Ha valaki el találna bizonytalanodni, hogy mi köze a humornak a magyar irodalmi hagyományban komor, külsőleg inkább konzervatív életvitelű, a nemzet felelős költőjeként kanonizálódott Arany Jánoshoz, Tarjányi Eszter: Arany János és a parodisztikus hagyomány című nemrégiben megjelent könyve könnyen útbaigazíthatja.
aA zavarba ejtően sokarcú, minden kívülről ráosztott szerep ellen ösztönösen tiltakozó költőzsenitől ezúttal pár kevésbé ismert verset idézünk. Az alapvetően önmagukért beszélő versekhez csak annyi kommentárt fűzünk, amennyi a múlt századi szövegekben és az irodalmi hagyományban esetleg járatlanabb olvasót is eligazítja.
„Utánzás”
A paródia a mellé-, ellen-, tovább- jelentésben is használt görög „para-” előtag és az énekre, éneklésre utaló „-ode” utótag összetétele. Az antik és a reneszánsz hagyományban elsősorban az oktatás területén használt irodalmi forma megnevezése, amely egy nagy tekintélyű szerző (pl. Homérosz) „utánzását” – a kreatív tiszteletadás gesztusát – foglalta magában. A régi paródiák jellemző retorikai eljárása, hogy egy eredetileg magasztos témát alantas környezetben, vagy alantasabb témát fennkölt hangnemben „énekelnek meg”. A magyar irodalomban erre a legismertebb példa Csokonai Íliász-paródiája, a Békaegérharc (Batrakhomüomakhia), s részben a már jóval összetettebb poétikájú Dorottya. A gúny és az (ön)irónia mozzanata, amit ma a jól sikerült paródia egyik fő ismertetőjegyének tartunk, csak a 19. században (a romantika hatására) társul a hagyományos „utánzáshoz”, amivel ez az irodalmi forma (is) komoly szubjektumfilozófiai jelentőségre tesz szert. Petőfi A helység kalapácsa, Arany Jánostól A nagyidai cigányok, Karinthy Frigyes Így írtok ti-je az antik formánál már jóval összetettebb paródiák, amelyeknél nehéz megmondani, hogy pontosan mit is parodizálnak, milyen arányban vegyül bennük a gúny, az elismerés és az önirónia. Arany János alábbi paródiája látszólag még a régebbi hagyományt követi, vagyis sorról sorra parodizálja a nagy nemzeti költő, Vörösmarty Mihály egy emblematikus versét. Érdemes azt is szem előtt tartani, hogy az alapvers 1827-ben született, amikor még egy nemzedéki érzés kifejezője lehetett (Széchenyi ilyen kontextusban idéz belőle a Hitel lapjain), a paródia viszont bő három évtizeddel később, 1859-ben íródott, amikor a Vörösmarty-vers romantikus szóképei és fordulatai már sablonosnak és elcsépeltnek tűnhettek. Ebben a hangnemben (bár valószínűleg sok költő fülében „zengett” még), az 50-es évek végén már nem stílszerű verset írni. Arany paródiája ekképp a saját poétikai mércéje szerint nem jól sikerült, vagy épp a jelenlegi fűzfapoéták elleni (akár önkéntelen) ironikus gesztusként is értékelhető.
Vörösmarty Mihály
A MAGYAR KÖLTŐ
Jár számkiüzötten az árva fiú,
Dalt zengedez és dala oly szomorú,
Oly édes-epedve foly ajkairól,
Hogy szikla repedne hegy ormairól.
Zeng tetteket, a haza szebb idejét,
A régi csatákat, az ősi vezért,
S zeng rózsaszerelmet, a lányka haját,
A szép szemet, arcot, az ifju baját.
S míg a dal epedve foly ajkairúl,
Bús éjbe az arc, szeme könybe borúl.
„Jó gyermekem! a haza szebb idejét
– Elmúlt az örökre – ne zengjed.
Ah, ifju nem érez, a lányka nem ért,
És nincs koszorúja szerelmeidért:
Némuljon utána keserved.
Vagy zengj, de magadnak, örömtelenűl,
Hol vad sas az éjjeli bérceken űl,
S a bús dali bért
Tűzd árva fejedre, az árva babért.” –
És így koszorútlan az ifju megyen,
Nem tudva hol napja, hol éje legyen,
S míg honja bolyongani hagyja, kihal
Bús éneke, tört szive lángjaival.
„Född, vad fa! örökre az ifju nevét,
Kőszikla! te zárd kebeledbe szivét,
S tán csendes az álom az élet után,
Zengd álmait éjiden oh csalogány!”
Szól, s nyugszik azóta vad árnyak alatt,
Hol farkas üget le, az őzfi szalad,
S vészekkel üvöltve jön a nap elé,
Villámokat ontva megy ágya felé.
De feljön az ormokon a teli hold,
Csillagseregével az éjbe mosolyg:
Oh ifju! mi álmod az élet után?
Szép álmokat énekel a csalogány,
S már nem fut az őzfi, az ordas eláll,
S ott szendereg a vihar – álmainál.
(1827. augusztus–október)
Titkos összekacsintás
Az 1850-es évek sajátos irodalomszociológiai helyzetéhez tartozik, hogy a szabadságharc leverése után a nemzeti élet tényezői közül legkorábban talán éppen az irodalom tért magához, amelynek új formája a fellendülőben lévő folyóirat-kultúrához kötődött. Ennek oka részben az úgynevezett „muszáj-hazafiság” volt, annak felismerése, hogy a nemzeti értékek és tetterő megőrzésének az adott történelmi szituációban rendelkezésre álló legjobb eszköze az irodalom volt. Másrészt az egyre jobb és olcsóbb nyomtatási technológia, illetve forgalmazási gyakorlat révén az irodalmi pálya egyre jobb kenyérkereseti lehetőséget nyújtott (korábban a szerzőnek fárasztó és gyakran megalázónak érzett aláírás- és előfizetés-gyűjtő körútra kellett indulni ahhoz, hogy műveit egy kiadó megjelentesse.) Ez ambiciózus fiatalokat vonzott a pályára, akik „petőfis” öntudatukban igen (vö. A természet vadvirága című versével), tehetségben viszont ritkán vetekedtek a nagy reformkori nemzedék költőivel, akik persze emiatt nem fukarkodtak a polémiával. „Jeleseink nagy része visszavonulva él, a középszerűség csiripol, erőszakoskodik. Dudva kezdi lepni az eddig csinos kertet s minden lépten szilaj állatok lábnyoma látszik.” – írja Gyulai Pál, a neves kritikus, nyilvánvalóan a már befutott szerzők (a „kerten belüliek”) véleményét képviselve. Az ekkoriban már mindenféle „kedélynyavalyákkal” küzdő Arany, mint oly gyakran, ebben a helyzetben is nagy belső feszültséget, ambivalenciát élt meg. „Megszántam szegényeket, hisz magyarul döngicséltek”, „Dorong nekik és polémia” – hangoztatta felváltva. E látszólag heves irodalmi polémia azért mégsem volt igazán vérre menő (pedig az írók és újságírók „lovagias ügyei” a lapok kedvelt csemegéjének számítottak.), hiszen a részben nemzedéki, részben tehetségbeli ellentét mögött azért mégiscsak működött egy titkos összekacsintás, ami a közös ügyre (az elnyomott nemzeti érzület ápolására) és a közös irodalmi hivatásra emlékeztetett. Ennek szemléletes példája Arany János Év kezdetén című verse, amely az ellentábor részéről hasonlóan szellemes válaszban részesült.
Arany János
AZ ÚJ MAGYAR KÖLTŐ
Parodia
Jár számkiüzötten az árva kölök,
Dalt zengedez és dala úgy nyöszörög,
Oly éhes-epedve foly ajkairól,
Hogy tégla repedne fal ormairól.
Zeng tetteket, a haza szebb idejét:
Goromba csatákat, otromba vezért;
Zeng zsálya szerelmet: a lyányka haját,
A szép szemet, arcot, – egyéb nyavalyát.
S míg a dal epedve foly ajkairul,
Ábrándozik – praenumeránsairul!
„Jó gyermekem, a haza szebb idejét
– Nem tudsz te ahoz – sose zengjed.
A lyányka nem érez, az ifju nem ért,
És nincs potya-pénze szerelmeidért:
Némuljon el ostoba versed.
Vagy zengj, de magadnak, erőtelenűl.
Hol senki ne hallja – kemence megűl
S méltó dali bért
Tűzd árva fejedre a fűzfa-babért.”
És így köszörűtlen az ifju megyen,
Nem tudja, hol éte, hol ágya legyen,
S míg gyomra tekergeni hagyja, kihal
Bús éneke, tört szusza hangjaival.
„Fedd, fűzfa, örökre az ifju nevét!
Kőjárda! te nyomd kebeledre szivét.
S tán csendes alunni tivornya után:
Zengd álmait éjiden árva cigány.”
Szól s nyugszik azóta egy ablak alatt,
Hol vargainas fut, ebecske szalad,
S vészhangon üvöltöz, a bakter elé,
S villámgerelyét viszi ágya felé.
De feljön az ormokon a telihold,
Mint egy kulacs, a hideg éjbe mosolyg.
Oh ifju, mi álmod a mámor után?
Szép álmokat énekel annyi cigány. –
S már nem fut az ebfi – szaglálva megáll:
S ott szendereg egy szivar, álmainál.
(1859)
Amint azt Dávidházi Péter, a korszak kitűnő kutatója többször is megállapította, a Világos utáni magyar irodalom szinte minden műfajban „lelki erőforrást”, Arany szavaival élve: „lelki nyavalyák elleni kadélyflastromot” keres. Amíg a lelki-világnézeti megkönnyebbülést a tragikus művekben – Arisztotelész Poétikája és Szent Pál teológiája nyomán – a „költői kiengesztelés” kritikai normája útján próbálták kieszközölni, addig a komikus, parodisztikus művekben ez mondhatni közvetlenül adódik. Freud szerint ugyanis a humor forrása a nyelvi játékban keresendő, ahol a felszabaduló libidális energia egyenesen arányos a „vicc” rögzült nyelvi konvenciókat felforgató erejével. Fontos azonban megjegyezni, hogy az itt tárgyalt korszakban a parodizáló gyakorlat általában még nem kérdőjelezte meg magát a fennálló világnézeti közmegegyezést, csak éppen annak egyoldalú komolyságával szemben mindennek a visszáját mutatta fel, ami afféle kulturális vérfrissítésként hatott.
Arany János:
ÉV KEZDETEN
(Egy ismeretlen poéta dolgozótársul köti magát)
Új esztendő... patvarba új!
Mindössze is csak fejelés:
A régi rosszból toldoza
Új rosszat a gondviselés.
Hogy töltsem el, oh jémini!
Ezt a negyedfélszáz napot?
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
Igaz, nem fizettem elő,
Nem, mert ha volna sincs miből.
De fölcsapok költőnek és
Teremtek majd, a semmiből.
Hátha kisül még, hogy zseni
Az ész, mely bennem hallgatott!
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
Majd írok önnek szépeket,
Aranyat ér minden sorom,
Hogy elbámul belé, ha él,
Poëseos praeceptorom,
Ki azt mondá, ökör vagyok
S a szégyenpadra lecsapott.
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
Majd írok én, bárhogy veszi
A kritika, új ostorom;
Ha mondja, rossz: „igen, de sok!”
E szóval őt letorkolom;
Mert minden istenadta nap
Firkantok egy új darabot.
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
Mi is hiányzik énnekem
Avégre, hogy költő legyek?
Csizmám lyukas és vállamon
Alig van egy rossz köpönyeg,
Fésülhetetlen a hajam,
Ingem silány, szennyes gyapot –
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
És tárgyam – ah, ön látja, van
Tárgyam unos-untig elég,
Kivált, enbálványom körűl
Forogva, mint malomkerék.
Hisz kit ne érdekelne az:
Lencsét evém-e, vagy babot?
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
Úgy van! magamról is tudok
Beszélni sok épűletest:
De hát milyen nagy a világ!
Tárgyat csak az nem lel, ki rest.
S én e kutya világra úgy
Haragszom! mert megharapott.
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
Egy árva példányt! …Óh, ha én
Egy tisztelet-példányt nyerek:
Megköszöni egész vidék,
Minden rangbéli emberek.
Mert lássa, hozzánk egy se jár
S ez oly keserves állapot!
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
Irén is többször mondta már,
Irén, e kedves kis papucs:
„Mit olvasunk a télen át?
Ah, nem fizet elő apus!”
Pedig „Irénhez” írok én
Amilyet ön sosem kapott.
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
Sőt a nagyságos asszony is
Felhozta szóval a minap:
„Az ember ujságot se lát,
Mióta nincs a régi pap.”
Ezért kimondhatatlanul
Sajnálja is szegény papot.
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
Óh, mennyi vágyteljes kebel –
Hány szomju lélek önre néz!
Öné a felelet-teher
És e teher igen nehéz:
Mikép fog számot adni ön,
Ha majd felelni kell amott:
„Miért nem szokta küldeni,
Szerkesztő, ingyen a lapot…?”
(1851)
Szemere Miklós:
INGYEN-LAP
Kegyedtől, szerkesztő barátom,
Maradnom látom nem lehet,
Lapját nyakamra küldi egyre,
Hogy irjak bele verseket;
De én azt mondom: eztán sem fog
Kapni, mint eddig sem kapott.
Legyen hát szives nem küldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot!
Szárnyas gebém beteg, mogorva,
S mégis mi könnyen meglehet
Üljek rá, a sürü tömeg közt
Megrugna vagy egy németet.
Jobb, töltse ő sötét ólamban
Az isten adta jó napot!
Legyen hát szíves nem küldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
S mit is daloljak? csattogányom,
Az édes ajku szerelem,
Körmös bagoly lett, fénykerülő,
Kell az ördögnek nem nekem!
Végig karmolta keblem, s végre
Vadul huhogva elhagyott.
Legyen hát szíves nem küldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
Vagy a barátság istennőjét?
Tiszta volt egykor mint a hó,
De nagy …hó lett e leányból,
A mióta már eladó:
Nyalja halálos ellenét is
Egy pántlikáért, mit kapott. –
Legyen hát szíves nem küldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
Elhagytak! – még a remény is, – nem,
E jós cigányasszonyt magam
Űztem el házamból mérgemben,
Hazudjék merre kedve van;
Sápadtan, rongyosan, mezítláb,
A tengeren túl szaladott. –
Legyen hát szíves nem küldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
S aztán vén hárfás vagyok már én,
S a költészet muzsája bár
Égi, még is csak lyány, s inkább
Ifju legények közül jár.
Lelkem olly röst mint sírba fekvő
Bival, pogány egy állapot.
Legyen hát szíves nem küldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.
De, mondok egy okos tanácsot!
Lapjában minap olvasám,
Milly esdeklőn vágyik egy ujonc
Poéta – ingyenlap után.
Én, ugy sem gyártok többé verset,
Ő mindennap igér hatot:
Helyettem e derék fickónak
Küldje hát kérem a lapot.
Források: ● Dávidházi Péter : Hunyt mesterünk. Arany János kritikai öröksége. Budapest, 1994, Argumentum. ● Fre ud, Sigmund: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. Budapest, 2011, Animula. ● Tarj ányi Eszter : Arany János és a parodisztikus hagyomány. Budapest, 2013, Universitas–Editio Princeps.