Mihályi Anikó: „Szél szeretnék lenni”

„Az ürességnek próbálok kerített teret, formát, értelmet adni. Szót a csendnek. Az érzéki tapasztalat örömébe keserű kétely vegyül: hogy vajon nem ámítás-e mindez?” Beszélgetés Szabó T. Annával költészetről, hitről, kötelességtudatról és álomról. 

Szabó T. Anna (Kolozsvár, 1972) az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–angol szakán szerzett tanári és előadói diplomát, majd elvégezte az Angol Reneszánsz és Barokk PhD-programot. Egyetemi évei alatt kezdett publikálni, több napi- és havilapban rendszeresen közöl verseket, esszéket, rövidprózát. Eddigi fontosabb kötetei: A madárlépte hó (1995) Nehézkedés (1998), Fény (2002), Rögzített mozgás (2004), Elhagy (2006), Villany (2010), Tatoktatok (2012), Kerített tér (2014). Jelenleg Budapesten él férjével, Dragomán György íróval és két kisfiukkal.

Tizenöt éves volt, amikor szüleivel áttelepült Kolozsvárról Szombathelyre. Milyen élményeket őriz gyerekkorából? Hogyan tudott beilleszkedni, megtalálni a helyét Magyarországon?

Egy fellépés miatt éppen most vettem elő a régi fényképeket... Azokon is látszik az élményeim kettőssége: egyrészt a családi védettség érzete, a kirándulások és sízések hangulata, a Szamos-parti séták, az ünnepek négy nagyszülővel; másrészt pedig a fenyegetettség, a diktatúra mindennapi félelmei. Az egyik fényképen például tíz éves lehetek, és eltorzult arccal szalutálok. Emlékszem a helyzetre, csak hülyéskedtem otthon a gépnek, de azon a gyerekarcon rajta van a kor lenyomata, az iskolai katonai drillek, a falra pingált jelszavak, a kényszerű felvonulások, a „tanárelvtársnaktisz teletteljelentem” félelmetes fegyelme. Ehhez képest Magyarország egyszerűnek és puhának látszott, igaz, amikor idekerültem, még csak a román rendszert lehetett nyíltan szidni. Azóta látom, hogy ez a puhaság megtévesztő, mert igazából az elhallgatások mocsara. Megtaláltam az otthonomat, de egyre kevésbé találom a helyemet. Talán ez törvényszerű is: mindenki, akit a magyar irodalomban tisztelek, eljutott egyszer erre a pontra.

Költői pályája korán indult, hiszen már egyetemistaként publikált különböző folyóiratokban. Az 1995-ös A madárlépte hó kötetében fogalmazza meg talán első ars poeticáját: „Úgy írni verset, mintha szó és forma / nem titkolná el, hogy mi van mögötte” (Úgy írni verset). A zárt, tiszta formák iránti igénye, ugyanakkor az érzéki tapasztalat fontossága azóta is jellemzi költészetét…

Nagy küzdelem ez. Mármint a formával és az ember hajlamaival, örökségével. Az idézett vers egy dekadens gondolat-kísérlet volt, de a legutóbbi könyvemben is benne van ugyanez, az üresség rémülete: „szétszáll a szótár lázbeszéde / marad a váz / többet mond majd a csont a szónál / ne magyarázz” (Ima ma lom). Az ürességnek próbálok kerített teret, formát, értelmet adni. Szót a csendnek. Az érzéki tapasztalat örömébe keserű kétely vegyül: hogy vajon nem ámítás-e mindez? Hiszen a testi érzékelés szivárványló sokfélesége sem láthat színről színre. Aki bizonyosságot keres, az aligha találja meg a mulandó testekben és tárgyakban. Pedig én ezekbe kapaszkodom. Ami pedig a korai megjelenést illeti: nagy szerencsém volt. Az első kötetem szerkesztőjeként Székely Magda neve szerepel (azért csak szerepel, mert nem szólt bele a koncepciómba). Nagy költő, szerepelnie kellene a tankönyvekben.

Lator László, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor nevét is több interjúban említi, mint akik hatottak költészetére. Ugyanakkor romantikus alkatúnak is vallja magát. A személytelenség és a személyesség folyamatos küzdelmét(?), játékát(?) tapasztalhatjuk költészetében. Talán az Elhagy kötet (2006) gyermeket váró, szülő, aggódó anya-verseiben érzékelhető leginkább ennek a kérdésnek a háttérbe szorulása…

Akkor, a gyerekvárás, a szülés és a csecsemőgondozás idején alig láttam ki a test kérdései közül. A régen várt gyermek a maga testi valójában végre bizonyosság volt, végre el mertem hinni, mertem hinni valakiben. És ezen keresztül bátrabb lettem, vagy inkább vakmerőbb, és a szerelem hitét is ki mertem mondani. Más talán innen kezdi a versírást – én ide jutottam el. Azóta megint visszatért a kétely és a szorongás, de az öröm se múlt el belőlem. Ugyanabban a pillanatban élni meg a mélységet és a magasságot – szédítő élmény. Mint amikor kiáll az ember egy szikla peremére. A költő és az adrenalin... Igen, kézenfekvő lenne azt mondani, hogy a vers ad szárnyat ilyenkor, de inkább szél szeretnék lenni, mint madár. Az elemi erő, nem a sodródó és vergődő pihe. És itt kapcsolódnak be az életemben a nagy nevek, amelyeket említett. Ez a három költő ismeri az elemek beszédét. A szavaikon túl olyan erők munkálnak, amelyek túlemelik a verset a szövegen. Kiemelik az időből.

A Kerített tér kötetében megszólítja az olvasót, és ars poetica versében (Szilánk) önmagát is. Fontos Önnek az olvasókkal való közös gondolkodás?

Ez új elem nálam, életemben először szólítok meg bárkit a szeretteimen kívül. Persze voltaképp itt is magamat szólítom meg, szólítom fel arra, hogy ne olyat írjak, ami 

kényelmes. Ahogy mostanában lépten-nyomon emlegetik: a komfortzónából kell kilépni, amikor verset olvas vagy verset ír az ember. Én eddig sem a szépség vagy holmi nemes cél érdekében írtam: minden versemet kísérletnek tekintem. Valamit meg akarok érteni, amikor írok, azért vonok le állandóan következtetéseket. A kolozsvári matematikaórák jutnak eszembe, amikor egyszerre világosan és tisztán ott állt a táblán a levezetés és a megoldás. Én ennél mindig sokkal bonyolultabbnak láttam a világot – nem tétel és bizonyítás kategóriáiban gondolkozom – de nagyon vonz ez a tiszta logika. Milyen jó lenne, mondjuk, Istent is ilyen bizonyosnak látni, mint a kétszerkettőt. Vagy inkább félelmetes? Nem bírnánk elviselni az erősebb lét közelét? Iszonyú minden angyal? Látja, most is kérdéseket teszek fel, de nem várok biztos választ. Beszélgetni akarok, vitatkozni, tűnődni, gondolkozni, provokálni, játszani, tépelődni. Egyedül vagy másokkal – voltaképpen mindegy. Igazából egyedül a gyerekverseimnél számítok a közönségre, mert ott végre lehet örülni is egy kicsit. Válaszolni, nem csak kérdezni. A „felnőttvers” ehhez képest valóságos ködszurkálás. Még ha úgy tűnik, válaszol, akkor is kérdez. Sok versem, ha jobban megnézzük, önmagát cáfolja meg, vagy pedig az egyik vers üti le a másik által reményteljesen feldobott labdát. Igen-nem, igen-nem, pattog bennem ide-oda. Mert egyszerre nem mondhatom a kettőt.

A kötet egyik alapszólama a látszat és a valóság összefonódása, a tisztánlátás vágya, amelyet az idő- és térbeliségünkben, a testi valónkban, a gondolataink, érzéseink hiábavalóságában, a nyelvbe zártságunkban vizsgál a hit nézőpontjából. Mit jelent Önnek a hit?

Mindent. De a hit nem ének, nem szárny, nem halleluja, hanem kampó, ahogy egyik versem mondja. Húskampó, amin lógok, ami megtartja a húst. Ami értelmet ad neki. Mint a báránynak a kirakatban: nem kivégzett, kivéreztetett állat, hanem ennivaló. Az élet eszköze, nem a halálé. Itt tartok éppen, ez az én hitem. Régebben öröm volt, takaró, esti ima és vigasztalás. Most szigorú és csupasz, de nem enged elveszni. Kapaszkodnom kell a fájdalmába, mert ettől élek.

Férjével, Dragomán György íróval és két gyerekükkel hogyan tudnak a hétköznapokban elkeríteni teret és időt az írásra?

Nem egyszerű. Napokra elvonulni, csendben és kötöttségek nélkül írni alig (vagy aligha) adatik meg mostanában, de már megszoktam, mindegy. Amit meg akarok írni, az felkölt akár álmomból is. Ami nem ilyen, az csak feladat és kötelesség. Az a jó abban, hogy huszonöt éve egy íróval élek, hogy mindig van kinek írni. Mindig van, aki bárhol és bármikor elolvassa, amit írtam, és mond is rá valamit, mert tudja, hogy sikerült-e a kísérlet, vagy meg kell ismételni. A gyerekekre ezt a terhet nem tehetem rá, de nekik a gyerekkönyv-fordításaimat olvasom fel. Kiváló kritikusok és segítőtársak máris.

Mi mozgatja mostanában?

A kötelességtudat. Különben fel se kelnék az ágyból. Alvásban vagyok a legtehetségesebb, az álmaimon keresztül látok, és keresztüllátok az álmaimon, miközben azt is tudom, hogy az álom a legtrükkösebb és legtükrösebb csapda. Tükörfolyosó, ahol csak magamat látom, ha nem tudom, hogy kiszabadulhatok belőle. Hinni kell a felkelésben, különben nem szabad elaludni. A kötelességtudat ravaszul segít kicselezni az álom csábítását: feladatot ad hit helyett. Pedig a hit sokkal fontosabb.  

Szabó T. Anna versei:

Elhagy

Au lecteur