Lázár Kovács Ákos: A trójai szappanopera

Tömegember, tömegsors, tömegszórakoztatás – a szappanopera olcsó, folyamatos álom, akár luxuskivitelben, demokratikus, könnyen élvezhető, rólunk szól, így mindenkié.

aA trójai háborúság oka egy nagyon szimpla, olcsó és hétköznapi történet: a spártai király Menelaosz feleségét, Helenét, Párisz trójai királyfi elszerette. A szöveg szerint Párisz nem volt hős, nem volt hérosz, bajvívó, kipróbált vezető, népének őrzője, mint Meneláosz, viszont volt egy olyan tulajdonsága, amely a görögség akkori értékviszonyait teljesen szétrombolta, viszonylagossá tette, megkérdőjelezte: Párisznak a szöveg szerint egyetlen állandó tulajdonsága, hogy kecses, szemrevaló, szép fiatalember volt. Agamemnón, Meneláosz és a többiek, ahogyan azt a spártai értékvilág is képviselte, jogosan eredtek egészen a trójai falakig a gaz csábító és a szökött feleség nyomába. A korabeli értékvilágok összeütközése is ez a mítosz: az igazságot, az egymás iránti becsületet előtérbe állító gondolkodás áll szemben a tisztán esztétikai, a szépséget, az érzéki élvezetet középpontba helyező nézettel. Két világ határán játszódik az Íliász, az Odüsszeia: a spártaiak és a segítségükre siető többi király (például Odüsszeüsz Ithakából, aki persze hazafelé ezzel-azzal megégeti magát, mielőtt Pénelopé elé kerül koldusként…) a hősiesség, a férfibecsület képviselői, Párisz viszont egyszerűen csak szép, és Helené nem a házassági hűség látszólag avítt erényét választja, hanem a barnaszemű, izmos, kecses manökent – harcosok helyett egy kifutókon parádézó kit is? mit is? – választja, valamit, ami szép volt, valakit, akiről csak azt tudjuk, hogy szép volt. Értetlenül áll a görög világ a lazán szép (cool) csávó és a házassági hűséget megtipró kalandornő (vamp) nyilvános botránya előtt.

A történetet ismerjük – a több mint tíz éve tartó trójai szappanopera eseményekben gazdag, szerelmek, férfi- és nőrivalizáció, hadicselek, párbajok, különböző természetű hiúságok vására, és mindeközben a két szép antilop nyilvános, minden erkölcs-csőszködést önmagával elutasító parádézása a trójai falak védelmező magasságában. Párisz nem mer megküzdeni igazáért, elbújik Helené piperevilága mögé, nem mer kiállni, harcolni, de ha ki is megy a falak elé, akkor is gyáván menekül a lándzsa elől – nem adja oda magát a spártaiak és a többiek sebző, régi igazságának. Nem akar férfi falkavezér lenni, nem akar férfivitákban erős, okos, hős, vagy igaz lenni, nem a héroszok férfihiúsága hajtja, nem akar a papa terepjáró autójára, vagy az elejtett harcosok számára büszke óvodások vezére lenni – egyszerűen csak kecses és szép, mint egy üres, szépformájú boros amfóra. Közben a megcsalt férj, a görög hősök igazsága forrong a magas falak és a bosszantóan éles napsütés alatt – és a görög tehetetlenség csúcspontjaként elkészül (a régi istenek tanácsára) a trójai faló. „Ha nem tudjuk Páriszt elkapni a saját logikánk alapján, akkor mi is módosítunk: cselt eszelünk ki és behúzatjuk a hatalmas, szép lovat Trója főterére. Belebújunk az igéző hatalmas ló szépségébe és ezzel a szépségbe álcázott görög bosszúval törünk rátok éjszaka. Belebújunk tehát a ti ideálotokba: épp a ló szépsége lesz szépségetek veszte – de miközben ezt tesszük, észre sem vesszük és már elfogadtunk benneteket, elfogadtuk felettünk győztes igazságotokat, hiszen komolyan vettük a szépséget és ezzel igazság-igényünket elvesztettük. Csellel lesz miénk az, ami a tiétek, az életetek, a szépségetek. A győzelem ellenére a trójai faló megépítése és beléje-bújásunk a régi rend vereségének beismerése: nem tudtunk győzni a mi szemtől-szembeni férfiharcunkkal, de ha nem megy az igazság, az elégtétel nyelvén, akkor kaptok egy szép, vértfakasztó lovat – egy szép emlékművet a vereségünkről.”

A falótól a BBS-ig

Új és újabb színfalak, díszletek előtt ez a trójai falovas szappanopera (habár a szappanopera fikciós műfaj, kitalált történeteket mond el) zajlik azóta is: császárok, királyok leiratokat küldenek, hogy így és így, pápák dokumentumokat adnak ki, Luther Wittenbergben kiszögel egy világrengető papírost a templom ajtajára, enciklopédiák, függetlenségi nyilatkozatok, munkáskiáltványok, pártalapító fogadkozások jelennek meg. Világképek, paradigmák, gondolkodási és viselkedési formák, értékválasztások ajánlkoznak, megkérdezve, viszonylagossá téve, legyőzve az előzőeket. A régi rend spártai híveit mindig megcélozzák az új rend szépségének (vagy pénzének, fogyasztásának, munka-, vagy szabadidő-központú felfogásának, vagy osztályharcos, vagy akármilyen irányba) elkötelezett hívei, és elindul a közös történet egy város véderőműve, egy ország, földrész, vagy akár a globalizálódó internetes világfalu rádióhallgatói, tévénézői, mozilátogatói előtt. Amerikában az írott, nyomtatott újságokban megjelenő folytatásos képregényekben (ahogy előtte Európában és mindenütt a 16. századtól elterjedt nyomtatványokon, nyomatokon is) termékmegjelenítések is szerepeltek, vagyis egy-egy valóságelem reklámja (egy-egy jó puskapor, kardpenge, báránynyíró olló, majd mosópor, fogkrém, autó, kutyatáp, körömgomba elleni kenőcs formájában) meghirdette aktuális értékeit. A spártaiaknak a „jogos bosszú igazsága”, a trójai szépfiúnak a budoár illata, a rabszolgának a pihenés, királynak a hódítás, a hithirdetőnek Isten országa, a melósnak nyolc óra pihenés, a papa-kedvencének szigetfesztiválos drogambulancia, a leány-anyának a lányotthon menekülés utáni védelme, nekem pedig az új (vasárnapi templomomhoz közeli) balatoni nyaraló és persze a biztonságos BMW terepjáró (szigorúan csak a gyerekeim védelme miatt…). Privát és közösségi paradicsomok és poklok – az életünk. Ismét csak amerikai rádiósorozatokban már az 1930-as évek elejétől elterjedtek olyan rövid, néhány perces családtörténetek, amelyek Colgate vagy más típusú fogkrém, ajakkenőcs, szappan és egyéb életforma, életideál termékekről is szót ejtettek. Bújtatott reklámként, majd nyilvánvaló módon fűződött így össze az ipari érdek, a fogyasztás parancsa a szórakoztatás, a szórakozás iránti vággyal. Aztán a műsorok hosszabbak lettek és a heti több adás lassan létrehozta a trójai-típusú, mindenkinek jól érthető, kitalált, új tízéves, húszéves család-, csoport- és közösségtörténeteket. A BBS mint az angol és az európai közszolgálat televíziós mintaintézménye 1951-től saját szappanoperát készített (The Archers), ezzel a szappan és egyéb reklámokat tartalmazó műsorok hivatalosan is új rádiós, tévés műfajt (opera, mint drámai cselekményt bemutató énekes színpadi mű) teremtve, a közszolgálati (direkt-reklámot nem bemutató formában), államilag hitelesített és elfogadott műsorstruktúrába kerültek.

Legújabb tömeghős a proletár

Itthon 1959-től a Szabó család rádiós szappanopera tereiben éltünk, aztán az 1976-os brazil telenovella (a szappanoperával szemben a telenovella nem beláthatatlan sorozat, 200 darabon túl nemigen nyúzzák) a Rabszolgasors (Isaura, a szegény hamupipőke története) hozta el számunkra a nagy történetek, a nagy közös mesék, a nagy „narratívák” korát. Volt végre ismét egy olyan egységes, jól követhető, mindannyiunk számára érvényes történet, ami még az augusztus 20-i virslis sörnél is jobban megdobogtatta a szívünket. Például 1953-ban a világfesztiválokat végignyerő olasz Vittorio De Sica elhatározza, hogy az addigi igazságkereső, társadalomjobbító, a munkások, a szegények kisemmizettségét bemutató filmek rendezése helyett (már unták a szegények is a róluk készült folyamatos depressziót) részt vesz egy külvárosi rendőrkapitányság életének négy részből álló filmes bemutatásában (Kenyér, szerelem…). A híres rendező arcával, életével vállalt közösséget azokkal a melósokkal, akikről addig csak társadalomjobbító filmeket készített. Vittoria De Sica a nagy modern filmművész egy, az olasz tévében is bemutatott sorozat egyik főszereplőjeként filmes politikai prédikációk (micsoda elavult műfaj…!) készítése helyett színészként azonosul (még ha csak egy négyrészes sorozat erejéig) a melósok (régebbi frázissal: munkásosztály), a lakótelepiek, a gyárvárosiak életével, sorsával. Mintha ismét a (brazil, olasz, magyar) trójai Páriszt látnánk – jön valaki és azt mondja: ami eddig volt, az csak volt, most az van, amit én csinálok. A II. világháború utáni nagy fordulat (miután a teológia és a bölcsészettudomány már korábban eljelentéktelenedett) a társadalomtudományok (szociológia, szociálpszichológia, nemzetközi tanulmányok, kommunikáció- és médiatudomány, stb.) érdeklődésének megváltozásával kapcsolható össze: a háborúban minden és mindenki így-úgy korrumpálódott, egyedül a mindenkori és akárhol élő melós (Ryan közlegény, A négy páncélos és a kutya…), a proli maradt érintetlen. Ő, miközben mások bizniszeltek, erősködtek, ideologizáltak, fogta a fegyverét és odament, ahová küldték. Hazament aztán és gyerekei születtek, vele, velük, velünk kezdődhetett egy új, ártatlannak tetsző, szappanoperásítható történet. A megváltozó érdeklődés tárgya, a főszereplő már ő, mi leszünk. Többé nem kell igazolnunk, hogy a (háborúban korrumpálódott mindenféle) polgárral szemben miért a tömegember válik központivá, a tudomány, a művészet, a tömeg-szórakoztatóipar, a politika érdeklődésének tárgyává.

A prolik mi vagyunk

A tömegember mi vagyunk – dolgozunk, igyekszünk befizetni a sárga csekkeket, óvodába, iskolába visszük a gyereket és örülünk, ha sikerül a céges balatoni nyaralót egy hét erejéig belaknunk. Nem zsúrfiúk, nemesek, munkásvezérek, vagy a bármely politikai elit „jávorpáljai” veszik be magukat a tömegmédia tömegtereibe, hanem mi magunk – melósok, sárga-csekk-befizetők. Van kis pénzünk, és ami van, azt nem a sznobokkal akarjuk eltölteni a Müpában, hanem kimegyünk a Sziget Fesztivál szappanoperájába és otthon vagyunk. Vagy a „balcsin” fagyizunk a korzón és diszkóba megyünk este. Húszéves BMW-vel járunk (nem is Suzukival!), vagy akár járjunk Suzukival, akkor azzal megyünk a családi, vagy kölcsönkapott nyaralóba megnézni a Barátok közt aktuális (nyáron szünetel az új részek előállítása – jó az ismétlés is) részét. Nekünk mindegy, hogy teleregény vagy szappanopera, hogy folytatásos sorozatok vagy időszaki történetecskék. A logika mindig ugyanaz – a mi sorsunk, a tömegember nárcizmusának tömegmédián keresztül történő megjelenítése és megjelenése. Saját történetek kellenek, saját ármányok és szerelmek. Ugyanannak a globalizált tömegnek vagyunk a tagjai, akik felépítjük a tömeg-társadalmat és tömegszórakozunk – önmagunk tükörképeit nézzük a nyomtatott és elektronikus tömegmédiában. Önmagunk tükörképei a szappanoperák – nem hazudnak, csak elmondják mindazt, amik vagyunk, mindazt, ami nekünk fontos. Nem hazudnak reggel, délben este, hanem beléjük helyezkedve otthonra lelhetünk naponta jelentkező (tömeg) történeteikben. A török gyártású Szultán (Magyarhonban Szulejmán, a török eredetiben Nagyszerű évszázad a címe) a Rodoszt és honunkat elfoglaló kereszténylányt szerető, vakítóan kékszemű szultán története például annak az örök álmunknak a megtestesítője, amely a háremben, mint nyájas családi műintézményben szeretné idejét múlatni. (A hárem-téma minden filmes műfajban szerepelt már, most hárem-szappanoperaként kerül elénk. Ott tartunk ebben a török filmben, ahol a kereszténység tartott a tizenhatodik században – igaz, négyszáz éve túl vagyunk mindezen, de újra itt van a hárem-üdvösség, mint a hátsó ajtón keresztül közelítő török EU-s csatlakozás is…)

Amerika, Európa után nem sokkal jelentkeztek tehát a latinamerikai és az ázsiai Páriszok is – irániak, indiaiak, törökök, afgánok készítik saját, évtizedes hosszúságú szappanoperáikat, felajánlva életük, hétköznapjaik, várbevevős álmaik folytatásos eszenciáját. Mi, valahai spártai keresztény polgárok, a jogra, az igazságra, a becsületre, a hagyományra, a „keresztény szellemiségünkre” (az meg mi is?) már nem is hivatkozva huppanunk bele a karosszékbe, és fogyasztjuk félig álomban félig éberen az aktuális globalizált szép ezeregyéjszakás népmesék, a szappanoperák újabb és újabb darabjait. Már nem kell fonóba mennünk, nem kell táncház, nem kell kugli a vasárnapi papolás után, elegendő az újabb páriszos szépség – a tévé folytatásos kitalált álmai. Tömegember, tömegsors, tömegszórakoztatás – a szappanopera olcsó, folyamatos álom, akár luxuskivitelben, demokratikus, könnyen élvezhető, rólunk szól, így mindenkié. Közben hiába fanyalognak a jól értesültek: még azt az adót is mi fizetjük be a gyárban, meg a nagyáruházi munkahelyeinken, amiből aztán a finnyás értelmiségieket fizetik. Szóval, a srácok kinn fociznak, a férjem barcelónás-béeles szappanoperát (fiktív háborút) néz a másik szobában, voltam közértben, befizettem a sárga csekkeket és végre, két ing, póló vasalása között itt van ez a szép kékszemű török szultánka – vasalok és Hufnágel Pistire gondolok.