Paksa Balázs: Csodalépés

Alaposan eltér a színészlemezek jól megszokott stílusától Rátóti Zoltán tavaly megjelent Csodalépés című albuma – és ez nagyon jól áll neki. A Jászai-díjas kaposvári színházigazgató ugyanis nyakig belemerült debütáló lemezének alkotómunkájába. Ez önmagában persze még nem biztosítaná a művészi sikert, ám rendkívül biztató.

aA végeredmény pedig minden várakozásunkat felülmúlja. Ritkán fordul elő, hogy egy több mint 70 perces albumnak nincs gyenge pontja. A Csodalépés márpedig ilyen korong: a 18 tételből álló dalcsokor minden pillanata varázslatot csihol a hallgatóban. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a dallamok alapvetően szűk zenei világban és nem különösebben változatos hangszerelésben szólalnak meg, még merészebbnek tűnik az alkotók döntése. Rátóti Zoltán le sem tagadhatná, hogy nagy rajongója Neil Youngnak és az egyszerű, közvetlen kifejezésmódra építő amerikai folkrock stílusnak. S nem is akarja: szerzeményei itt-ott egy fordulat erejéig ugyan megidézik a mestert, mégis egytől egyig szuverén alkotások. Énekhangját tökéletesen kihasználva (amely pedig Eddie Vedder orgánumára hasonlít) sajátos, öntörvényű világot épít fel, melyben mégis nagyon könnyen otthonra talál a hallgató. Ebben fontos partnere Rátótinak Müller Péter Sziámi, kinek dalszövegei belülről lényegítik át a dallamokat, olyannyira, hogy néhol kifejezetten az a benyomásunk, egyazon szerzőtől származik dallam és gondolat. Talán ez az elbűvölő egység-érzet, talán más adja, de egyből kedvünk támad dúdolni a Csodalépés dalait – ez is szokatlan a mai rocklemez-mezőnyben.

Sziámi pedig hallhatólag komolyan vette feladatát, hiszen szövegíráskor Rátóti muzsikájának minden rezdülésére odafigyelt, s végül egészen egyedi univerzumot hozott létre. Mint minden színészlemez, természetesen a Csodalépés is végigjárja a művészlét sokszorosan elkoptatott toposzait – szerepek és álarcok sokasága, átváltozás és önazonosság, rohanó, zilált élet és stabilitásvágy –, ám már első belépésüknél kifordítja őket, legyen szó a Háttér bizarr képeinek kavalkádjáról, a Színészbüfé gunyoros sziporkáiról, a Casablanca férfiasan kemény melankóliájáról vagy a Pótdal szelíden maró iróniájáról. Amit pedig ezen túl találunk, egészen különleges: pentatonban építkező távol-keleti szamuráj-ballada (Kilenc híd), fatalista western-ária (Szomjas vágta), áhítatos imádság az ihlet hatalmáról (Fülelő) és csendes elmélkedés az isteni utakról (Fohász a tisztáson). S a katarzis még tovább fokozható, elég, ha A többi néma csend és a Tudálék megdöbbentő sűrűségűre formált soraira gondolunk. Mindkét dal az élet-halál határhelyzetről gondolkodik, szokatlan nyelvi leleményekkel és eszméltető őszinteséggel.

S amikor az énekes már az összes versszakot eldalolta, felhangzik a gitárszóló, melynek fontos dramaturgiai funkciója van: a szavakon túl hagy időt elgondolkodni mindazon, ami elhangzott. Juhász Gábor jazzgitárosnak köszönhetjük, hogy ilyen megszólító erővel szólnak a gitárdallamok, Restás Gergő ütős pedig alázattal és ízléssel kíséri a két gitáros játékát. Ezek az apró momentumok pedig biztonságosan támasztják meg a varázslat tüneményes építményét, mely szelíden hívogat világába – fedezzük hát fel, tegyük meg a csodalépést.

Rátóti Zoltán – Müller Péter Sziámi: Csodalépés, Gryllus Kiadó, 76 perc, 2013.