Görföl Tibor: Megváltó nevetés

Az emberrel és a vallással kapcsolatos különböző kérdések megvitatására szervezett többszereplős beszélgetések egyikét egyszer azzal fejezte be a vita vezetője, hogy megkérdezte a résztvevőket, mit szeretnek a legjobban, mit értékelnek a legtöbbre az ember valóságában. A viszonylag kiszámítható válaszok után egy idősebb katolikus szerzetes, tanár és irodalmár azt felelte a kérdésre: a nevetést. Vajon hányan válaszolták volna még ugyanezt? Valószínűleg nem sokan. Pedig a nagy keresztény hagyomány és mai gondolkodók egyaránt azt tanúsítják, hogy a szerzetes meglepő válasza nem félreérti, hanem a szokottnál mélyebben érti az ember valóságát és rendeltetését.

A humortalanság ellen

mMi sem könnyebb, mint a derű, sőt a humor embereit számba venni a kereszténység történetén belül. Aki válaszolni szeretne Friedrich Nietzsche Zarathustrájának arra a végső soron teljesen helytálló megjegyzésére, mely szerint sokkal hitelre méltóbbnak tűnne a kereszténység, ha a keresztényeken meglátszana, hogy meg vannak váltva („jobb dalokat zengjenek nékem, hogy megtanuljak megváltójukban hinni: lássam a megváltást legelőbb tanítványain!”), annak nem kell sokat bolyongania a keresztény történelem korántsem komor és búsongó földjén. Természetesen megvannak a történelmi okai annak, hogy ma (újfajta apológia keretében) különös erővel vagyunk kénytelenek hangsúlyozni a kereszténység életpárti, emberbarát és derűtápláló jellegét, de aki ismeri valamelyest a nagy keresztény alakok világát, tudja, hogy az évszázadok folyamán a humortalanság mindig a dekadencia jele volt, és a keresztény normalitással többnyire együtt járt a derű, a csipkelődés, az önirónia és a nevetés. Akár még a legkiélezettebb helyzetekben is: a kivégzőhely felé tartva Alfred Delp a háborús hírekről kérdezgette az őt kísérő katonát, de aztán így szólt hozzá: „Tudja mit, nem számít, fél óra múlva úgyis többet fogok tudni magánál.”

Ha az önmagukból és a környezetükből bohócot csináló nagy szenteket figyelmen kívül hagyjuk is, az absztraktabb szellemek írásaiban még akkor is kellő színkészletet találunk a keresztény derű képének megfestéséhez. Elég csak a szigorúnak és komornak tartott domonkosokhoz fordulnunk, ráadásul a szigorúnak és komornak tartott középkorban. Ki tudná elfelejteni Aquinói Szent Tamás Summa contra gentilesének első könyve végén az Isten boldogságáról mondottakat, és ki tudná elfelejteni annak a józan kiegyensúlyozottsággal mindenre valami végső derűt terítő szellemiségnek a hangulatát, amely Tamás egész világát áthatja? Ki tudná elfelejteni száz évvel később élt rendtársának, Eckhart mesternek a beszédeit, amelyekben nemcsak a sokszor saját mondanivalóján és saját ötletein is meglepődő prédikátor örömkiáltásai hangzanak fel, de arról is hallunk, hogy „minél előbbre tart valaki a szentségben, annál több benne az öröm”, ám még az összes emberi öröm sem nagyobb egy apró „lencseszemnél” Isten öröméhez képest, aki valósággal „nevetésben” tör ki az emberi jócselekedeteket látva (41. beszéd)?

De nyugodtan fellapozhatjuk a könyvtárak polcain szigorú gerinccel és hosszú polcokon sorakozó modern teológiai műveket is, mert az ijesztően komor könyvmonstrumokban mindannyiunk megnyugtatására sokszor a humor melletti védőbeszédekkel találkozhatunk. A hetvenes évek elején kiadott (és az elmúlt negyven év folyamán lényegében megvalósítatlanul maradt) egyházi reformtervezetében Karl Rahner például már a bevezető megjegyzések során felemeli a szavát az egyházi körökben megfigyelhető „humortalan fanatizmus” ellen, amelyet „mi, keresztények nem engedhetünk meg magunknak”. A saját álláspont makacs abszolutizálásával együtt járó humortalanság elkerüléséhez Rahner a józan önkritikát ajánlja, annak tudatosítását, hogy „az egyházon belüli nézetütközések során is szűk horizontú, elfogult emberek vagyunk, s hogy ez a rémes tulajdonságunk sohasem küszöbölhető ki maradéktalanul cselekvésünkből”. De még a szinte áttekinthetetlenül hatalmas életművet létrehozó, rémisztően vaskos kötetek sokaságát megíró Hans Urs von Balthasar is rendszeresen figyelmeztet arra, hogy a kereszténység alapjai kerülnek veszélybe, ha teret nyer a humortalanság. Talán nem várnánk pont egy szigorú svájci szellemtől, hogy a túlzott maszkulinitástól kívánná megvédeni az egyházat, mégis pontosan a női princípiumtól várja a derű keresztény jelenlétét: „Mariológia nélkül a kereszténység észrevétlenül könnyen embertelenné válik. Az egyház funkcionalista lesz, lélektelen, nyugvópont nélküli, izgága termelési üzem, s merő tervezőasztallá satnyul. És mivel ebben a túlzottan férfias világban csak egyre újabb ideológiák váltják egymást, minden polemikus lesz, kritikus, humortalan, s végül unalmas, az emberek pedig tömegével menekülnek egy ilyen egyháztól.”