Puskás Attila: A szépség misztériuma

„Ha látjuk a jelenség közvetlenül megmutatkozó felszínét, észlelhetjük a nem megjelenő mélységet, és a szép jelensége csak ennek révén lehet oly elragadó és lenyűgöző, s a létezőt is csak ez ruházza fel igazsággal és jósággal.”

aA széppel találkozni gyönyörködtető és megragadó élmény. Naplementét nézni a Balatonnál, ahogy a hatalmas vörös korong sugarai fényhidat rajzolnak a sötétbe burkolózó víz felszínén. Szemerkélő esőben szivárványt nézni amint megjelenik az óriási színes ív az égbolton. Leülni a Tátra egyik csúcsán és végigpásztázni tekintetünkkel a meredek sziklafalakkal, mély völgyekkel, csipkés gerincekkel, mélyzöld tavakkal szabdalt vidéket, melyen ott úsznak a felhők, hol eltakarva, hol látni engedve a tájat. Ilyenkor megállunk, elidőzünk, szemlélődünk. Talán felkiáltunk, vagy éppen elhallgatunk. Rácsodálkozunk arra, ami megmutatkozik és gyönyörködünk benne. Tudjuk, hogy a balatoni lenyugvó nap fényjátéka vagy a szivárvány jelensége magyarázható a fénytörés fizikai törvényszerűségeivel; ismerjük a hegységek kiemelkedésének, a völgyek kialakulásának, a felhők képződésének természeti okait, és mégsem tudunk betelni a látvánnyal. A puszta oksági magyarázatok nem teszik érthetővé a szép tapasztalatát, azt, hogy örömünket találjuk a látványban, mely magával ragad bennünket. A szép nem levezethető, hanem megjelenik; nem magyarázatokkal, hanem csak csodálkozó szemlélődéssel hozzáférhető. Hasonló tapasztalatban van részünk, amikor meghallgatjuk Bach Máté-passióját, Mozart Requiemjét vagy Gounod Szent Cecília miséjét. Úgy érezzük, részévé válunk valami nagyszerű eseménynek, valaminek, ami nálunk nagyobb, mégis éppen hozzánk szól. A csodálatos dallamok megérintenek, szívünkig érnek, felemelnek, tisztítanak, átalakítanak. Szemlélünk és befogadunk, egészen a műre figyelünk és éppen így találunk utat magunkhoz is. Egész valónkkal, minden képességünkkel rezonálunk a felhangzó dallamokra, átadjuk magunkat annak, ami történik velünk és bennünk. Mintha az időből is kiemelkednénk, az órák egymásutánjából, szinte észre sem vesszük a percek múlását. Az időben megnyílik számunkra az, ami túlmutat az időn, és megsejtet valamit az örökkévalóságból. Megjelenik a lét titokzatos mélysége, igazsága és jósága, s ez a megjelenés megrendít, örömmel tölt el és magával ragad. Egyegy koncert, zenei áhítat után érezzük, megajándékoztak bennünket. Elhangzottak az utolsó hangok, egyszerre csak nagy csend támad, majd a hála jeleként kitör a taps. Nemcsak az előadókat ünnepeljük, és nemcsak a zeneszerzőnek fejezzük ki elismerésünket. Hálásak vagyunk azért, hogy részesei lehettünk annak, ami itt és most történt, tanúi lehettünk a szép megjelenésének. És becsben tartjuk e kegyelmi pillanatokat, felidézzük őket és erőt merítünk belőlük. Találkoztunk a lét szépségével és vágyjuk az el nem múló találkozást vele. A szép megjelenésének ilyen kitüntetett alkalmai a művészeti alkotásokkal találkozni. A filozófiai és a teológiai reflexió értelmezni igyekszik, hogy mi is történik akkor, amikor a szépet tapasztaljuk.