Bárdosy Éva: Az újoncmester társa

Nagy Ernő jezsuita testvér korát tekintve középen helyezkedik el a magyar rendtartomány tagjai között. Sugárzik róla a béke. Ő az, akinek meg kell értenie az egészen idős és az egészen fiatal jezsuitákat egyaránt. Arcát sokszor ragyogja be mosolya. Most ő a Sodrás utcai jezsuita rendház „minisztere”, az ott lakók és a vendégek ügyes-bajos dolgainak intézője. A ház elöljárójának, egyben az újoncmesternek egyik tanácsosa, segítsége.

Milyen állomásokon vezetett életed útja a döntésig?

 Az egri kórházban születtem 1958. október 12-én, de a gyógyvizéről ismert Bükkszéken nőttem föl. Gyönyörű kis falu ez a Bükk-hegységben. Tiszta égboltját sötétben sziporkázó csillagok borítják. Az utcánkból látni lehetett a Kékestetőt. Szüleim egyszerű emberek voltak, a szocializmus idején nem jártak templomba, így velem is csak éppen hogy megtörtént az elsőáldozás és a bérmálkozás. Egerben, a Gárdonyi Géza Gimnáziumban érettségiztem biológia szakon 1977-ben. Érettségi után Keszthelyen szereztem növényvédelmi üzemmérnöki képesítést. Néhány évig egy termelőszövetkezetben dolgoztam. Másfél év katonaság következett: hat hónap alapkiképzés a kiskőrösi vegyvédelmi ezrednél, ezután egy évig törzsőrmesterként Kalocsán. Tartalékos alhadnagyként szereltem le.

A katonaság – amennyire én tudhatom – a határhelyzetek tárháza. Talán az Isten utáni vágy is akkor született meg benned?

 A katonaságra így utólag úgy emlékezem, hogy szem előtt tartom: Szent Ignác is katonaember volt. Kirívó embertelenséget biztosan nem tapasztaltam a másfél év során. Én a rendet, a korai ébresztőt, a szekrény, az ágy, általában a holmink rendben tartását már a középiskolai kollégiumtól kezdve megtanultam.

Az egykori katonacimborákkal találkozom néha, és szívesen elbeszélgetek velük. A honvédség marasztalt, de ez nem jelentett kísértést. Ami az istenélményt illeti, konkrétan és egyre erősebben az a kérdés kezdett foglalkoztatni, hogy kicsoda Jézus. Jézus személye a szó nemes értelmében kíváncsivá tett. Leszerelés után próbáltam válaszokat kapni az ebből fakadó kérdéseimre. Egykori főiskolai szobatársamat, Kuminetz Gézát kerestem fel, mert ő akkor már papnak készült a Központi Szemináriumban. Türelmesen válaszolgatott, segített nekem összebarátkozni az egyházzal.

Milyen motiváció indított arra, hogy elhagyd az országot, és milyen terveket forgattál a fejedben?

A katonáskodás során kezdtem tervezgetni, hogy disszidálok. Egyre inkább elegem lett az úgynevezett szocializmusból. Erős akadálynak látszott, hogy – mivel a katonaságnál tömegpusztító fegyverekkel, biológiai hadviselésre alkalmas anyagokkal stb. dolgoztunk – sokáig nem fogok nyugati útlevelet kapni. Végül csak két évet kellett várnom, 1986 májusában, a csernobili atomerőmű felrobbanása után megkaptam az útlevelet. Turistaként utaztam Bécsbe, és nem jöttem vissza. Nem vallási motiváció hajtott, inkább a fullasztó légkörből akartam végre kiszabadulni. Tele volt a hócipőm a szocializmussal. Ki szerettem volna magam próbálni: hogyan tudok helytállni egy szabad országban. Beleszagolni a szabadságba. Nevezhetem ezt kalandvágynak is. Előbb a Bécs melletti Traiskirchen menekülttáborban töltöttem fél évet, majd megnyílt a lehetőség, hogy Kanadába induljak. Kanadába érzelmi motiváció hajtott, mert anyai nagyapám a huszadik század eleji gazdasági válság idején ott keresett a munkájával annyit, hogy gyermekeinek tudott vásárolni egy-egy kis házat, miegymást. Még azt is megígértem magamnak, hogy ha sikerül eljutnom Kanadába, leszokom a dohányzásról. Eljutottam Vancouverbe, és valóban leszoktam a cigarettáról. Hálás vagyok Kanadának a befogadásért! Sok segítséget kaptam a magyar emigránsoktól a nyelvtanulásban, a lakás- és munkahely keresésben, a beilleszkedésben. Nem válogattam, de volt megélhetésem: dolgoztam a szelektív hulladékgyűjtésben, bizsukészítő mellett, fakitermelésnél, takarítottam étteremben és fitneszklubban, ahol a karbantartásba is besegítettem. Egyre többet használtam az angol nyelvet, majd négy év múltán kanadai állampolgár lettem.

Kanadában ért el Isten határozott hívása. Hogyan történt?

Kiderült, hogy Vancouverben van magyar nyelvű katolikus plébánia. A plébános Ugrin Béla jezsuita volt. Kedvesen fogadott, és az egyházközségben is hamar otthon éreztem magam. Megvolt a bizalom végre, életgyónást végeztem, és attól fogva valóban az egyházba tartozónak éreztem magam, rendszeresen jártam a templomba és segítettem az egyházközségben. Még nem volt hivatásom, el tudtam képzelni az életem egy jó házasságban is, de nem találtam megfelelő társat. A hívás 1992. január elején ért el. Otthon imádkoztam. Rózsafüzér közben egyértelműen meghallottam ezt a szót: szerzetestestvérré lenni. S ez a bizonyosság megmaradt, tartósan. Korábban soha nem éreztem még hasonlót sem, de akkor egyértelműen igen. Tudtam, hogy nem papságra hívott meg Isten, hanem erre a szerzetesi életre. Hogy éppen a jezsuitáknál kötöttem ki, abban a rend neve is közrejátszott Ugrin atya személyén kívül. Engem Jézus személye ragadott meg, ezt a rendet pedig Jézus Társaságának hívják! Ugrin atya le akarta hűteni a lelkesedésemet. Most, hogy már én is több száz hivatástörténetet hallgattam végig, tudom, hogy ez szinte kötelező. Utóbb néhány barátommal is megbeszéltem döntésem motívumait. Őket sokkal kevésbé lepte meg, mint engem. Láttak bennem valamit, ami számomra még nem volt elég tudatos. Harminchárom éves múltam, vagyis abban a korban jártam, amikor már nem könnyű átugrani ezt a küszöböt. Belépni egy közösségbe, miközben kialakult szokásaim, értékrendem van. De az a tartós bizonyosság megadta a kellő lendületet ehhez az ugráshoz is. 1992. szeptember 10-én léptem be Jézus Társaságába.

Ugyanolyan képzésben volt részed, mint a papságra készülőknek?

Ha a noviciátusra gondolsz, ott igen. De a fogadalomtétel után elválik a tanulórendtagok és a testvérek képzési folyamata egymástól. A papságra készülők elkezdik a filozófiát, mi pedig esetleg gyakorlati képzéseken fejlesztjük magunkat. Lehet például jogosítványt szerezni, de nekem az már megvolt. Én a Ward Mária hitoktatóképző tanfolyamot végeztem el 1995 és 1998 között, ahol tanultunk valamennyi teológiát, pedagógiát, szociológiát, pszichológiát stb.

Az első fogadalomról milyen emlékeket őrzöl? Ki mindenki örült veled akkor? Mi a legjobb az elköteleződésben?

1994. szeptember 7-én, a kassai vértanúk ünnepén a szegedi Szent József templomban került sor az első fogadalmunkra. Két évvel korábban tízen léptünk be, s akkor nyolcan fogadalmaztunk. Fekete jezsuita talárisba öltöztünk. A családból édesanyám, nővérem és a keresztanyám vettek részt az ünnepen. Hogy mi a legjobb az elköteleződésben? Talán az, hogy segít a hivatásra újra meg újra igent mondani. Hullámvölgyekben is, mert az akad minden ember életében. Hitelesebbé teszi az először kimondott igent. Nekem nehézség idején az segít legjobban, ha tudatosítom, hogy szabadon, önként tettem fogadalmat. Senki, soha nem kényszeríthetett volna rá.

Milyen tanulmányokat folytattál a későbbiekben?

Az Ignáci Lelkiségi Központ lelkivezetői és lelkigyakorlat kísérői tanfolyamát végeztem el. Ez kétéves intenzív, de igen jó tanfolyam. A szervezők remek irodalmat szedtek hozzá össze. Sokat gazdagodtam általa.

Melyek voltak az első nagyobb megbízatásaid, küldetéseid?

 A megbízatásaim sorrendben így alakultak: a Mária utcai jezsuita rendházban miniszter, hitoktató és a cserkészek melletti jezsuita jelenlét voltam. 1999. február elsején kerültem a Sodrás utcai rendházba tartományfőnöki titkárnak és szubminiszternek. Három éven át voltam Ádám János, három évig Nemesszeghy Ervin, öt és fél évig Lukács János mellett tartományfőnöki titkár, de Forrai Tamás három hónapos együttműködés után más megoldást keresett a titkári teendők ellátására. Én úgy működöm, hogy minden feszültséget átveszek, ez pedig nagyon megterhelő. Megkönnyebbültem, amikor elmúlt tőlem ez a pohár. Jelenleg megint miniszter és az újoncmester szóciusa (tanácsosa) vagyok. Mindenféle ügyintézés (bevásárlás, posta, lomtalanítás stb.) és az imádság teszi ki a mindennapjaimat. Szívesen töltöm a szabadidőmet kulturális programokkal, sporttal, miegymással.

Milyen imamódokkal imádkozol szívesen?

 Részt vettem Jálics atya szemlélődő lelkigyakorlatain, s megtanultam a Jézus imát „lélegezni” a csöndben. Ezt az imamódot gyakorlom leginkább. Még mindig szeretem a rózsafüzért is.

Bekapcsolódtál a lelkigyakorlatok kísérésébe is. Meg lehet-e tanulni a lelkivezetést?

Fontos, hogy az erre vállalkozónak meglegyen a kellő adottsága hozzá. Egy cinikus, flegmatikus, mások iránt közömbös ember talán nehezebben tanulhatja meg. Ha viszont valaki alapvetően rátermett, akkor érdemes megtanulnia. Aki lelkivezetést kér, annak fontos, hogy figyeljünk rá, hogy biztonságban érezhesse magát velünk, hogy elfogadottnak érezze magát. Ebben a különleges kapcsolatban a kegyelem működik, és megtérni mindenkinek van joga. Milyen jó az is, hogy mind meglehetősen különbözünk egymástól, így mindenki kiválaszthatja magának azt, aki neki legjobban „bejön”.

Tettél már ünnepélyes fogadalmat? Túl vagy a „harmadik probáción”, a jezsuiták számára előírt megmérettetésen, nagy lelkigyakorlaton?

Igen, 2006. október 8-án, Dobogókőn ketten fogadalmaztunk Hofher Józseffel, akivel együtt is léptünk a Társaságba. A harmadik probációmat Boston mellett végeztem, igen jó társaságban: tizenegyen voltunk a föld minden részéről. Nagyszerű, gazdagító, építő megosztásokban volt részünk, s a mesterünk maga is hálálkodott a végén. Elmondta, hogy egy olyan csoportban, ahol akár csak egyetlen cinikusabb, komiszkodó résztvevő is akad, nem történhettek volna meg ezek a „csodák”, amelyeket így mindnyájan a legszebb élményeink között őrizhetünk. Azóta is működik egy levelezőlistánk, meg ott van a facebook, és így máig is élő a kapcsolat közöttünk.

Egykori novíciustársaid közül már sokan nincsenek a rendben. Szoktál segíteni nekik?

 Örülök ennek a kérdésnek. Igen, velük is tartom a kapcsolatot (e-mail, facebook, személyes találkozások). Mindig fáj persze, amikor valaki elmegy. De jó tudnom, hogy ettől ő még jó ember maradt. Annak is örülök, hogy az egykori társaink is jó emlékeket őriztek meg az itt töltött időkből. Tény, hogy ők is sokat kaptak a Társaságtól, de ha közelebb engednénk őket magunkhoz, sokkal többet tudnának segíteni nekünk, éppen annak a sok jónak a hasznosításával, amelyet itt kaptak. A legtöbben nagyon vágyódnak is erre.

Mit mondanál el összefoglalásul a testvérhivatásról?

 Szívesen írnék erről akár egy kis könyvet is. Testvérszemmel talán még senki nem dolgozta fel ezt a témát. Én pedig szívesen megosztanám egészen alaposan mindazt, amit átéltem, amit megtanultam és gyakoroltam, utánajárva sok más testvér tapasztalatainak is. Sokat merítek Peter-Hans Kolvenbach SJ általános elöljáró levelének egyik mondatából, amit a Testvérek Komissziójának római találkozójáról (2004. november 15–19.) írt a főbb jezsuita elöljáróknak: „A testvérek a szerzetesi élet lényegét tükrözik, és minden lelkipásztori munkába bekapcsolódhatnak, kivéve azokat, amelyekhez papszentelés szükséges. Készségesen el kell fogadnunk, hogy egy és ugyanazon hivatásban részesülünk a munkák és lelkipásztori szolgálatok sokféleségében.”