Radóczy Jusztina: Bohócdoktorok
Dr. Topánka és Dr. Rumli. Első hallásra két meseszereplőnek tűnnek, akik különböző varázslatos és hihetetlen bonyodalmakat idéznek elő, egy nagy színes mesekönyvben. Ők azonban nagyon is valóságos személyek, hiszen doktorok, mégpedig bohócdoktorok. A pécsi gyermekek már jól ismerik őket és tudják, ha megérkeznek, akkor kis időre elfelejthetik betegségüket. Hollósi Orsolya és
Kiss Andrea már 8 éve dolgoznak a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványnál, melyet 1996-ban alapított az osztrák Rote Nasen szervezet.
Hollósi Orsolya 2004-ben lett az alapítvány tagja. Francia és magyar szakos egyetemi diplomával rendelkezik, így első kérdésem arra irányul, mi kell ahhoz, hogy valaki bohócdoktor legyen. Gyermekkori élmény a bohócokkal, vagy színészi ambíció?
Mivel gyermekkoromban nem kifejezetten szerettem a bohócokat, sőt kórházakban sem létezett ez a jelenség, úgy gondolom inkább a színészi ambíció az, ami errefelé irányított. Számos színházi stúdió, a Főnix Drámastúdió, a Janus Egyetemi Színház tagja voltam, játszottam a Pécsi Nemzeti Színház néhány produkciójában, 2009-től pedig a Pécsi Légitársaság tagja vagyok. A Piros Orr bohócdoktorainak mindenképp színészi vagy előadóművészi tapasztalatokkal kell rendelkezni. A sikeres felvételi után művészeti és pszichológiai képzéseken veszünk részt, melyek egy részét az Alapítvány művészeti vezetője, Greifenstein János tartja. Az előadóművészi képességek mellett nagyon fontos az empátia, a határok érzékelése a speciális kórházi körülmények miatt. Ennek érdekében folyamatos tréningeket tartanak, havi rendszerességgel.
Nem lehet könnyű beteg gyermekeket felvidítani. Van olyan eset, hogy valaki a képzés után mégsem vállalja a feladatot?
Hogy a képzés után ki lehet bohócdoktor, az elsősorban a művészeti vezető döntésén múlik. A tréningek után, civilként mehetünk először a kórházba, hogy maga a bohócdoktor jelölt is elgondolkodhasson, hogy bírja-e a kórházi környezetet, mert sokszor láthatunk nehéz pillanatokat. De azt hiszem, aki elköteleződik eziránt a „misszió” iránt, az el tudja fogadni ezeket az élethelyzeteket.
Hogyan zajlik egy ilyen látogatás a kórházban? Kidolgozott a produkció, vagy inkább improvizáció a gyermekekkel?
Sokfajta eszközünk van, zenélünk, bűvésztrükköket vagy kártyatrükköket csinálunk, akár zsonglőrködünk is, de nincs kitalált produkció. Mindig alkalmazkodunk az adott kórteremhez, az éppen ott lakó gyermekekhez, esetleg a szülőkhöz, látogatókhoz. Ez mindenképp interaktív, improvizációra épülő műsor.
Nyilván minden betegség nehéz, gyermeknek, szülőnek egyaránt, de van-e különbség a között a műsor között, amit egy könnyebben gyógyuló, vagy egy talán meg sem gyógyuló gyermeknek adnak?
Nincs előre meghatározva, kinek mit mutatunk. Minden korosztályhoz közel tudunk kerülni. Hisszük, hogy a nevetés gyógyít, hiszen ezt tudományosan is bebizonyították. Nevetés közben a mellkas izmai erőteljesen összehúzódnak, a hasüregben felgyorsul a vérkeringés, fokozódik a szívműködés, ezáltal javul a belső szervek oxigénellátása. Az agyban pedig olyan vegyületek szabadulnak fel, amelyek csökkentik a fájdalomérzetet, és egész testünket kellemes bizsergés hatja át. Ettől függetlenül nem feltétlenül a nevetés a cél, hanem az, hogy a gyermeket az adott állapotból kimozdítsuk, mégpedig pozitív irányba. Mindig figyelünk arra, ha egy gyermek épp a műtőből jött ki, akkor nem zavarjuk, és minden gyermeknél felmérjük, akar-e velünk játszani. Ezen kívül nagyon szigorú higiénés szabályokat is be kell tartanunk.
Milyen nehézségekkel jár ez a feladat? Volt-e olyan eset, amikor Ön hatódott meg egy adott helyzettől?
Szerencsére nagyon sok pozitív élménnyel gazdagodtam az elmúlt években, amelyek erőt adnak ahhoz, hogy újra és újra bemenjek a kórházba. Vannak szomorú esetek is, de ezzel számolnunk kell attól a perctől kezdve, hogy elvállalunk egy ilyen feladatot. Az alapítványnak van pszichológusa is, aki segít abban, hogy fel tudjuk dolgozni a nehéz eseteket. Az állandó megújulás is igen nagy nehézség, hiszen nem válhatunk unalmassá, vagy kiszámíthatóvá, ezért rengeteget kell tanulnunk és fejlődnünk. Újabb és újabb technikákkal kell megismerkednünk és azokat beépítenünk a műsorunkba, hiszen sok a visszajáró gyermek a kórházakban.