Előző cikk Következő cikk

Jánosi Dalma: A kultúra nem demográfiai kérdés

„Nekünk, magyaroknak Rómában közép-európai vezető szerepre kell törekednünk, tudományos és kulturális szempontból egyaránt” – vallja Molnár Antal történész, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, az ELTE Történeti Intézetének docense, aki 1997-től a Jezsuita Levéltár vezetője, 2011 szeptemberétől pedig a Római Magyar Akadémia igazgatója.   

Mikor alakult ki Önben a történelem és a nyelvek iránti érdeklődés?

Nagyon hamar. Már általános iskola ötödik osztályában elhatároztam, hogy történész leszek, és ez nem változott meg soha. Mindig is ez érdekelt, igazából sohasem akartam mást csinálni. Sőt, első gimnazista koromban az is eldőlt, hogy a történelem mellé a latint fogom választani, mert a régebbi korszakok érdekeltek, amikor a hivatalos és részben a nem hivatalos írásbeliség is latin nyelven folyt. Gyerekkoromban németül tanultam, egy közép-európai kultúrával foglalkozó kutató számára igazából ez a legfontosabb nyelv.

Nagyon komolyan vettem a latint, versenyt is nyertem. 1987-ben, harmadikos gimnazista koromban részt vettem az arpinói Cicero-versenyen. Akkor jártam először Olaszországban, és elhatároztam, hogy megtanulok olaszul. Az olasz iránti érdeklődés elsősorban onnan eredt, hogy nagyon érdekelt az egyháztörténet, illetve a török kor. Ez utóbbi a kollégáimtól eltérően nem a hadtörténet miatt vonzott, nem a várháborúk vagy az Egri csillagok miatt szerettem meg ezt az időszakot, hanem inkább az ismeretlensége miatt. Olvasmányaim alapján úgy láttam, hogy a török kori magyar, és tágabban keresztény művelődés- és egyháztörténet olyan fehér folt, amelyről alig tudunk valamit. A történelemben leginkább a felfedezés, az újdonságra való rácsodálkozás izgatott, és úgy gondoltam és gondolom ma is, hogy ennek az időszaknak a tanulmányozása bőven rejt ismeretlen részleteket az érdeklődők számára.

Kik voltak azok a tanárok, mesterek, akik meghatározták pályájának alakulását?

A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségiztem, az ottani élmények, mindenekelőtt a könyvtár és a levéltár már önmagában is predesztináltak a keresztény kultúra múltjával való foglalkozásra. 1986-ban, harmadéves gimnazista koromban, Vanyó Tihamér bencés szerzetes történész egy írása ébresztett rá arra, hogy a 16–17. század kutatásához Rómába kell mennem és a Vatikáni Levéltárban kell kutatnom. Somorjai Ádám bencés tanárom, aki a történelem fakultációt tanította, elvitt az akkor már nyolcvanesztendős Tihamér atyához, aki levizsgáztatott latinból, majd elkezdett velem foglalkozni. Sokat mesélt kutatásairól, a Szekfű Gyulához fűződő mester-tanítvány kapcsolatról, ami engem nagyon fellelkesített. A katonaság alatt kezdtem el olaszul tanulni, persze teljesen magam, autodidakta módon. Ez volt a kezdet.

Az egyetemen tudatosan készültem a történészmesterségre, negyedéves koromtól jártam rendszeresen Rómába levéltári kutatásokat végezni. Ebben nagy mentorom és mesterem Lukács László jezsuita szerzetes volt, ő az egyik legismertebb forráskiadó rendtörténész nemzetközi viszonylatban is. A vele folytatott beszélgetések, a közös munka Budapesten és Rómában indulásom meghatározó élményei voltak.

A Római Magyar Akadémia vezetése egy kissé kilóg ebből az egyívű pályaképből.

Igen, az eddigi munkámhoz, sőt életemhez viszonyítva a római feladat, a mindennapok nagyon mások. Eddig tanítottam, levéltárban és könyvtárban dolgoztam, könyveket írtam, a mostani munkám pedig nagyon komplex feladatkört jelent: a klasszikus értelemben vett házmesterségtől kezdve a kultúrdiplomácián át a kultúrház-igazgatóságig és a tudományszervezésig nagyon sok részterületből áll. Viszont éppen a sokszínűsége miatt vonzó, és rengeteg új tapasztalattal gazdagodtam. Másrészt Róma kulturális és tudományos értelemben a legnemzetközibb város, egy történésznek pedig minden szempontból, a levéltári forrásoktól a nemzetközi kapcsolatrendszerig bezárólag igazi kincsesbánya. Számomra óriási lehetőség és nagyon szép kihívás, hogy az Akadémia igazgatójaként képviselhetem a magyar kultúrát és tudományt az Örök Városban.

Mi az, amit Magyarország, illetve a magyar kultúra ajándékozhat Európának?

Azt hiszem, hogy a kultúra nem demográfiai kérdés. Annak ellenére, hogy Európa kis nemzetei közé tartozunk, számos olyan terület van, ahol mi magyarok bőven az európai átlag felett alkottunk. A legegyértelműbb példa erre a zene világa. Érdekes például, hogy itt Olaszországban nagyon gyenge a zenepedagógia. Idén másodszor rendeztük meg a Kodály-szemináriumot, és szeretném ezt folytatni a hátralévő években is. Ugyanígy nagyon izgalmas terület a magyar és az olasz kortárs művészet találkozása, amelyre galériánkban biztosítunk teret, vagy a tavalyi kulturális évad alkalmából az Iparművészeti Múzeum anyagát bemutató szecessziós kiállításunk. Külföldi kollégáim azt mondják, hogy tudatosan nem hoznak Rómába kiállítást, mert úgy érzik, mintha vizet hordanánk a tengerbe. A szecessziós kiállítás nagy sikerének oka, hogy egy olyan pontot találtunk, amely Rómában hiányzik, hiszen itt szecesszió igazából nincsen, viszont a rómaiak nagyon szeretik. A siker bizonyítéka, hogy az anyagot Róma városának talán legrangosabb kiállítóhelye, a Capitoliumi Múzeum fogadta be, és nagyon sok látogatója volt.

Mit gondol, mi a magyar kultúra különlegessége?

Talán az, hogy mi magyarok egyesítjük a latin és szláv világ érzékenységét az északi racionalitással. Álmodozóak és szertelenek, ugyanakkor módszeresek és kitartóak vagyunk egyszerre. Pontosan azért, mert a Kárpát-medence átmenet kelet és nyugat, észak és dél között. A magyar Alföldön és a Dunántúlon találkozik észak a Mediterráneummal, a hegyvidék a sztyeppével. És ez a szintézis nagyon kreatív módon jön létre.

Mi a magyar történelem szerepe az európai identitás számára?

Történelmi szempontból fontos, hogy megmutassuk azt a középeurópai identitást, amelyet nemcsak Olaszországban, hanem általában Európában sokszor nagyon kevéssé értenek. Ugyanakkor a nyugati önértelmezés szempontjából is nagyon fontos lenne, hogy azt a bonyolult valóságot, amelyet Közép-Európa jelent, ők is világosabban lássák. A római jelenlétünknek ezért nagyon fontos feladata, hogy a magyar történelmet közép-európai kontextusban mutassuk be.

Hogyan gondolja megvalósítani ezt a kihívást?

Nekünk, magyaroknak Rómában közép-európai vezető szerepre kell törekednünk, tudományos és kulturális szempontból egyaránt. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy Róma azon kevés hely közé tartozik a világon, ahol Magyarország nagyhatalom, vagy legalábbis erős középhatalom, mert nagyon jók a logisztikai adottságaink és jelentősek a tradícióink. Az intézet elődjét 120 évvel ezelőtt alapította Fraknói Vilmos püspök, történetíró, az Akadémia székhelye, a Falconieri-palota pedig Róma belvárosának egyik gyönyörű barokk épülete. Nem sok külföldi intézet dicsekedhet Rómában ilyen előkelő és hatalmas palotával. Tudatosan törekszünk arra, hogy olyan programokat szervezzünk, amely nemzetközi témákat dolgoz fel, mint például a közelmúltban megrendezett konferencia a Vatikán keleti politikájáról. Ez például egy jellegzetesen középkelet- európai témakör, amelyben Magyarország nagyon fontos szerepet játszott, éppen ezért lényegesnek tartom, hogy a konferencia a mi szervezésünkben, a mi szakmai szempontjaink szerint valósult meg.

Milyen kapcsolatot alakítottak ki a Szentszékkel?

Rómában egy tudományos intézetnek legalább olyan feladatai vannak a Szentszék felé, mint Olaszország felé. Fontosnak gondolom a Vatikánnal való együttműködést, hiszen kulturális diplomáciai szempontból a Szentszék legalább olyan fontos, mint Olaszország, kiemelkedően nemzetközi jellege miatt. Különösen örülök, hogy a Történelemtudományok Pápai Bizottságának elnöke, Bernard Ardura prelátus engem keresett meg, hogy közösen rendezzük meg az Értelmetlen mészárlás című nemzetközi tudományos konferenciát, amely a Szentszék és a katolikusok béketörekvéseit mutatja be az I. világháború idején. Nagyon megtisztelő számunkra, hogy Pietro Parolin bíboros, vatikáni államtitkár bevezető beszéde után a Római Magyar Akadémia nevében én köszönthetem a világ számos országából érkezett történészt. A 25 előadásból álló 3 napos konferencia első két napja a Vatikánban zajlik, a harmadik nap pedig az akadémián. Sok más történeti intézet közül választhattak volna. Az a tény, hogy minket kértek fel, azt jelenti, hogy ez a fajta vezető szerep sikeresen artikulálódik.

Önt különös szálak fűzik a jezsuita rendhez. Hogyan fogadta a jezsuita pápa megválasztásának hírét?

Nagy örömmel fogadtam a hírt. Köztudott, hogy a jezsuita rend alapításától fogva közel áll a pápához, de jezsuita pápa még nem volt. Már csak történelmi szempontból is különleges pillanatnak lehettem tanúja. Az új pápa névválasztása pedig azt a meggyőződésemet erősítette, hogy a középkori és újkori katolicizmus két leginkább meghatározó tényezője Assisi Szent Ferenc és Loyolai Szent Ignác rendje, a legfőbb alakítói a modern katolicizmusnak. A pápa személyében ez a két karizma egyesül. Nagy várakozással tekintek erre a pontifikátusra.

Mi érintette meg Ferenc pápa tanításából?

Számomra nagyon fontos az a meggyőződés, hogy a dolgokat ki kell mondani. Azt hiszem, hogy a 21. században, egy nyílt kommunikációs világban már nem lehet a kellemetlen kérdéseket házon belül elintézni. Emellett a legfontosabb persze az, hogy ez a fajta magatartás morálisan sem fogadható el. Fontos, hogy Ferenc pápa nevén nevezi a dolgokat, nemcsak az egyház hibáival, hanem a világ nagy kérdéseivel kapcsolatban is. Ennek óriási a jelentősége, hiszen ezzel az egyház visszaszerezheti a hitelességét.

Érzi azt, hogy van valaki, aki vezeti, aki kegyelmi ajándékával egyfajta tervet visz végbe az életében?

Mindenképpen érzem ezt az erőt. Azt gondolom, hogy önmagában isteni kegyelem, ha valakinek szilárd tervei vannak, és ezekért kitartóan tud dolgozni. Ha az ember hisz Istenben, akkor abban is hisz, hogy amit elért, nem magának köszönheti. Nyilván a mi akaratunk is kell hozzá, de önmagában ez nem elegendő. Az isteni kegyelem talán két fronton működik: részben megadja az ember vágyainak és ambícióinak megfelelő képességeket, másrészt pedig olyan helyzeteket és lehetőségeket teremt, hogy a kapott tehetség kibontakozzon. Olyan családi harmóniát ajándékoz, amely teljessé teszi az ember életét. A szüleim, a feleségem, a gyermekeim, azok a lehetőségek, amelyeket kaptam, kerek egészet alkotnak. Ezek a kegyelem legfőbb ajándékai. Ezzel a háttérrel néha talán túlságosan is merészen vágok bele dolgokba, és ezek közül olykor meglepően sok minden sikerül is. Ilyenkor egészen közelről is megtapasztalom ezt a fenti segítséget.

Amikor Rómába érkeztem, volt bennem némi bizonytalanság, éppen az új feladatok, élethelyzet, kihívások miatt. Természetes, hogy ilyenkor felfelé nézünk, és segítséget kérünk. Most, három év után hálás szívvel gondolok vissza az első napok, hetek aggódó, kérő imáira, mert érzem, hogy meghallgatásra találtak. Számomra az a legfontosabb, hogy erős, bizakodó optimizmussal éljem az életet, és mindig felfelé nézzek.  

 

Fotó: Várhelyi Klára