Zatykó László: A születés öröméért
Mi is a kegyelem? „Felette nagy titok.” (Ef 5,32) Meghatározhatatlan, mint a szép, a jó, az öröm. Ha meg akarjuk határozni, pontokba szedve behatárolni, tanná tenni, kudarcot vallunk. Ha szemernyi alázat van bennünk, akkor boldogan. Ha nincs, akkor tagadjuk a létét is, nehogy kiderüljön, hogy e „felette nagyhoz” képest mennyire felette kicsik vagyunk.
mMi a kegyelem? Biztos, hogy nem valami, még azt sem mondhatjuk, hogy valaki. A kegyelem az, aki így mutatkozott be Mózesnek az örökkön égő, de el nem égő, örök izzású (2Móz 33,14) csipkebokorból (2Móz 3,2–6), az örök szeretetből: „vagyok, aki vagyok” (2Móz 3,14), aki itt vagyok, veled vagyok, neked, és érted. A szeretet vagyok (1Jn 4, 8.16.), az „egyedül jó” (Mt 19,17), a te javad, ajándék ingyen: kegyelem, megbocsátó kegyelem (Róm 3,23–26), megkegyelmezés. Atya vagyok, mindenemet, Egyetlenemet, Fiamat adom, s általa a Lelket, hogy fiammá légy.
„Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” születünk
Az Atya Fia azért fogantatott a Szűz méhében a Szentlélektől (Mt 1,20), s született emberré (Lk 2,7), hogy az ember Isten fiává szülessék, ugyancsak a Szentlélektől, aki a „fiúság (fiúvá tevés) Lelke”. (Róm 8,15) Azért születünk, és arra, hogy megszülessünk „Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára”. (Róm 8,21) Arra a felszabadultságra, melyben új emberként (Ef 4,24), új teremtményként (2Kor 5,17) egész lényünk – a Lélek által a Fiúval, s övéivel egységben – gyermeki kitörő örömmé, imádó kiáltássá lesz: „Abba! Édesapa!” (Róm 8,15; Gal 4,6).
Minden ezért a születésért van, és minden születőben van. Így látja Pál apostol a teremtés történetét, jövőjét is, amikor ezt írja: „a teremtés sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19). Ez a sóvárogva várakozás „apokaradokia, feszült várakozás”, mint a szülő asszonyé. A folytatásban Pál apostol a szülő asszony fájásaira utaló kifejezésekkel írja le ezt a várakozást: „láthatjuk, hogy az egész teremtés együtt sóhajtozik (nyög, jajong) és együttvajúdig mostanáig”. (Róm 8,22) A Jézus által meghirdetett királyság, Isten királysága (országa), a nem e világból való királyság (Jn 18,30) ugyancsak születőben van: „már közelít az az óra, már születőben az ország” – írja Radnóti Miklós a láger-lét borzalmai közepette született Nyolcadik eclogában. Ez az ország Jézus fogantatásával már megfogant e világban, „elközelgett” (Mk 1,15), itt van, a mustármag már a földbe került, hogy elhalva, elenyészve (Jn 12,24) hatalmas fává terebélyesedjék. (Mk 4,31) Máté Evangéliumában Jézus a fává terebélyesedés idejét, „amikor az Emberfia beül dicsőségének királyi székébe”, és Isten lesz minden mindenben (1Kor 15,28), az „újjászületés napjának” (Mt 19,28) nevezi.
De nemcsak a teremtés, nemcsak az ország, hanem mi magunk is a vajúdó várakozás állapotában vagyunk: „mi magunk is önmagunkban sóhajtozunk (nyögünk, jajongunk) várva a fiúságra”. (Róm 8,23) A születés, szülés képe vissza-visszatér Szent János evangéliumában is. Az éjszaka sötétjében világítja meg Jézus Nikodémusnak az emberi élet titkát, azt, hogy születésünknek, az emberi életnek az „újonnan-felülről” (Jn 3, 3–8), az „Istentől” (Jn 1,13), az örök-isteni életre születés adja meg az értelmét, gyönyörű távlatát. Az „új teremtmény” születéstörténete a következő: a hitben fogan a Lélek által; a kegyelmi-áldott állapotban alakul ki a krisztusi ember; és vajúdásban, agóniában, a jó halál kegyelmeként születik meg az „új teremtmény, az új ember az Isten fiainak dicsőséges szabadságára”.