Hojdák Annamária: Urbánus ikon
Kondor Béla (1931–1972) egy festményét, a Szent Antal megkísértését korábban bemutattuk már A Szívben. A rövid életű, ám annál jelentősebb életművet hátrahagyó művész a szocialista realizmus és a posztimpresszionizmus kereszttüzében saját, teljesen egyéni útját járta, mitikus festői nyelvet teremtve, melynek éppúgy elemei voltak korának technikai újdonságai, mint a középkori kép- és jelképnyelv.
eEgyik legismertebb képét, a Darázskirályt 1963-ban festette.
A darázskirály alakját gyakran hasonlítják Krisztushoz; az ikonokat idéző arany háttér, a glória, a korona valóban a Krisztus-ábrázolás ikonográfiáját idézi, ám az alak fő attribútuma, a hatalmas darázs, valamint a háttér városi házai másfelé terelhetik a néző értelmezését.
Kondor Béla művészetében központi elem a repülésmotívum. Angyalok, szárnyalni akaró, bukdácsoló angyalemberek, repülőgép-modellek, groteszk repülőszerű objektumok térnek vissza újra meg újra festményein, mintha a „földhöz ragadni vagy felrepülni” problematikája sosem hagyta volna nyugodni. A darázs képében is fölsejlik ez a kettősség. A legtöbb ember visszataszítónak találja a darazsakat, kártékony dögevőknek, amelyek ráadásul veszélyesek is. Ugyanakkor a darázs a sámánhitű népeknél a szabad lélek egyik szimbóluma, a sámán vagy boszorkány lelke darázs alakját is felveheti. A szabad röptű, erős és agresszív darázs így a bárki és bármi ellenében saját útját járó emberi lélek szimbólumává válhat, szemben a festmény háttere által megidézett urbánus zsúfoltsággal, a városi egyenember-attitűddel.
„Szabad léleknek” lenni viszont sosem egyszerű. Nagy László, Kondor közeli barátja évekkel a festő halála után írt Darázskirály című versében kivételes érzékkel fogalmazza meg a kondori problematikát: „süvítsen-e szárny a távlaton-túli / távlatba mit bemértem égi gengszter / avagy szétpukkadjon szívem a földalatti / keszonban hol vasbeton könnyezik s kintről / rum néz be véres szemmel”. A festmény központi alakja nem büszke király. Tekintetében az „Ecce homo” kiszolgáltatottságát vélhetjük látni, egymással keresztezett kezei furcsa ellentétben állnak: a jobb kéz simogató, lágyan emberi, a balt, amely a darazsat tartja, mintha görcs torzítaná el – ugyanakkor ez a kéz a csontszerű arany alkarral mintha nem-emberi, emberen túli lenne. Annál is inkább, hiszen a kép gazdag arany színezése az ikont idézi fel, és az ikonok háttere azért aranyszínű, mert az arany ikonfestészeti szempontból fény, jelezve, hogy az ikon tárgya kiemelkedik a földi szférából, és valódi közege a transzcendens.
Ebben a darazsat tartó bal kézben egyszerre van tehát jelen az emberi lét tragikuma és fenségessége, összetörtsége és isteni megalapozottsága. Nem lehet következmények nélkül darazsat tartani, darázsnak lenni, hiszen kikerülhetetlen a kérdés: ki tud repülni, ha szárnyat növeszteni olyan nehéz – de ki tud nemrepülni, ha tudja, hogy repülhetne is?