Török Csaba: A nevetés kétarcúsága

,

Mindenki szeret nevetni. Senki sem szeret nevetségessé válni. Két egyszerű tőmondat, amely megmutatja, mennyire kettős arcú jelenség a nevetés.

aA nevetés lehet pozitív, életet frissítő, kedélyt erősítő, de lehet épp ellenkezőleg: negatív, lelombozó, kedvet romboló. Sokáig úgy hitték, hogy az ilyen lelkiállapotok az emberi testnedvek (humores) eloszlásával, arányával vannak összefüggésben – ekként született meg az újkori humor fogalmunk is, amelyről formálódása idején még korántsem volt egyértelmű, hogy milyen jelentést is ölt majd magára: pozitívat (komikum, vidámság), vagy éppenséggel negatívat (irónia, szarkazmus, gúny).

A filozófusokat természetesen mindig is érdekelte e kétarcúság. Igyekeztek megfejteni, hogy akár egyik, akár másik irányban, építve vagy rombolva, miért is nevetünk azon, amin. Egyesek úgy vélték, ennek oka az inkongruenciában, az össze nem illőségben keresendő, mások azon vélekedésüknek adtak hangot, hogy a kiváltó ok valamiféle kontraszt. Miről is van szó? A cselekvő alanyban (viselkedésében, beszédében, szavaiban) nem illeszkedik egymáshoz a tartalom és a forma, e kettő között valamiféle elkülönülés, olykor egyenesen ellentmondás feszül – valahogy úgy, mint az Óz, a csodák csodájában a félős, a gyáva oroszlán, vagy éppenséggel az észre, okosságra vágyó szalmabábu esetében láthatjuk. 1776-ban a skót filozófus, James Beattie ekként összegezte a korabeli vizsgálódásokat: „A nevetés két ellentmondó, szokatlan vagy össze nem tartozó körülmény együttes látásából fakad, amelyeket egyetlen összetett tárgyban vagy összeillesztett dologban egyesítve szemlélünk, vagy pedig akként, hogy a konkrét módban, amelyben látjuk őket, egyfajta kölcsönös viszony létesül közöttük”. Bár a megfogalmazás kissé körülményes, mégis megvilágítja, hogy a nevetés gyökerénél olyasvalami áll, ami kapcsolatot hoz létre olyan dolgok között, amelyeket általában különállónak tekintünk, vagy egy adott dolgot olyan környezetben (tevékenység közben, élethelyzetben) mutat meg, amelyhez nem vagyunk hozzászokva (pl. amikor II. János Pál pápa mexikói látogatása során főpapi ruhájára ponchót és sombrerót öltött). Ezt az alapállást tükrözi Henri Bergson gondolata is, aki szerint a nevetés és komikum kiindulópontja egy olyan helyzet, amelyben a mesterséges, mechanikus elfed valami elevent.