Lázár Kovács Ákos: Szereteted gyermeke, ajándék vagyok

Az ajándék időtlen, nincs benne halál, örökös jelenlét világol a mélyén. És az örökös jelenlét nem lehet kevesebb mint bármelyikünké, vagyis legalább, minimum olyan személyes, vagy személytelen mint én, vagy te.

Önáltatás és hipokrita közöny

Csecsemőkorban nincs jelentősége annak, amit csak úgy kapunk – minden természetes, minden jár: az élet, a szülők, a meleg szoba, a fürdővíz. Aztán lassan világossá válik, hogy a hétköznapok különböznek az ünnepnapoktól, és hogy a hétköznap és az ünnep is lehet sokféle. Ha nincs iskola, az már ünnep, ha nem kell házi feladatokkal bajlódni, már elegendő az örömre. Aztán felismerjük a karácsonyok, a születésnapok, a névnapok jelentőségét, mintha azokon is lenne minek örülnünk. Persze ezek az örömök többnyire tárgyakhoz, adott, vagy többnyire kapott dolgokhoz kötődnek – nem vagyunk abban az állapotban, hogy ráérezzünk az „adatott” szó értelmére. Gyerekkorunkban dolgokat kapunk: biciklit, számítógépes játékot, tornacipőt, aztán az iskolában jegyeket, minősítéseket, harmadikok leszünk úszásban, vagy karatéban és megkapjuk érte, ami szerintünk jár. Aztán szakmánk lesz, állást kapunk, kapunk pénzt a szülőktől lakásra, aztán beutalót kapunk az orvostól a kardiológiára, vagy az ortopédiára. Közben adunk is: mosolygunk a szüleinkre, virágot adunk a csoporttársunknak az oviban, pofozkodunk a kézilabda bajnokságban, kenyeret adunk a gyerekeinknek, aztán odaadjuk, rájuk hagyjuk a lakásunkat, hétvégi házunkat. Polgári életünk akár Pilinszky szavai: „ház, kutya, gépkocsi, pázsit és fogadások”. Adunk kapunk, kapunk-adunk, kíméletlen logikával vesszük el, faljuk fel, ami a „miénk”, amiért „megdolgoztunk”, amit „megérdemeltünk”, és közben jó ízléssel, vallásos érzülettel hagyunk azért cafatokat a később érkezőknek is. Keresztények vagyunk, olyanok, akik tudják, hogy hová kell állni, ha dől a szekrény. Fogja meg, kapja el más! Nekünk, kérlek alássan, fáj a derekunk, dolgoznunk kell, „dolgozó népünket” kell szolgáljuk, történelmi időket élünk, gyermekeink vannak, drága a magánóvoda, a jazzbalett, a téli fűtés a nyaralóban, hivatásunk, feladatunk, népünkhöz küldetésünk van, egyszóval, álljon a dőlő szekrény alá, aki akar – keresztény vagyok, nem hülye. A dőlő szekrények, az adni-kapni világában otthonosan mozgunk, mozgok. Gyereket nevelünk, kölcsönöket futtatunk, orvost hálapénzezünk, de ennél is jobb, ha szabadidőnkben jól sáfárkodunk az idővel és lehetőségeinkkel: keresztény szociális hálót szövögetünk, érdekkapcsolatokat tartunk fenn – lehet majd belőlük ingyen gyerekorvos, szívsebész, masszírozó, banki ismerős és villanyszerelő, kőműves is. Beírjuk a nagy noteszbe, hogy aktuális keresztény kapcsolatainkban, közösségeinkben ki-kicsoda, kit-mikor és miért hívhatok fel, ha megszorulok. Összekacsintva építjük a nagy katolikus polgár-hálózatot. Néha, ha már nagyon rossz a lelkiismeretünk, szemforgatva nem fogadjuk el a kis pénzt a kis munkánkért, nem kérünk jattot, lehunyt szemmel adakozunk valami széphez, vagy csak egyszerűen mosolygunk kicsit. Ehhez a földimogyorószerű polgári keresztényi ideológiai mosolyhoz persze időről-időre át kell fésülnünk az arcizmainkat, mert a hétköznapok adok-kapokjaiban megkeményedik az arcunk (ehhez is van persze szentírási idézetünk, tehát „megkeményítem arcomat”...) és le kell lágyítanunk harcban megedzett merevségünket a mosoly fesztelen lazaságára. Az „adok-kapok” feketeöves keresztény mesterei vagyunk, fehér inges, feketenyakkendős polgári keresztények, az önáltatás és a hipokrita közöny lovagjai.