Nacsinák Gergely András: Fuvallat
„A Lélek ott fúj, ahol akar – hangzik Jézus sokat idézett mondása János Evangéliumában. – Hallod zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy.”
aA mondat kellőképp enigmatikus ahhoz, hogy sokan és sokszor idézzék, különféle véleményeket és magyarázatokat fűzzenek hozzá, a fordítási kísérletekről nem is beszélve. „Tὸ πνεῦμα ὅπου θέλει πνεῖ…” – a görög alapján itt éppúgy lehet szó szélről, mint szellemről, léghuzatról vagy a Szentlélekről; a szél fúj, a lélek pedig lélegzik (esetleg fordítva: a lélek fúj és a szél lélegzik), s hogy a dolog még komplikáltabb legyen, a helyhatározószó is érthető így: „ott”, „ahol”, de lehet akár „oda” és „ahová”. A szavak többértelműsége kiválóan illik a helyzethez, amelyben elhangzanak: ahhoz a bizonyos „éjszakai beszélgetéshez”, amelyet az Úr titokban folytat le Nikodémussal, a kíváncsi farizeussal. (Jn 3,1–21) A nyugati észjárás ilyenkor kétségbeesetten keresi az igazi változatot, a helyes fordítást vagy értelmezést; pedig ez inkább csak luxus, s az Evangélium pedig nemigen engedi meg nekünk az ilyen kényelmes hozzáállást. A hely és a helyzet szelleméhez elvégre sokkal jobban is illik, hogy minden lehetséges verzió és fordítás egyszerre legyen érvényes: csakis így, ebben a bizonytalanságban hallani ki a szavak mögül azt a bizonyos „zúgást”, melyről nem tudni, honnan jön és hová vezet.
A szél ott fúj, ahol akar
A kapcsolat a lélek és lélegzet, szél és szellem közt ősrégi, éspedig nem csak etimológiailag: a ruah, a pneuma héber megfelelője is szorosan kapcsolódik a levegőhöz, mely lehet szelíd lehelet, gyönge szellő éppúgy, mint viharzó orkán. Jahve kedvelt epifániája, természetes rejtőzködőhelye a levegőég, minthogy Lelke is – amely hol elfelhősödik, hol derűsre vált, hol indulatba jön, hol meg elnyugszik – meglehetősen hasonló hozzá. A hirtelen feltámadó szél, amely fölkavarja a puszta porát, átrendezi a homoksivatag dűnéit, a felhőket kergető viharok, melyeknek sem eredetét, sem végcélját nem ismerheti ember, és hol esőt, hol meg tikkasztó hőséget hoznak, mind emlékeztetnek Istenre, és a játékra, melyet Ő játszik az emberi lélekkel. A pneuma, mindkét értelmében, mindenütt jelenlevő, mindeneket- átható, ámde megfoghatatlan. A tükörsima tengeren, egy váratlan szellő nyomában végigfutó fodrozódás láttán az embernek könnyen eszébe ötlik a Genezis verse, amikor a teremtés hajnalán egyedül Isten lelke jár kóbor leheletként a néma vizek fölött.
A lélek ott lélegzik, ahol akar
Szellő és szellem tehát legalábbis hasonló neműek: láthatatlanok, kiismerhetetlenek, ám hatásuk világosan érezhető. Abból a tartományból valók, ahová nem ér el a kíváncsi tekintet, és olyan törvényszerűségeknek engedelmeskednek, melyek kívül esnek a gondolkodás szűkre szabott hatókörén. A pneuma megjelenik mint ihlet, fuvalom, szelíd neszezés, aztán éppoly váratlanul elül. Az ember még föl sem ocsúdott, már nincs sehol. Jelenlétében van valami ritmikusság, mint a levegővételben, de ez a ritmus változékony, belső feltételek éppúgy alakítják, mint amennyire külső körülmények függvénye. Ajándéknak tűnik, ahogy a tájat mozdulatlanul megülő forróságban a váratlanul felkelő vihar. Máskor hiába várunk makacsul és elszántan, napokig vagy évekig akár, híre-hamva sincs. Olyankor hiába hegyezed a füled, mégsem hallani semerre a Lélek moraját. Ha azonban a bizonytalanságban sikerül kitartani és együtt mozdulni vele, lélegzetvételünket olykor az övéhez igazítani, ráhagyatkozni, akkor az esetlegességben kirajzolódhat valami ritmus, és a vak véletlenben fölfedezhető az akarat.
A Szellem oda fúj, ahová akar
Belső érzékeinkkel, amelyekről alig-alig van tudomásunk, fölfedezhető ez a Másik. Az akarat, amely nem a mienk. A hegyeket omlasztó förgeteg utáni szelíd szélből kivehető a hang, amelyet Illés hallott meg egykoron. Persze, ő próféta volt, neki könnyű. Jézus is hajlamos ezzel a bosszantó szentenciával elejét venni a vitatkozásnak: „Akinek füle van, hallja meg!” De honnan vegyünk füleket a hallásra, ha nem a sivatagok prófétai csendjében edződött, finomult ki a belső hallásunk olyanra, hogy a pneuma legkisebb mozdulását, mondhatatlan suttogását is felfogjuk vele? Ha nincs másunk, csak a városok zaja, a hétköznapok fecsegése, a színtisztán emberi létezés moraja. A szentek hallása és látása bizonyára eltér a miénktől, mert azt a Lélek vezérli és hatja át: ajkaik, szemeik, fülük már egészen hozzászokott ennek a szélnek a járásához, de még szaglásuk is telítve lett a másvilági rétek illatával. Bárhol legyenek is, vagy bárhová indítsa őket a belülről vezérlő hang, mindenekelőtt úgyis ezt a tapasztalatot keresik, a pneuma rezdülését. Ha elnémul, elnémulnak ők is. Ha fényével beragyogja őket, a vaksötétben is látnak. A szél, amely törékeny hajójukat repíti, sokszor senki mást még csak meg sem moccant körülöttük. Igaz, hogy ők nem kérdik minduntalan, hogy hová és meddig és mivégre.
…hallod zúgását, de nem tudod, honnan jön és merre tart
Akiknek van efféle tapasztalatuk, azt mondják, a kegyelem váratlan pillanatban érkezik, akár egy meg nem érdemelt ajándék. Nem lehet kiérdemelni: beköszönt, mint a lélek tavasza, beállít, mint váratlan látogató az éjszakában. Nem lehet statisztikailag kiszámolni, vagy meteorológiailag előre jelezni. Az isteni jelenlét fuvallatként érinti meg az embert. A bibliai elbeszélések, amelyek a kegyelem kiáradásáról vagy túlcsordulásáról szólnak, mind ezt az öntörvényűséget érzékeltetik: az apostolok megmámorosodnak tőle, mint a részegek az Ötvenedik Napon; Péter kitárja kezeit, és „más övezi fel, és oda viszi, ahová nem akarja”; a Törvény papjain úgy ömlik szét a kegyelem, mint a fejre öntött illóolaj, amely „aláfolyik a szakállon”, egész a ruha szegélyéig. Aranyszájú Szent János mondta az éjszakai beszélgetés szavairól, hogy azok a Vigasztalóról szólnak, amelynek tevékenységét sem a természeti törvények, sem a test szerinti születés nem határolhatják be. (Hom. Ioann., 25.) Jóél prófétát idézi Palamasz Szent Gergely, azt magyarázva, hogy amikor Isten azt ígéri, „kiönti lelkét minden testre”, akkor voltaképp a teremtetlen, világot megelőző, örök isteni Kegyelemről beszél, amely lassan, de biztosan áthatja és átisteníti a keresztényeket az Egyház szentségei által. (Επιστολή προς Αθανάσιον Κυζίκου, 26.) Ezért lehetséges az a bizonyos „újjászületés”, amelyen Nikodémus emberi logikája fennakad: a kötöttségek sokaságával küszködő embernek nehéz felfognia, hogy az isteni lélek szabad: csakugyan az, úgy jár-kél a világban, mint a zabolátlan szél. Meg is mondja az Aranyszájú, hogy itt azért beszél az Úr a szelekről, mert Nikodémusnak nincs első kézből való, közvetlen tapasztalata arról, milyen is, amikor ez a szellő belülről indul meg, és éleszti fel a szendergésbe merült lelket.
…hallod a hangját, de nem tudod, honnan jön és hová megy
A szentek kiismerhetetlenek, de azonnal fölismerhetők. A lelki ember, vagy ahogy Pál mondja a pneumatikosz, a szellemtől vezérelt ember hol megközelíthetetlen, hol a végletekig egyszerűnek, jeltelennek és névtelennek, hol egyszerűen csak bolondnak, mondhatni „széllelbéleltnek” tűnik. Ne is keresd őt a megszokott utakon, vagy a megtanult jelek mentén. Csak ha benned magadban megszólalt már a hang, akkor ismered fel őt, pontosabban a hangot, amely bennük is szól. Addig is gyakorolj. Vésd jól az eszedbe az ikonok vonásait, a fénylő aranyhálót a barázdált arcokon, lélegezd be mélyen a szabad levegőt, amely az Evangéliumból árad: ezek segíthetnek.
Így van mindenki – nyugtatja meg az Úr a feszengő Nikodémust – aki a Lélektől született.