Tábori Kálmán: Fedőneve: Ulysses

Huszonöt éve hunyt el Márai Sándor. Az emlékév nyitányaként konferenciát rendeztek a Petőfi Irodalmi Múzeumban Márai az elmúlt 25 év tükrében címmel, év közben pedig sorra kerülnek elő és jelennek meg eddig kiadatlan kéziratok. Kovács Attila Zoltán irodalomtörténészt, a Helikon Kiadó irodalmi vezetőjét kérdeztük az életmű iránti töretlen érdeklődés okáról.

Milyen most a Márai-tükör? Hogyan és miben változott a Márai-kép ebben a negyedszázadban?

A tükör egyre tisztább. Ahogy az életmű feltárása a végéhez közeledik, lassan a homályos foltok is letörlődnek róla. E negyedszázad alatt megjelent szinte az összes Márai-mű valamilyen szövegváltozattal, készült számtalan antológia, hangoskönyv, film, színi előadás. Lassan végére ér a 20. század egyik legfontosabb krónikája, A Teljes Napló sorozat, Kassán emlékszoba nyílt, szóval igen sok minden megvalósult. Talán nem is véletlen, ha élő Márai-kultuszról beszélünk, mely mostanság újabb virágzását éli. A Márai-kép árnyalatai is finomabbak, mélyebbek: minél előbbre jár a filológia, annál reálisabb a kép. Márairól eddig is tudtuk, hogy mélyen kommunista- és náciellenes volt, semmilyen szélsőséggel nem volt hajlandó lepaktálni, műveit nem engedte kiadni a kriptoszocializmus idején, nem érdekelte különösebben az emigrációba kényszerültek sorsa, nem tartotta a kapcsolatot a külhoni szervezetekkel, szóval érdekes, magányos figurának maradt meg az utókor számára, aki hallatlan tudással és újraéledő tudásvággyal bolyongott a világban, és persze minduntalan írt és írt. A szocialista kultúridőszak nyilvánvalóan ellenségként tekintett Máraira is, aki afféle „déjà vu” író volt a Horthy-korszakban, s egy letűnt kor krónikásaként lebegett a szocialista ítészek szeme előtt. Azóta persze tudjuk, hol a helye Márainak, bár ezt a teljességet ma a politikai árkok szabdalják, amikor minden oldal Márai idézetekkel kívánja komolyabbá tenni üzenetét, illetőleg az irodalomtörténet is elveszti időnként az egyensúlyi helyzetet: van liberális Márai-kép, van nemzeti Márai-kép, van antiszemita és filoszemita Márai-kép, van ateista és van lektűr Márai- kép. De ez mind csacskaság, amin jókat szoktam mosolyogni, mert alapjaiban a „nemtudás”-ról árulkodik, holott szakmailag azért jobbára túl vagyunk a kanonizáció kérdésén, jóllehet az életmű feldolgozása még nem teljes. Márai művei jórészt megjelentek, a befogadás oldaláról nincs jelentős változás. Töretlenül sztáríróról beszélünk, egy-egy új kiadványa mindig eseményszámba megy ma is, nem beszélve arról, amikor első kiadásokkal szembesül az olvasó és a szakma.

Milyen kérdések foglalkoztatják ma a Márai-kutatókat?

A kutatások sokszor műcentrikusak. Személye kapcsán a széleskörű kapcsolatrendszere mentén kutatják viszonyát a lapokhoz s az irodalmi, politikai körökhöz. Milyen közéleti szerepe volt annak az írónak, aki a 30- as évek derekától a legkedveltebb figurája az irodalmi, színházi palettának? Hogyan viszonyult a Nyugathoz, az Új időkhöz? Hogyan vélekedett a háborúba sodródó országról? Mit ért a polgár alatt, mi a polgári humanista eszmény? Kassa valóban Monarchia-metafora? És sorolhatnám. Az újonnan kikutatott és kiadott kötetek kapcsán pedig új témák is előkerülnek. Tavasszal már volt egy konferencia az először kiadott Hallgatni akartam kötet kapcsán. Az „újdonság” mindig alkotásra bírja a szakmabelieket, miközben az olvasók ma is rendkívüli érdeklődéssel fordulnak egy-egy új Márai könyvhöz. Az irodalmárok, történészek számára a Naplók jelentenek kapaszkodót vagy éppenséggel újabb labirintust, amihez nincs vezetőfonal, az egységes Márai-kép gyúrása éppen ezért még zajlik.

Az említett Hallgatni akartam kötet mellett más, eddig ismeretlen kéziratok is előkerültek. Milyen írásokról van szó, és hogyan találták meg azokat?

Ez egy folyamat, aminek részesei vagyunk, illetve aminek elsőrenden részese vagyok, ha másként nem, helyzetemnél fogva. De komolyabban fogalmazva: a hagyaték feldolgozása nem teljes, amit eddig is tudtam, csak nem volt lehetőségem foglalkozni vele. Amikor a kiadóhoz hívtak, a napi munkák és szervezés mellett beleástam magam a történetbe és pillanatok alatt összedőlt – legalábbis számomra – a Márai-életmű. Megtaláltam a hiátusokat, kiderítettem, melyik kiadás milyen szövegből dolgozott, az életmű vonatkozásában hol történtek megmagyarázhatatlan összevonások. Ahogy én utánajárok, más is megtehette volna, bár az is igaz, hogy a hagyaték kutatása nem egyszerű, mert engedélyhez kötött, így a kutatók is nehézkesen férnek hozzá. A Hallgatni akartam például a hagyatékban lapult eleve, a most megjelent Föld, föld!... eredetije Egy polgár vallomásai III. néven úgyszintén. A másik nagy szerzemény Torontóban volt, Márai jogörökösénél, aki rám bízta az aktatáskányi kéziratot, hogy hozzam haza a Petőfi Múzeumba. Most ennek feldolgozása is zajlik, számtalan újdonság várható a jövőben, melyek mind kiadatlan szövegeken nyugszanak: lesz irodalmi bedekker, útirajz kötet, képes bedekker európai városokról, rádiós jegyzetek, talán a levelesládája is feldolgozásra kerül; a Fedőneve: Ulysses kötet is például sok vonatkozásban ezen alapul.

Ezek a Szabad Európa Rádióban elhangzó beszédei, amiket az emigrációba kényszerült Márai Ulysses néven olvasott be 1951-től. Egy évvel később pedig Odüsszeusz témáját dolgozza fel Béke Ithakában című regényében. Mi volt Márai számára aktuális az antik témában?

Azt hiszem, nyilvánvaló Márai választása: a viharvert 20. század derekán egy száműzött író keresi Ithakáját egy nagy háború után. Csak az antik példával szemben Márai több Ithakát talál: Nápoly, Salerno, San Diego. És természetesen lehet arról vitázni, mennyire „béke” valamennyi ezek közül. Egyetemlegesen pedig a magyarság keresi a helyét a kettészakadt Európában, de ez sem teljesen valós, mert a kérdés inkább úgy vetődik fel, hogy Márai keresi a magyarság lehetőségeit Európában, mivel az ország vajmi keveset tehet 1947-ben a polarizálódott kontinensen. Nos, ennek a krónikája a Fedőneve... kötet 1951 és 1953 között.

Hogyan működnek a rádióbeszédek olvasva, több mint 50 évvel később?

Profánul mondhatnám azt is, hogy remekül. Mélyebben: ezek az írások valóban rádiós jegyzetek, de a tematikus kibontásuk okán egy-egy miniesszével állunk szemben. A kötetben éppen annyi szerepel, ahány vasárnap volt 1951 októberétől 1953. december végéig. A szövegek a világpolitikára, a hidegháborúra reflektálnak, a kötet hovatovább a magyarországi események krónikája, politikai, kulturális síkon. Hallatlanul izgalmas írások, melyek jóval túlnőnek az újságíró Márain. A bolsevik rendszer berendezkedése, a kultúra átpolitizálása, a társutasok árulásai, a dekadens Nyugat Kelet-Európa-ellenessége, az egyház és állam ellentéte, a Mindszenty-per háttere; egyik érdekesebb és aktuálisabb, mint a másik, hiszen ma is csak utópia az egységesülő Európa, amely valóban minden, csak nem egységes. És azt is tudjuk már, hogy Márai Szól a kakas már... címmel szerette volna kötetbe rendezni ezeket az írásokat, éppen 1954-gyel bezárólag, vagyis szinte az írói szándékot valósítottuk meg mintegy hat évtizeddel később.

Irodalomtörténeti különlegességén túl miért lehet érdekes a mai olvasónak ez a könyv?

Mert most is aktuálisak a gondolatok, csak értelemszerűen nem azon a síkon kell keresni, ahol a regényeinek az aktualitását. A kibeszéletlen és eltitkolt múlt, a történelem egy szeletének elbeszélése, ráadásul írói eszközökkel, feltétlenül aktuálissá teszi e szövegeket, jobban, mint egy tematikus ismeretterjesztő munka. Ugyanakkor nem is feltétlenül kell önmagukban vizsgálni ezen írásokat, ez lehet akár egy másik perspektíva is a közelítéshez, hiszen a szépirodalmi művek közül (A Garrenek ciklus kötetei, Kassai őrjárat, Egy polgár vallomásai, Föld, föld!... stb.) számos tartalmaz esszéisztikus betoldásokat, kiszólásokat, olyan gondolatmeneteket, amelyek filozofikus, elméleti, szellemtörténeti háttérben sok tekintetben ugyanazokat a magvas gondolatokat tartalmazzák, mint a jelen újdonság kötet. No és persze ne felejtsük el, hogy miben hordoz újdonságot: Európa-történet ez a javából!

Ez az első kötet. Mennyi lesz összesen?

Az Ulysses II. 1956-ig megy el a felolvasásokkal, aztán következnek a Candidus álnéven írtak 1967-ig, vélhetően három-négy kötetben. Ezek mellett folytatódik a Regénytár, ami tavaly indult a Hallgatni akartammal, és az eredeti szövegű műveket jelenti az írói szándék szerinti címekkel és kiadásokkal, előkészületben van a következő bedekker kötet (Budán lakni világnézet, Régi Kassa álom, Itália életérzés jelent meg e sorozatban), ahogy az újabb ajándékkötet is.

Márai Odüsszeusz-regényében a hős a hazatérés idilljében nem tud végleges otthont találni. Tovább bolyong. Az író 1948-as emigrációja után, hőséhez hasonlóan soha nem tért haza. Hagyatékát halála után kezdték hazahozni. Azóta még mindig kerülnek elő újabb és újabb anyagok. Könyveire az utóbbi években folyamatosan nagy az érdeklődés. Úgy tűnik, az olvasóközönség hazavárja az emigráns írót és (még ismeretlen) életművét. Várhatjuk-e, és ha igen mikorra, hogy az egész életmű partot ér a magyar nyelvű olvasóközönség „szigetén”?

Reményeim szerint néhány éven belül mindez bekövetkezik, de hogy az egész életmű lesz-e ez, arra nincsenek garanciák. Vannak kéziratok, amelyeknek csak az angol vagy német fordítása van meg, magyarul elvesztek. Vannak torzó, félbehagyott írások, drámatöredékek. Egy-egy műnek több változata, van, ami kiadhatatlan, vagyis: ami a kiadható életművet illeti, lassan a feldolgozás végére érünk, de a múlt hibái miatt sok a munka a kiadott művekkel is. És hát vannak még rejtett ajtók, mostanság a Jáky-család (Márai magyarországi rokonai) felől kapom az újabb információkat, amikből kiderül: van még átlépésre váró küszöb előttem.