Török Csaba: A lényeg: az átlényegülés…

Soren Kierkegaard szerint az emberi beszéd küzdelem a kimondhatatlannal – mi pedig addig küszködünk, amíg végül csak ki tudjuk azt mondani. Ennek a meglátásnak az igazságát akkor érezzük meg, amikor igazi „létkérdéseket” teszünk fel. Van logikus válasz arra, hogy miért pont azt a lányt szeretem, akit? A nyelv egyszerre út és akadály, eszköz és képtelenség, megragadás és fegyverletétel a kezeink közül szüntelenül kicsúszó valósággal szemközt.  

kKatolikusként az egyik legnehezebben „elmondható” hittitok az Eucharisztiáé. Az igazhitűségért folytatott küzdelmek, az eretnek-elítélések mind aprólékosabb nyelvezete, a teológiai kidolgozott, filozófiai hátterű megközelítései már-már olyan rendszerré nőtték ki magukat, amellyel egy átlagos hívő nem tud mit kezdeni. Megtanuljuk, hogy a kulcsszó a transz-szubtanciáció, a szubsztancia átváltozása, az átlényegülés – de hogy ez konkrétan mit is jelent, már nem igazán tudjuk megragadni. Sokan talán csak annyit értenek meg belőle, amennyit Pelikán, a gátőr lánya A tanú című filmben, a disznóvágási per kapcsán: „A lényeg a statuálás…” – „A lényeg az (át)lényegülés…”. Aztán persze kezdhetünk játszani a szavakkal, jöhet a transzfinalizáció, a transzszignifikáció, de ezek – miként már VI. Pál pápa is megállapította – nem adnak hozzá semmit a titok megértéséhez, sőt akár még el is vesznek belőle. Jogos tehát II. János Pál kijelentése, miszerint kár a teológiai szakkifejezéseket cserélgetni addig, amíg nem találunk olyan „szóvá tételt”, amely lényegileg jobb a már meglévőnél.

Maradnak tehát Jézus szavai: „Aki nem eszi az én testemet és nem issza az én véremet…” „Ez az én testem… Ez az én vérem kelyhe…” A teológia tanulásának, majd tanításának tapasztalata alapján úgy vélem, nem baj, ha visszatérünk ehhez a megfogalmazáshoz. Jobbat nem találunk. Gyötörhetjük az elmét, ahogy akarjuk, a misztérium misztérium marad. Legfeljebb annyit érhetünk el, hogy elkezdődik a „szómágia” – L. Wittgenstein szavával élve: áldozatul esünk az értelem nyelv általi megbabonázottságának. Így születnek az újabb és újabb hókuszpókuszok. Ne higgyük, hogy idegen e közismert varázsige a tematikánktól! Egyes nyelvtörténészek úgy vélik, hogy az egész Nyugat- és Közép-Európában ismert formula valójában a latin mise átváltoztatásának a szavaiból született: „Hoc est enim corpus…” – hókuszpókusz. Mennyire jó lenne elérni, hogy a tanításunk, a hittudományunk, az Isten dolgaiban való megnyilatkozásaink számtalan formája ne „elvarázsolja”, elrejtse, hanem közelebb hozza, felmutassa a lényeget!

Mi is az igazi kérdés?

Jó, maradjunk annyiban, hogy: „Ez az én testem… Ez az én vérem…”! Na de: hogyan történik mindez? Hogyan írható le az átalakulás? Miként foglalható be valamiféle bölcseleti keretbe a láthatatlan történés?

Fordítsunk a dolgon, tegyük kérdéssé magát a kérdést: Miért fontos ez? Az emberben megvan a hajlam arra, hogy kutassa azt, amit nem tud – hisz az az izgalmas! Ugyanakkor amit tud, az már mintha kevésbé érdekelné. Szinte az összes keresztényt izgatja, milyen lesz a mennyországban – mert Jézus erről alig mondott valamit. Ugyanakkor alig fordít figyelmet arra, amiről pedig Jézus rengeteget beszélt: vagyis hogy hogyan juthat el oda. Van-e értelme a mennyország rejtett titkait fürkészni ahelyett, hogy inkább az oda vezető utat vizsgálnánk? Mindig tudni, s nem megélni akarjuk a titkokat – a Teremtés könyvének az alaptapasztalata kísért minket: a tudás, s nem az élet fájáról akarunk mindenáron gyümölcsöt szakítani. Ám ha Jézus nem beszélt valamiről, akkor ezzel már jelzi, hogy ez a kérdés egyrészt nem ránk tartozik, másrészt nincs jelentősége üdvösségünk szempontjából. Nehéz elfogadni, de így van. Persze erőszakoskodhatunk, mint az apostolok Izrael országa helyreállításának a kapcsán, de mi is csak ugyanazt a választ fogjuk hallani, mint ők: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket.” (ApCsel 1,7) Az Eucharisztia kapcsán újra átéljük ezt a helyzetet. A józan észt és a mindennapi gyakorlat szintjét ezerszer maga mögött hagyó, ál-intellektuális, absztrakt és a „misztikusság” illúziójával kecsegtető beszédet folytatunk a Kenyérről és a Borról, olyan válaszokat kutatva, amelyeket Jézus nem adott meg. Ugyanakkor alig figyelünk oda arra a roppant mély, egyszerű s mégis titokzatos tanításra, amelyet viszont ránk bízott. Kutatjuk, hogyan lesz a kenyér testté, vizslatjuk, milyen csoda játszódik le, veszekszünk a szavakon, olyan kérdésekbe hajszoljuk magunkat, amelyekre nincs kinyilatkoztatott válasz – ugyanakkor Isten kimondott válaszaira nem fülelünk. Nem az a kérdés, hogyan lesz a kenyér testté, hanem az: ha a kenyér testté lett, mi a célja Istennek mindezzel? Mit ér ismerni, halott szavakba önteni az Eucharisztia misztériumát úgy, hogy közben nem esszük nap mint nap azt a Kenyeret? Ez a Kenyér azért van, hogy életünk legyen általa (vö. Jn 6, Jézus nagy eucharisztikus beszéde), nem pedig azért, hogy legyen min törni a fejünket. Igen, tudnod kell, hogy ez Krisztus teste, valóban az. Ám e tudásodnak egy célja van: hogy megértsd, mi történik veled akkor, amikor magadhoz veszed. Ez nem az absztrakt igazságok, hanem az Élet élő Kenyere.