Előző cikk Következő cikk

Patsch Ferenc SJ: Karl Rahner aktualitásáról

Egy jezsuita teológus életműve a premodern és a posztmodern feszültségében

Mértékadó vélemények szerint Karl Rahner (1904–1984) a 20. század egyik legnagyobb teológusa. Befolyása kimutatható a II. vatikáni zsinat dokumentumaira és írásai – melyben szinte minden fontos teológiai kérdéshez hozzászólt – immár klasszikus forrásnak számítanak a katolikus teológián belül. De vajon mennyire időszerűek a gondolatai ma, egy emberöltővel a halála után? Rahner születésének 110. és halálának 30. évfordulója jó alkalom arra, hogy röviden számot vessünk életművével, és mérleget készítsünk gondolatainak aktualitásáról.  

sSokak számára Karl Rahner teológiája szimbolizálja a katolikus Egyház belépését a modernitás, az újkor történelmi időszakába; azt a lépést, amelyre 50 évvel ezelőtt, a II. vatikáni zsinaton (1962–65) ünnepélyes keretek között került sor. Nem meglepő tehát, hogy az évforduló kapcsán sokan érzik időszerűnek, hogy mind a zsinatot, mind pedig Rahner teológiáját újfent mérlegre tegyék (méltassák és/ vagy kritizálják) – nem utolsó sorban éppen a modernitással való kapcsolatuk szempontjából.

Vajon ilyen irányba szólít a Szentlélek útmutatása a mai egyház számára? Nehéz megmondani. Sokan úgy érzékelik, hogy a nyugati világ társadalmai immár túlléptek a modernitáson és egy egyelőre még némiképp alaktalan „posztmodern” tudatosság irányába tájékozódnak. Ők eleve bizalmatlanok a „modern” jelzővel szemben, és ilyen alapon a rahneri teológiát is hajlanak idejétmúltnak értékelni. Persze az ellenkező nézőpont is jelen van. Feltűnően erősödnek azok a tendenciák, amelyek nosztalgiával gondolnak a régi biztonságra, amit a korábban egységes egyházi tanítás képes volt nyújtani a katolikus híveknek. Nekik elegük van a modernből, és egy naiv pre-modernitáshoz, a modern kort megelőző gondolkodásmódhoz és egyházi gyakorlathoz szeretnének visszatérni. Ők tehát az ellenkező véglet álláspontjából kritizálják a zsinatot és Karl Rahner teológiai belátásait. Hogy e helyt ennél árnyaltabb értékelést tudjunk nyújtani, érdemes egy kissé messzebbről kezdeni: Rahner nézeteinek kialakulásától.

Személyes indítás

Németország dél-nyugati részén, közel a francia és a svájci határhoz, a Fekete-erdő ölén fekszik egy festői szépségű kisváros, Freiburg. Itt született Karl Rahner, 1904. március 5-én, egy hét gyermekes középosztálybeli család gyermekei közül a középsőként. Idősebb korában saját gyermekkorára úgy emlékezett vissza, mint amiben nem volt semmi rendkívüli: szülei – apja gimnáziumi tanár, édesanyja „háztartásbeli” – elkötelezett katolikusok voltak, de nem a „túlságosan jámbor” fajtából. Karl meglehetősen átlagos eredménnyel végezte a középiskolát, majd érettségi után – bátyját, Hugót követve – belépett a jezsuita rendbe. Népéhez, a hegyek között lakó, dolgos és hallgatag alemannokhoz hasonlóan ő is egész életében vonakodott személyes kérdésekről nyilatkozni: nem tudott megnevezni semmiféle különleges motivációt, ami miatt éppen a jezsuitákat választotta. A rendre jellemző hosszú kiképzési idő alatt a filozófiai és teológiai tanulmányokat Ausztriában, Németországban és Hollandiában végezte. Itt fejlődött ki következetes, kreatív és kritikus gondolkodása, állandó dialógusban az akkoriban dívó skolasztikus teológiával, valamint a modern német filozófiával, amely kulturális örökségét képezte. Ugyanitt szívta magába a szentignáci lelkiséget is, amelynek gondolkodására gyakorolt hatását aligha lehet eltúlozni.

Szokatlan fordulatok

Hosszú tanulmányi távollét után Rahner 1934-ben tért vissza szülőföldjére, mivel elöljárói úgy rendelték, hogy doktori tanulmányokat folytasson filozófiából a Freiburgi Egyetemen. Az eset akár „szerencsés véletlennek” – vagy inkább gondviselésszerű eseménynek – is tekinthető, hiszen ebben az időben itt tanított az akkorra már legendás hírű fiatal filozófus, Martin Heidegger (1889–1976), akinek szemináriumait Rahner – rendtársával és barátjával, Johannes Baptist Lotz-cal együtt – lelkesen látogatta. Rahner elkészített doktori dolgozata azonban – amely túlságosan Heidegger hatását tükrözte, de amelyet mégis egy másik professzornál nyújtott be – végül nem talált elfogadásra. Ebben az értelemben tehát – s ez akár bátorító vagy vigasztaló üzenet is lehet egyes diákoknak – Rahner filozófiából készített doktori tézise „megbukott”. Ez azonban a szerzőnek nem okozott különösebb megrázkódtatást (annál is kevésbé, mert a szöveget Geist in Welt [Szellem a világban] címmel rövidesen mégiscsak kiadták, sőt több nyelvre is lefordították, mint Rahner filozófiai alapvetését és gondolati fejlődésének fontos dokumentumát). Ez a szokatlan intermezzo is mutatja, hogy Rahner kreatív megközelítése – amellyel a modern filozófia, különösen pedig Kant és Heidegger belátásai alapján újragondolta Aquinói Szent Tamás ismeret-metafizikáját – milyen mértékben számított újdonságnak, és feszítette szét az akkoriban elterjedt skolasztikus megközelítés kereteit. Rahnert elöljárói ekkor Innsbruckba irányították, ahol néhány hónap leforgása alatt nyélbe ütött egy teológiai doktori disszertációt, amely alapján megkezdhette oktatói működését (ez a második egy jóval kevésbé jelentős munka, amelyet csak a legutóbbi időkben publikáltak).

Rahner tehát Innsbruckban kezdett tanítani, ám már 1938- ban újabb nehézségek jelentkeztek: a II. világháború előestéjén a nácik bezáratták az egyetem teológiai fakultását, így Rahnernek – néhány Pullachban tartott rövid teológiai kurzus kivételével – fel kellett hagynia az oktatással. Persze könnyen talált magának lelkipásztori munkát; a háború alatt főként Bécsben dolgozott. Csak 1948-ban, a fakultás újraindulásával térhetett vissza Innsbruckba. Később tanított még Münchenben és Münsterben is, s csak emeritus professzorként tért vissza Ausztriába, ahol – egy innsbrucki klinikán, néhány héttel a 80. születésnapját követően – csendesen elhunyt. A felszínt tekintve talán mindez egy átlagos jezsuita szerzetesi életnek tűnik, amit – a kapott küldetés értelmében – unalmasnak látszó akadémiai feladatok határoztak meg. Csakhogy ezek alatt az évek alatt Rahner olyan megközelítést dolgozott ki a teológia számára, ami teljes mértékben felkavarta az újskolasztika uralta steril és élettelen állóvizet, és mind intellektuális, mind spirituális tekintetben újjáéledést hozott.

Spiritualitás, filozófia, teológia

Ha valaki meg akar ismerkedni Karl Rahner teológiájával, a legjobban teszi, ha bevezetésként az általa publikált imádságok olvasásával kezdi. Ezek ugyanis talán mindennél hűségesebben fejezik ki életének és munkájának központi célkitűzését és alaptémáit, melyekhez élete vége felé mind gyakrabban visszatért: Isten felfoghatatlan misztérium, ő a lét horizontja, aki szeretetéből fakadó kegyelmi adományként úgy határozott, hogy önmagában részesít minden embert. Az ember lényegéhez tartozik ez a végtelen horizont, a Szent Titok (Isten), aki életünk elkerülhetetlen és megválaszolásra váró kérdése. Rahner számára, eszerint, embernek lenni annyit tesz, mint kapcsolatban állni Istennel; e kapcsolat fennáll, akár tudunk róla, akár nem, akár tudatosan megéljük, akár figyelmen kívül hagyjuk, vagy eltagadjuk azt önmagunk elől. Rahner filozófiája éppen ennek a kapcsolatnak a lehetőségi feltételeire reflektál – innen ered a gyakran használt „transzcendentális” fogalom –, teológiai életművében pedig éppen ennek a kapcsolatnak a mibenlétét dolgozta ki a konkrét élet körülményeire való tekintettel.

Rahner maga sohasem alkotott „rendszert” és – rendtársával, Bernard Lonergannal (1904–1904) ellentétben (aki a 20. századi teológia másik óriása) – szigorú értelemben vett „módszert” sem dolgozott ki. Teológiai munkássága során – mint némi öniróniával magáról mondta – mindvégig megmaradt „műkedvelőnek”; olyannak, aki nagyrészt arra koncentrált, hogy – némiképp eklektikus módon – tudományos cikkek sorában reagáljon az egyházat és a társadalmat érő napi kihívásokra, és tehetsége szerint megválaszolja a közvetlenül adódó kérdéseket.

Szent Tamás

Az a mód, ahogyan Rahner a teológiát művelte, egyszerre váltott ki csodáló elismerést, és kritikus ellenkezést is. Bár egységben kívánt maradni az egyházi hagyománnyal és tudatosan törekedett megőrizni az azzal való folytonosságot, mégis elsődleges feladatának tekintette megmutatni, hogy az milyen új lehetőségeket rejteget. XIII. Leó pápa Aeterni Patris (1879) kezdetű enciklikájával, amely a 19. századi tomizmus újjáéledésének lendületében született, Aquinói Szent Tamás filozófiáját és teológiáját avatta a Római Katolikus Egyház hivatalos teológiájává. Ezért a 20. század elején, amikor Rahner teológiát tanult, a szemináriumi és szerzetesi oktatásban olyan teológiai megközelítés terjedt el, amelyet ma okkal neveznek „manualista” módszernek. Az újskolasztikus teológiát tanulók ugyanis kézikönyvekből (manuales) tanultak, amelyek leginkább katekézisszerű, száraz és elvont formában, latin nyelven adták elő Szent Tamás teológiáját. A teológia művelése így elkerülhetetlenül elszakadt az emberi tapasztalattól. Az újskolasztikus mentalitás főleg az egyházi felsőbbség iránti engedelmességet hangsúlyozta, és hajlamos volt megfeledkezni a katolikus keresztények önállóságáról és felelősségéről. Rahner egész életében energikusan küzdött e megközelítés ellen, mivel attól félt, hogy korának katolikusai, akik a felvilágosodás után élnek, ennek hatására fokozatosan elidegenednek a hittől, és végül hiteltelennek fogják találni az egész egyházat.

Karl Rahner gondolkodásának filozófiai forrásai

Amikor Rahner megkezdte a teológusi karrierjét, már számos próbálkozás történt arra, hogy a tomista teológiát a modern világ intellektuális igényeihez hangolják és ezáltal új vágányra tegyék. Közülük a belga jezsuita Joseph Maréchal (1878–1944) és a francia jezsuita Pierre Rousselot (1878–1915) volt az, aki a legnagyobb hatást gyakorolta Rahner önálló Tamás-interpretációjára. Az ő új teológiai kísérleteik arra irányultak, hogy a „valódi” Szent Tamást hozzák felszínre az újskolasztikus interpretációk sokszoros rétege alól, és ezáltal kimutassák, hogy a tapasztalat iránti nyitottság Szent Tamás filozófiáját alkalmassá teszi a mai irányzatokkal való érdemi párbeszédre. Szerintük Tamásnál a „szubjektum felé fordulás” éppen ezt biztosítja az emberi tapasztalatnak a teológiai reflexióban betöltött szerepének és jogosságának hangsúlyozásával.

Az újskolasztikus gondolkodásban a kinyilatkoztatást úgy értették, hogy az kizárólag külsődleges az emberi egzisztencia számára, és leginkább konkrét állítások formájában hagyományozódik tovább. Ezzel szemben Rahnernek már a korai – a már említett Geist in Welt-ben (1939) véghezvitt – első filozófiai erőfeszítései is arra irányultak, hogy a kinyilatkoztatást a transzcendentális módszer segítségével úgy mutassa be, mint ami elsősorban Isten saját ön-kinyilatkoztatása. Ez olyan valóság, amely minden ember számára adott, szellemünk végtelenre való nyitottsága folytán. A transzcendenciáról való tudásunk azonban nem-tematikus formában jelentkező (Rahner nyelvén szólva „transzcendentális”) tapasztalat, amelyet csak véges és emberi (azaz „kategoriális”) formában vagyunk képesek megragadni és kifejezni. Isten nem tudásunk egyik objektuma a sok között, hanem az a végtelen és titokzatos horizont, amelyen belül minden más valóságot megtapasztalhatunk.

Második filozófiai munkájában – amely a Hörer des Wortes ( Az Ige hallgatója, 1941) címet kapta – Rahner ezért arra az emberi lényre fókuszál, aki konstitutív módon nyitott Isten ön-kinyilatkoztatásának meghallására. Így nála az antropológia – vagyis az emberre irányuló filozófiai reflexió – válik azzá a tudománnyá, amely képes kimutatni Isten kinyilatkoztatása lehetőségének feltételeit. Rahner teológiai tervezetének minden vonatkozásban köze van ehhez a kitüntetett és mindent átható antropológiai kiindulóponthoz.

Teológiai források

A két első, nagyobb lélegzetű filozófiai munka után Rahner írásai nagyrészt olyan konkrét kérdésekkel foglalkoznak, amelyek valamilyen módon az egyház belső problémáiból fakadnak, vagy a kultúrából jövő kihívásokkal kapcsolatosak. A teológus egyházzal való kapcsolata mindazonáltal igen összetett. Alapvető hozzáállását egyrészt az egyház iránti aggódás, elkötelezettség és felelősségérzet határozta meg; ez azonban – másrészt – gyakran éles (bár konstruktívnak szánt) kritikában jutott érvényre. A kritika tárgya az esetek többségében a klerikális tekintélyelvűség (autoritarianizmus) és a zárt újskolasztikus teológia. Az ezekből fakadó gyakorlati és elvi hozzáállást Rahner „piuszinak” mondta, hiszen a Piusz nevet viselték azok a pápák, akikkel ezt az általa elítélt viselkedés- és gondolkodásmódot azonosította. Mivel a II. vatikáni zsinat nyomán kelt várakozásokat az egyházban nem mindenhol sikerült maradéktalanul beteljesíteni, az idősödő Rahner hajlamossá vált a sötéten látásra; attól félt ugyanis, hogy az egyház visszaesik egy a zsinatot megelőző mentalitásba. Ebben az értelemben beszélt az egyház „téli időszakáról”. Az azonban világos, hogy kritikája az egyház iránt való szeretetből fakadt, valamint abból a meggyőződésből, hogy most erre a hangra van szükség, ha valaki folytatni akarja Jézus Krisztus szolgálatát és misszióját a világban.

Rahner egyház iránti lelkipásztori aggodalmainak teológiájára gyakorolt hatását nehéz lenne túlbecsülni; az legalább olyan fontos, mint Aquinói Szent Tamás vagy a német filozófia rá kifejtett hatása. Emellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Rahner jezsuita teológus és pap volt, akit mélyen meghatározott Loyolai Szent Ignác spiritualitása.

Mind az egyházzal foglalkozó konkrét kérdések, mind pedig a rahneri teológia misztikus vonásai végső soron a szentignáci spiritualitásban gyökereznek. Mint ismeretes, Ignác Lelkigyakorlataiban a szubjektumként felfogott egyénből indul ki, és védhető az a nézet, miszerint ennek legalább olyan fontos következményei vannak a rahneri teológiára nézve, mint Szent Tamás gondolatainak, vagy a német filozófiával való megtermékenyítő találkozásnak.