Előző cikk Következő cikk

Kipke Ágnes:
Mars a Mennybe... és melegítsd meg a húslevest!

Tadeusz Słobodzianek Ilja prófétája – a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház ismételgetésében.

m„…maj’ később kötöd föl magad igazán, most csak úgy »mintha«. Próbábul.” Színházat csinálni: életveszélyes dolog. És csakis így érdemes – tanulhatjuk a kortárs lengyel dráma egyik kiböngészhetetlen nevű fenegyerekétől, Tadeusz Słobodzianektől.

Akinek valóban merész, szülőhazájában egyszerre ünnepelt és vitatott Ilja próféta című darabját nálunk a budapesti Bárka Színház mutatta be 2002-ben, Czajlik József rendezésében. 2013 nyarán, egy Nagypál Gábor megálmodta előadással, a Vajdasági Tanyaszínház zarándokolt faluról falura, szokásához híven traktorháton, a délvidéki szórványt járva. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház pedig, amely annak idején Bocsárdi László vezetésével életre hívta a magyar nyelvű ősbemutatót, kisebbnagyobb szünetekkel 2001 óta játssza az újra meg újra megújított Ilját.

Amelynek szereplői a világirodalom legtöbbet ismételgetett történetét, Jézus kínszenvedését és halálát készülnek újrajátszani, újrajátszatni a szomszéd falu Jézusnak hitt (vagy csak hítt) „prófétájával”. S míg ők maguk botránnyá profanizálják a történetet, mely eredendően maga is botrány, korlátolt nyelvi kompetenciával, kényszeres-rituálisan ismételgetett mondataik „a groteszk misztériumjátékok tréfásan vulgáris nyelvén” (Pászt Patrícia) mintha valami szertartás állandósult formáját teremtenék meg a szemünk előtt. Hogy formája, színházként is életveszélyes rítusa legyen az újra- meg újra- meg újraszülető, örök tartalomnak: a passió embersorsokban ismétlődő botrányának, az emberi butaságnak, hiszékenységnek és kishitűségnek, kétségbeesésnek és nyomorúságnak.

S talán-talán annak is, ami mindezen mégis túlmutat néha.

Abbahagyhatatlan, életveszélyes előadás: hát hiszen ez az életünk.

Nevetség, hogy az ember, a francba, nem tudja kifejezni magát?!

Az Ilja próféta hősei a mai lengyel-fehérorosz határ közelében éldegélnek katolicizmus és ortodoxia, Európa és Ázsia határán, igazi 20. századi időtlenségben, az élet ősi formái fölött már csaknem kiürített ég alatt, ahol a transzcendentális éhség a nagyon is valóságos testi éhséggel szövetkezik az ember ellenében.

E megváltó után kiáltó, de nagyon is földhözragadt nyomorúságban kerül egymás mellé a népmesei, a néphittel átitatott legendás-apokrif és a blaszfém; a modern technika és a triviálisan is fájdalmas létfilozófia. A helyükről kibillentett mindenkori kisembereknek ebben az első ránézésre leginkább trágárságaikkal egyénített dialógusában mindez egyszerre lesz a humor és a kétségbeesés forrása. S egy már-már költői ritmusú, sokszólamú szövegé.

„Aszondom nektek, a Szentírásba’ mondva vagyon, a világvégin Luciper fog uralkodni, s kísérteni bennünket, míg az Isten Fia másodszor is le nem gyün a fődre, hogy ítéljen élőket és hótakat, s beteljesült: Luciper motoron járkál a világba, s némberekbe búvik belé, s álmokba mászkál, s az Isten Fia másodszor is eljött a földre… – A francba!”

Szereplőinek cirkalmas trágárságával és szűkös horizontjával ellentétben maga a dráma nagyon is szikár szöveg, amely szerzői utasításokkal vagy belső utalásokkal aligalig értelmezi önmagát: éppen így tud tág perspektívát kínálni az olvasói-rendezői-nézői interpretációknak. Így lehet előadásonként nagyon is eltérő, hogy a darab humora vagy tragikuma domborodik-e ki erősebben; s hogy a lehetséges szociálpszichológiai, történelmi-politikai vagy egzisztenciális kérdésfelvetések körvonalai kerülnek-e épp előtérbe.

Kik vagytok ti, emberek?...

„Én értelek benneteket, emberek, de mégse értelek” – panaszolja Rothschild, a házaló zsidó, miután hiába is próbálja eltalálni vallási és politikai gusztusukat, s egyetlen portékáját sem sikerül rásóznia a helybeliekre. (No hiszen: motorbiciklivel érkezett, mint maga Luciper!) „[…]egyáltalán nem értelek, nem lengyelek vagytok, nem ruszkik, nem bolsevikok, kik vagytok ti, emberek?[…]” – kérdi kétségbeesetten. S válaszul Kelet-Közép-Európa legpregnánsabb válaszát kapja: „Itteniek…” Csaknem isteni szűkszavúsággal: besorolhatatlanok. Azok, akik.

Noha ez a jellemezhetetlenül is karakteres identitás ugyanakkor persze nagyon is kérdéses. Hiszen hőseink legtöbbjének a szerzői instrukciókban sincs neve, csupán sorszáma. Egyéniségüket egyedül az biztosítja, akivé válnak majd; a „Személyek” listáján is az szerepel, hogy a brutális passiójáték mely szerepét osztják ki rájuk a darabban előadott darabban: a Jézust alakító madárijesztővel „le is próbált” keresztre feszítésben.

Hiszen a Jézus szenvedéstörténetét középpontba állító, de a mennytől a pokolig, a bűnbeeséstől az utolsó ítéletig mindent színpadra emelő középkori misztériumjáték eleve a transzcendenciába való átlépés műfaja. Az emberi és isteni dimenziók átjárhatóságáé. Amelyet a sokółkai parasztok önfeledt hite – ő a Jézus, föltámad s megvált végre! –, óvatos gyanakvása – lássuk: föltámad-e, ő-e a Jézus? –, cinikus hitetlensége – pusztuljon, aki nem tesz csodát! – itt és most újból, spontán módon megelevenít. Szereplőink valódi részesévé válnak mindannak, ami a színház jelen idejében megtörténik velük és általuk: saját indulatuk, saját hitük, saját kétségbeesésük mozgatja őket a bizarr előadás során Pilátusként, Heródesként, Júdásként is.

A mű, alcíme szerint, Hihetetlen történet tizennégy jelenetben – maga is passió: s mintha nemcsak szereplői járnák meg, feszíteni indulván, a maguk kis csetlő-botló keresztútját. Valamiképp nekünk, nézőknek is magunkra kell ismernünk ennek a gyülekezetnek néha breughelien torz, máskor középkoriasan naiv arcában. A szentgyörgyiek, míg a kereszttel térülnek-fordulnak, fenyegetőn ki-kilengetik, csaknem az ölünkbe is ejtik azt. Mint akik figyelmeztetnek: ez a súly, ez a szerencsétlenkedés, ez a bűn, ez a felelősség nekünk is kijár. A miénk is.

Ej, te próféta – nem próféta…

A címszereplő Ilja éppúgy lehet botcsinálta, félbolond próféta, mint cinikus vagy szelíd szélhámos; meggyőződéses szent vagy meggyőződéses őrült. Avagy hitével küzdő, megrendítően emberi figura, aki fölvállalja a neki juttatott szerepet – tán el sem töprengve rajta, isteni vagy emberi szereposztás eredménye-e; tán el sem választva a kettőt. A gesztus, amellyel azonnali megváltást követelő híveit türelmes imára inti, a rendezői koncepció fényében lesz trükkös (micsoda trükk…) szélhámosság, saját tehetetlenségének megvallása, vagy a minden kétséggel dacoló hit gesztusa.

Mert az Ilja próféta terében-idejében ezek a fohászok nem találnak meghallgattatásra. A vak csak vak marad – s hogy a próféta „tán boldog, hogy nem lát. Tán nincs is mit nézzen?” szólamát vigasznak tekinti-e, azt a legárnyaltabb színészi játék is csak sejtetheti örökösen ismételt „hát…”-jának hangsúlyaiban. A piás tovább iszik – noha nem érdektelen elmerengni rajta: vajon a „gyün, hogy igyak” feltartóztathatatlan, groteszkbe játszatva is tragikus sorsszerűsége működik mindebben? Vagy a (önmagába? Iljába? Istenbe? vetett) hit minimuma is elég volna, hogy ne akarja többé alkoholista ravaszsággal próbára tenni a megváltás módszertanát? „Oszt megnézem én, segített-e rajtam? Iszok egyet, oszt megnézem. Megnézem, szent Ű, vagy nem-e szent. […] Ha iszok, azt jelenti, nem szent.” S ha elég volna is: kin áll, kin bukik, ha nincs, hogy nincs? Ilja egyetlen „sikeres csodája” az ördögtől megszállottnak kikiáltott Olga meggyógyítása. Rendezői felfogás, próféta-kép dolga, ki mekkora jelentőséget tulajdonít mindebben a testi vagy lelki szerelemnek. Ami azonban bizonyos: Ilja az egyetlen, aki képes kihallani az őrjöngő asszony zavaros káromkodásából a megnyomorított ember kétségbeesését. „Nem ördög ez, hibbantak, de nyomorult. Segíteni kell rajta. Kenyeret adni. Megtéríteni.” Rothschild próbálja így túlkiáltani a fölhergelt parasztokat: „Mert csak az ember számít, emberek…

„Mért fáj...?!”

Talán csak a sepsiszentgyörgyi dramaturg betoldása; vagy talán csak az előadásba immár mindenestül belekeveredett néző hallotta bele az ördögtől is elhagyott, vele is hiába kokettáló Olga kétségbeesett, őrült monológjába az iszonyú följajdulást: „Mért fáj...?!

A megfeszítés főpróbája nem juthat el a végkifejletig. A korbácsolás jelenete egyszerre felszabadítja az indulatokat; a szalmabábot ütlegelve mondani, kiáltani, ordítani kezdik… S mi megértjük végre: az „újrafeszítés” bizarr gondolata nemcsak a sokółkai parasztok hitéről, együgyűségéről, manipulálhatóságáról beszél. Nemcsak arról van szó, hogy bizonyosságot nyerjünk, ki-ki a maga igazában reménykedve: „szent Ű, vagy nem-e szent”. Hiszen szegény Ilja a maga ismétlődő szólamában épp ezt bizonygatja szakadatlanul, hiába: „Én nem Krisztus vagyok, ember, én Ilja vagyok…

A valódi kérdés mélyebb, igazabb. Vigasz- és választalanabb. Mert „…gyün a világvége! Meg a szörnyű Végítélet! Oszt a gazdagoknak jó a világon! A szegények meg egérlevest főznek! Oszt a hibbantból nem űzte ki az ördügöt! Oszt Igazság valójába’ nincs is! Oszt a gyerekek meghónak! Oszt a nap se süt! Oszt az eső se esik! Oszt a főd is ilyen! Oszt betegség van! Meg halál! Meg szegénység! Meg…” És korbácsolják, ütik azt a szerencsétlen madárijesztőt, míg darabjaira nem hullik. Őrjöngő, katartikus szertartásban verik le rajta mindazt, amit nem tudnak máson: Istenen lehet csak számon kérni.

Mindenható az Isten, Ilja…

A könyörület első gesztusát a szentgyörgyi előadásban a luciperi Rothschild gyakorolja, mikor irgalmas szamaritánusként emeli föl a földről a megkorbácsolt madárijesztőt. Helyére ülteti, fölöltözteti, kiflivéggel kínálja.

A feszíteni igyekvő tömeg azonban nem tart még itt. Majdnem a zsidót is keresztre szögezik; és menetelnek tovább, csodavágytól, bosszúvágytól, hatalomvágytól, az igazság kegyetlenül égető vágyától, saját kíváncsiságuktól vagy a tömeg erejétől hajtva – Űt megfeszíteni. Kishíján meg is teszik. Újra.

Csakhogy egyszerre elébük áll az emberré szeretett-szelídített Olga. S elmondja a szeretet védőbeszédét – a maga szelídíthetetlen, őszinte-nyers stílusában: „Mit csináltok, hibbantak, ti! Heródesek és katonák, Pilátus és feleségeik, vakok és piásak, farizeusok és Júdások, kit kínoztok ti, b…ki?! Kit akartatok keresztre feszíteni, férgek?! A Szentet […]?” És áll. Mint a megtestesült csoda. „A keresztvivők térdre borulnak.”

A halálra rémült Ilja egy szempillantás alatt visszanyeri lélekjelenlétét – s megrendezi merénylőinek az annyit emlegetett, rettegett-várt végítéletet.

Csoda csak egy volt: a megszállottak, félbolondok, ostobák és együgyűek megszállottan, félbolondul, ostobán és együgyűen, de ráadásul erőszakosan és követelőzve, magyarázatokkal és kifogásokkal fölszerelkezve sereglenek az ítéletet tartó Ilja rozoga székből rögtönzött „Égi Trónusa” elé. „Mindörökkön-örökre mars a pokolba!” Ők meg csak mondják, magyarázzák, reklamálják egyre a magukét. Még csak meg sem rendülnek; talán ha megszeppennek egy kicsit. Vérlázító társaság.

És akkor egyszer csak megszólal újra Olga, csöndesen, kérlelve-utasítva: „Ilja, könyörüljél rajtok!” „Keresztre akartak feszíteni…” – tiltakozik Iljában az imént átélt halálfélelem, az életösztön, a jogos harag, az igazságérzet; az igazság. „Mindenható az Isten, Ilja…” Pillanatnyi csönd. S az irgalom legszebb, legistenibb mondata aztán – mert semmit nem felejt; mert mindent megbocsát: „Mars a Mennybe!

Az eredeti szövegben Ilja zárómonológja az apokalipszist követő idill leírásával, a hit-remény-szeretet szavaival ér véget. A szentgyörgyiek ennél szikárabbak, komikusan is komorabbak; s üdvözítőbbek, fölszabadítóbbak tán mégis. A nevetséges-félbolondra rajzolt, beszédhibás Ilja, ahogy mindig, utolsó látomását szavalva is selypeg, akadozik, s annyi vulgáris poénhoz szokott fülünk már rettegve hallja előre: „.…sz térden cúszva kell szánkban a vizet hordani, sz öntözni az üszköt, míg az erdő ki nem szsz- sssz…” – S akkor egyszerre kiböki: „sarjad”. Mint aki végső gesztusával, ha mást talán nem is, a nyelvet mégis megváltja, megtisztítja nekünk.

És gőzölög, illatozik felénk Ilja kunyhójából a lakoma, amelyre végül minden éhező, meg nem tért nyomorult meghívást kap. A Mennyország: egy tányér meleg tyúkhúsleves.

Tán boldog, hogy nem lát

„A görög theatront, amelyből a latin, majd oly sok európai nyelv színház szava ered, a nyelvészek és történészek többféleképpen származtatják. Plutárkhosz merész képzettársítással a theoszból, vagyis isten nevéből vezeti le, mások a theát, azaz a nézést, látást tekintik a szó ősének. Ne bonyolódjunk etimológiai kérdésekbe […]: istent nézni, istent látni – ez a színház.” (Réz Pál) Istent nézni, lesni: lehetetlen s tiltott mivoltában istenkísértés. A hitetlenek és boldogtalanok kicsinyes, mohó szentség-éhe munkál benne, kitölteni, befesteni a rettenetes ürességet a túlságosan is tágas égbolton a fejük fölött. „De arcomat nem láthatod” (Kiv 33,20) – emlékeztet maga az Úr.

Az Ilja próféta istenképe valójában üres ikon. Ilja arcképén hőseink a glóriát kapargatják, vajon igazi-e vagy „csak úgy van csinálva” – de a valódi főszereplő, a rejtőzködő… csak az arany glória; arctalan.

A kisistenek és bálványok, vízköpővé lefokozott szabadságharcos generálisok, politikai ideológiák legyártói és végrehajtói, kabbalaként hurcibált vidéki szentecskék és népámító prófétácskák Rothschild kínálgatta arcképcsarnokában – azok közt, akiktől valamit is remélni lehet – helye sincs. Nekünk kell fölfedezni. Nekünk kell fölragyogtatni – egymásban; önmagunkban. „Te nem Ilja vagy, Ilja, hanem [a] Jézus [Krisztus…]”

Irodalom:
Tadeusz Słobodzianek: Ilja próféta. In Pálfalvi Lajos szerk.: Ilja próféta. Mai lengyel drámák. Budapest, 2003, Európa. Nánay Fanni: Harmadnapra fel kell támadjon, ámen. Ellenfény, 2002. 7. sz.
Pászt Patrícia: Mai lengyel drámairodalom (1990–2005) – Doktori PhD értekezés, Debreceni Egyetem BTK, 2011. https://dea. lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/103748/Ertekezes-t. pdf?sequence=5, 2014. október 23.
Réz Pál: Istenkísértések. Színház, 1969. 4. sz. 52–55. p.
Urbán Balázs: Üdvözítő keresztút. Színház, 2003. 3. sz. 11–12. p.