Előző cikk Következő cikk

Mihályi Anikó: A humor az ép ész utolsó kapaszkodója

Simon Márton (1984., Kalocsa) költő és slammer, fordító és szerkesztő. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett. Évekig szerkesztette az Előszezon versblogot. Első önálló verseskötete 2010-ben jelent meg Dalok a magasföldszintről címmel. Második kötetét, a Polaroidokat 2013 áprilisában adták ki. A kettő közötti időszakban került szorosabb kapcsolatba a magyar poetry slam mozgalommal. 2012 októberében az I. Országos slambajnokság 2. helyezettje lett. A KGRE Keleti nyelvek és kultúrák szakán, japán szakirányon tanul. Budapesten él.

Kalocsán, Hódmezővásárhelyen, Battonyán majd Pápán tanultál, most Budapesten élsz, és japánt tanulsz a Károli Gáspár Református Egyetemen. Húsz éves korod óta publikálod a verseidet. Elősegítette- e, és amennyiben igen, hogyan, a költészet iránti vonzódásodat a sokféle világ, amellyel találkoztál?

Ezen, őszintén, még sosem gondolkodtam. Az elég biztosnak tűnik, hogy a sok helyszín és az ennek köszönhető sok szereplő alapvető befolyással voltak rám, és arra, ahogy a dolgokat látom, de hogy ez mennyiben határozta meg az irodalomhoz (vagy költészethez) való viszonyomat, nem nagyon tudom. Az azért tény, hogy otthon elég nagy könyvtárunk volt, és az olvasás, mint állandó pont, jól jött nem egyszer. Viszont ebben nem érzem, hogy különböznék bármelyik kiskamasztól.

Az elmúlt években sokan találkozhattak a neveddel, hiszen aligha volt olyan slam-rendezvény, slames esemény, melyen ne lettél volna ott. Mikor és hogyan találkoztál a slammel, és mit jelent ez a költészet, amely egy ideje megmozgatni látszik az irodalmi életet?

 Szerencsére valóban elég sok helyen megfordulhattam a slam kapcsán az utóbbi időben, és jó pár hely még hátra van, ahol viszont a Slam Poetry Budapest egyesületből ismerhető barátaim már voltak. Amiért ez nagyon fontos: ez egy csoportos műfaj, bár egyenként állunk ki a színpadra, és E/1-ben beszélünk, de a többiek nélkül ez nem menne egyikünknek sem – és ez esetben ezt nem az illendőség mondatja velem, hanem a tapasztalat. Elsősorban ez a közeg inspirál, ez húz, ettől érzem, hogy van értelme, és (mindig) van hova fejlődni. 2011-ben voltam először Slam Poetry rendezvényen, azóta lettem a része a társaságnak is, meg a közegnek is. Jelenteni egyébként – azt hiszem, így foglalható össze legegyszerűbben – három perc színpadi szólásszabadságot jelent, amire gyakran egy verseny is épül. Ez a műfaj valahol keresztúton áll egy monodráma, egy stand up comedy, egy vers és egy 100 méteres sprint között. De egyszerűbb, ha azt mondom, látni kell.

„Én a slam vagyok, a szájalás hagyománya” és „honvágyam van a szájhagyományba” – mondod A hagyományos költő című videoüzenetedben ( ha lehet ezt így neveznem). Kányádi Sándor szavai jutnak eszembe: „a vers az, amit mondani kell.” El tudod képzelni, hogy a Te slam-verseidet egyszer mások is mondják, vagy ezek csak a Te szövegeid?

Hallottam már róla, hogy volt, ahol „versként” előadták több ilyen szövegemet is, ami azt hiszem, kizárólag az adott „darab” függvénye, hogy működhet-e – épp A hagyományos költő esetében kicsit nehezen tartanám elképzelhetőnek, de talán nem kizárt. A slam eredendően szerzői és színpadi műfaj, ha tehát a személyes jelenlét hiányzik, akkor az egyik kulcsmomentum vész el. (Vannak is erről vitáink, hogy egy videofelvétel egy előadásról az „még” slam, vagy „már csak” dokumentáció. Nehéz kérdések ezek.) Az persze tagadhatatlan, hogy én magam is abban bízom, hogy a szövegek alkalomadtán nélkülem is megállják (majd?) a helyüket.

Slames szövegeidben József Attila, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Petőfi Sándor (és még sorolhatnám) verseire játszol rá. Kik azok, akiket fontosnak érzel a kánonból?

A fenti példák jó része elég direkten került bele a szövegeimbe: gyakori versenyfeladat az átírás. Ilyenkor egy adott szerzőből vagy esetenként egy konkrét szövegből kell kiindulni, azt kell „átépíteni”, és Weöres, József Attila, Nemes Nagy mind ilyenek voltak. Eközben van az, hogy van a szerzőknek egy bizonyos szövege, mondata, szófordulata, bármi, ami élénken él a fejemben, és ha úgy adódik, szívesen veszem át, forgatom ki, gondolom tovább vagy élesztem újra ezeket. Ilyenek vannak pl. Radnóti Miklós, Szilágyi Domokos, Esterházy Péter, Faludy György, Nemes Z. Márió (és még sorolhatnám) esetében, egy-egy mondat erejéig általában. Ez a posztmodernség és a pimaszság vegyítése egyfelől, másfelől viszont valamelyes tudatos beledolgozása is a nekem fontos figurák szövegeinek a saját világomba. (Csak hogy senki ne értse félre: mennyiségileg ez kb. 0,5 százalék körül mozog a szövegek egészét tekintve, tehát nem kollázsokat készítek…)

Lenyűgöző az a nyelvi humor, az irónia, amely árad szövegeidből. Mit jelent Neked a humor?

Nagyon köszönöm :) Számomra a humor az ép ész utolsó kapaszkodója, amikor oda jut. És hát néha oda jut.

A versesköteteid másképpen építkeznek, mint a slam. A Dalok a magasföldszintről versei szabadversek, a Polaroidok köteted pedig nagyon rövid, a haikura rájátszó, ám attól elkülönülő, rövid, néha egyszavas (versek?) gyűjteménye, amelyek fölvillannak, ott maradnak lenyomatként az olvasóban. Hogyan fér meg benned ez a sokféleség? Értelmezhetjük folyamatos kísérletként alkotásaidat, ahogy írod: „Ez mind múlékony. / Legalább hasonlít rám.”?

Azt nem állíthatom, hogy ha írni kell, könnyen megy az „átállás” egyikről a másikra, de az biztos, hogy mindhárom én vagyok és mindhármat önazonosnak is érzem. A kísérletezés – bár eleinte ezt magam se gondoltam volna – alapvető eleme lett annak, hogy írok. Ennek az okát én sem tudom, igaz, ha nem „szórakoztat” (egy bizonyos értelemben) az írás, akkor nem tudok működni és lefulladok. Kellenek a kihívások.

Mi mozgat mostanában?

Szeretném befejezni az egyetemet, nagyon hamar. Minden mást meglátunk utána.  

 

Hagyományos költő

(részlet)
Mert én az akarok lenni, aki felkavar, a szavakat
nem gyengén pengén csapató egyfős szabadcsapat,
Superman néhanap, nem kartotékadat,
vadakat terelő, farkasokkal Snoop doggra táncoló
– akkora versekkel, hogy külön kelljen rájuk áfa és súlyadó.
Aki szabad a szavakban, mint Neo egy leolvadt alaplapban, a kisagyba
beszúrva, hátul.
Mert nem az a szabadság, ami a Gellérthegy tetején állva petrezselymet
árul.
 
Én a szó akarok lenni,
a lényeg, a nyelv ami jobb, mint a nyelv alatt a bélyeg,
amíg csak vándorolni jár belém a lélek,
a három betűs nirvánáig, ami nem az „LSD”, nem a „sör”, hanem a
RÍM.
A kesztyű a szájboxos Muhammad Alin,
a csípés, amitől Peter Parker Pókember lesz, aminek köszönheti minden
jó sorát,
hogy valami fehérrel körbelőhet egy csomó hálószobát – - -
Az élő szó amin, nem fog a formalin, a forma, aki nem beáll, hanem
beleírja magát a sorba.
Vörös posztó, nem vörös kereszt, egy tucat sörös rekeszt a megnagyobbodott
máján egyensúlyozó fóka.
 
Mert én a slam vagyok, a szájalás hagyománya,
ugyanis a rap-képtelen költő,
mint a röpképtelen költöző madár, olyan.
És csak játszom ugyan, de ti azért
vegyetek komolyan
 

A tagadás gyakorlása

Ez nem törölköző, ez a pulóverem, amibe beletörlöd az arcod,
pedig rajtam van. Ez nem pont így volt, de emléknek így is elég.
Ez nem szép, ez csak egy lilafoltos cigarettapapír, hagymát vágtam
mielőtt sodortam, lila hagymát, ez az égő lila semmi.
Ez nem az agyam, ez az instant kávé, ez nem az éjszaka lesz,
csak majd kikapcsolom a monitort. Ez nem csend, csak a polcra
dobált
könyvek gerincét olvasgatom hátradőlve. Ez nem az, hogy tényleg
nem vagy itt, hanem csak mondjuk kimentél előre, mert mindjárt
kész a fürdővíz, én meg mondtam, hogy jövök rögtön, de ezt még,
amíg vetkőzöm, meghallgatom. Valami zenét. Ez mondjuk annak a
szövege.
Illetve nem pontosan, de versnek így is elég. Ez nem is zene,
ez csak valami, amit vetkőzés közben magamban mondogatok,
olyan halkan mintha csak a lila szám remegne a túl sok úszástól.
Ez nem vers, ez a szembe házról – bontják vagy épül – a szélben
elszabadult hét emeletnyi zöldes, műanyag védőháló, belegabalyodtam.
Ezeket mondom, miközben a gerincedre, a meztelen hátadra gondolok,
és valamire, ami mint egy befejezetlen mondat, be nem váltott ígéret,
most már mindig lesz köztünk. Aztán meg arra, hogy ha védőháló,
miért nem véd meg semmitől.
 
 

PS: I Love You

Föltámadhatna a tenger. De miért, valakik megölték?
Vagy magától halt meg? Vagy komolyan, mi történt?
Ha tériszonyos létedre is, már csak 5 kilométer magasról nézve
nem ijesztő, egy ország – a hazád – az nem jó. Az baj. Szóval igen,
föltámadhatna végre.
 
Látjátok ezt a táncot? Walzerbe oltott kánkán.
Egy medve járja, nyúlcipő van a lábán,
orrában meg karika. Őt úgy hívják józan ész,
és nem éri fel, ha egy konzervatív popzenész
szabadítaná fel, vagy ha valaki a családot újradefiniálja.
Nem ilyennek képzelte a rendet. Pedig hát hiába.
 
Nem úgy képzeli, hogy tust húznak minden rossz poénra,
ahelyett, hogy végre mindre vizes lepedőt.
Mert nem hiszi, hogy hűtlen, aki megvonja a vállát és hátat fordít
ha egy millenium flakonokból pofán fújják a szép új világ kapui
előtt.
Vagy csak falteniszezzen, amíg falhoz nem állítják
a szabadságához örökre ragaszkodó tudat?
Hát, máma már nem hasad tovább. Sokat.
Akasszátok föl a kabátokat.
 
Mert árbóc és vitorla is – bár már elfelejtette – a népé.
És ha a bánat egy nagy óceán,
és rajta egy országnyi olajfolt, a közepén ott ég a néma BP.
De ha elfelejtettük, mert ha hazudnak rendületlenül,
kezdd újra te. Légy a fair play és az örök start,
múzeum lépcső és vörösmart
és lyukas zászló is, ne érdekeljen, aki mást hisz,
ne Norbi update ostya legyél, hanem trikolor smarties
 
És próbáld okosan mondani, ahogy mi próbáljuk -
mert új világok vannak, és a szavak rég nem jók rájuk.
Mert engem is föl-föl dob végül is a pro patria,
pedig nem vagyok valami borotvált, lófejű fehér ló fia.
De az idő két végén ég, mint a mezítlábas barna szofi, ja
- – - és aki túl mélyre dugja a homokba a fejét
az előbb utóbb a poklokra lát.
 
Én viszont csak egy vagyok, aki mindenki helyett szégyelli magát,
amiatt az emberiségellenes és öngyilkos ostobaság miatt
ami x éve zajlik, vagy ipszilon éve zajlik… amit, mióta élek látok
a tévében,
egy csapat senki a nagy NAÉS? korszak 22. évében.
 
Az égre írj, ha minden összetört,
ezt egy elég nagy költő írta, pár évvel azelőtt, hogy lelőtték.
én most itt élek, lassan 70 év eltelt, és nem értem, mi történt.
Habár fecseg a felszín, hallgat a mély, mert körülnéz, és nem tudja,
mit mondhatna.
Én is belebújok inkább valami sötétbe, és elegánsba, mondjuk
egy Bodor Ádám mondatba,
 
aztán leülök a Dunához, és figyelem utolsó megmaradt közös értékünket,
a csöndet – - -