Nagypál Szabolcs: Kegyelem, egység, megigazulás

Az isteni kegyelem és az emberi üdvösség szorosan összetartozik, és a bennük elmélyedéssel valamiképpen Isten legbensőbb, legmeghittebb titkaihoz is közelebb kerülünk, s némileg tisztábban láthatjuk, hogy miként is működik és hat Isten a folytatódó teremtésében.

A teológiai, kegyelemtani háttér

A megigazulás kérdése a teológia két ágának, az üdvösségtannak (szótériológia) és a kegyelemtannak (de gratia Christi) a találkozásánál jön elő, vagyis akkor, amikor egyrészt Isten és Jézus Krisztus üdvözítő tervéről és művéről elmélkedünk, másrészt pedig Isten működéséről és hatóerejéről gondolkodunk a teremtett világban.

Mindez pedig összefüggésben van a szentlélektannal is, vagyis annak a teológiájával, hogy a harmadik isteni személy hogyan siet a segítségünkre a mindennapjainkban. A kegyelemtan egyébként mindenféleképpen az egyik legbonyolultabb, legösszetettebb területe a teológiának, amellyel még a teológiát hallgatóknak is újra és újra meggyűlik a baja.

Az ember üdvösségre van meghívva és elhivatva, vagyis arra, hogy ha már a teremtéskori Éden kertjéből önhibájából ki lett űzve, akkor valami hasonlóra, sőt annál talán sokkal nagyobbra is vágyakozzék, ráadásul ennek a lehetősége adva is legyen a számára, Isten országának, a Mennyek országának a közelségével.

Ahogy Pál apostol mondja: „[Isten] által van nektek életetek Jézus Krisztusban, aki Istentől a bölcsességünkké, a megigazulásunkká, a megszentelődésünkké és a megváltásunkká lett.” (1Kor 1,30)

Az egész történelemben végighúzódik egy isteni üdvterv, amelyre az egyistenhívő vallások egyaránt fölfigyelnek. A keresztény megértésben az üdvtörténet kristályosodási pontja Jézus Krisztus tanító élete és megváltó halála: az addigi emberi történelem erre készített föl bennünket és ennek ágyazott meg, különösen a kiválasztás és a szövetség mozzanataival. Az azóta eltelt idő és a jövendő pedig ezen példaszerű élet követését (sőt egyenesen utánzását: imitatio Christi), és a megváltó mű kibontását jelenti az Egyház keretében.

Szerencsés eset, hogy igazából a teológia ezen ágán, az üdvösségtanon belül önmagában sohasem történt szakadás az egyes felekezetek között, hanem általában a szent titokkal kapcsolatos megengedett véleménykülönbségek terepeként tekintettek rá.

Ráadásul, a római katolikus tanítóhivatal sem erősített meg kifejezetten soha a maga egészében és kizárólagosságában semmilyen üdvösségtani modellt, mint amilyen például a személyes erkölcsi példamutatás, a helyreállítás és az összefoglalás, a gonosz fölötti győzelem, a megváltás, az elégtétel, a büntetésben helyettesítő képviselet, az erkölcsi világrend fönntartása, vagy pedig az engesztelő áldozat fölfogása.

Szakadások e téren inkább az üdvözítés művének a személyes következményeivel kapcsolatban támadtak, így a jelenlegi ökumenikus gondolkodás és közeledés is főként ezzel foglalkozik, különösen az üdvösségtörténet, a nem-keresztények üdvössége, vagy a megigazulástan nagyobb kérdésköreivel. Mi most ez utóbbira vetünk egy pillantást.