszönöm :) Számomra a humor az ép ész utolsó kapaszkodója, amikor oda jut. És hát néha oda jut.
A versesköteteid másképpen építkeznek, mint a slam. A Dalok a magasföldszintről versei szabadversek, a Polaroidok köteted pedig nagyon rövid, a haikura rájátszó, ám attól elkülönülő, rövid, néha egyszavas (versek?) gyűjteménye, amelyek fölvillannak, ott maradnak lenyomatként az olvasóban. Hogyan fér meg benned ez a sokféleség? Értelmezhetjük folyamatos kísérletként alkotásaidat, ahogy írod: „Ez mind múlékony. / Legalább hasonlít rám.”?
Azt nem állíthatom, hogy ha írni kell, könnyen megy az „átállás” egyikről a másikra, de az biztos, hogy mindhárom én vagyok és mindhármat önazonosnak is érzem. A kísérletezés – bár eleinte ezt magam se gondoltam volna – alapvető eleme lett annak, hogy írok. Ennek az okát én sem tudom, igaz, ha nem „szórakoztat” (egy bizonyos értelemben) az írás, akkor nem tudok működni és lefulladok. Kellenek a kihívások.
Mi mozgat mostanában?
Szeretném befejezni az egyetemet, nagyon hamar. Minden mást meglátunk utána.