Tornya Erika RSCJ: Kontemplatív figyelem és lelkivezetés

„Gyakori előítélet a lelkivezetéssel kapcsolatban, hogy az ember megszokja: másra támaszkodik, mások értékelik lelki tapasztalatait, mások mondják meg, mi jó nekik. Valójában a lelkivezetést kereső ember nem könnyebb, hanem nehezebb utat választ.” Lukács János jezsuitával beszélhettünk a lelkivezetés gyakorlatáról és arról, hogy a katolikus egyházon belül beszélhetünk-e spirituális értelemben vett „figyelemről”?  

Mire figyel az egyház, s ennek a figyelemnek van-e kapcsolódása a lelkivezetés gyakorlatához?

A keresztények, Krisztus követői, Jézusra figyelő emberek: gondolataikat, viselkedésüket igyekeznek Hozzá igazítani. Ez nyilván azzal jár, hogy figyelnek arra, amit tesznek és mondanak, és cselekedeteiket, szavaikat összevetik az egyház erkölcsi és dogmatikai tanításával. De a kötelességtudat, a mások iránti szolgálatkészség még nem ugyanaz, mint a Krisztusra irányuló figyelem, a Lélek indításaira való nyitottság. Hogyan fordul felém az Úr, miközben igyekszem helytállni a munkahelyemen és otthon, miképpen van velem feszült, szomorú vagy derűs napjaimban? Kommunikációnk az Úrral sokszor kimerül abban, hogy segítséget kérünk, miközben néha már arra sem terjed ki figyelmünk, hogy megkaptuk-e a segítséget. Hitünk elhal, ha nem táplálja személyes tapasztalat arról, hogy Krisztus miként bátorít, vigasztal, hív és küld. Kérdés persze, hogy az ember miként tudja kifejleszteni magában ezt a spirituális figyelmet. Egyesek szinte elképzelhetetlennek tartják, hogy földi halandó személyesen is felfigyelhet Isten tevékenységére, mások pedig talán túlságosan megszokásszerűen mondják, hogy Isten akaratát teljesítik, és fel sem figyelnek arra, hogy a szép elvektől vezérelt élet és a személyes Istennel összhangba kerülő élet között micsoda különbség van. A lelkivezetés egyike a sokféle eszköznek, amellyel egyik keresztény a másik segítségére állhat abban, hogy az Isten kezdeményezéseire, az ember és Isten közötti kommunikációra jobban tudjon figyelni.

Az egyháztörténelem folyamán a lelkivezetés különböző formákat öltött, de a személyes törődés mindig jelen volt, mint ahogy Jézus is foglalkozott személyekkel külön- külön. Az ősegyházban, ahol a katekézis egyben „misztagógiát”, gondosan felépített bevezetést is jelentett Isten misztériumába, talán viszonylag jól megismerhették a keresztények az Istenre figyelő beállítottságot. El tudom képzelni, hogy viszonylag gyakoriak voltak a keresztény közösségekben az Isten szándékait, kezdeményezéseit fürkésző spirituális beszélgetések. Később, mikor a kereszténység tömegessé vált, egy-egy kiemelkedő teológiai és szónoki adottságokkal rendelkező püspök-lelkipásztor tartotta ébren a vágyat az Istennel való személyes kapcsolatra, és különösen a sivatagi remeték, később szerzetesközösségek tagjai számára vált létfontosságúvá, hogy csendben feltámadó sokféle érzés és gondolat között megtanulják megkülönböztetni Isten hangját. Hozzájuk fordulhattak egy-egy kiemelt élethelyzetben azok a világiak is, akik személyesen szerettek volna tájékozódni Isten dolgaiban. De ez az igény a népegyház korában, a későbbi századok során sem volt tömegesen jellemző. Mai korunk valószínűleg egyedülálló abból a szempontból, hogy milyen sokan keresik világiak a lelkivezetést.

A II. vatikáni zsinat az egyház számára nem pusztán felzárkózást jelentett a modern világhoz, nem pusztán a felvilágosodásra született meg hosszú idő után a katolikus válasz. Hosszabb távon jelentősebb hatása lesz annak a bizalomnak, amellyel a zsinat a világi hívek, vagyis a keresztény közösség minden tagja felé fordul. Nem arról van már szó, hogy a hívek teljesítsék az egyház parancsait, hanem arról, hogy minden megkeresztelt ember megkapja Isten Lelkét, és életmódjuk ettől kezdve hasonló lehetőségekkel és ugyanolyan felelősséggel jár, mint ami a korábbi felfogás szerint csak a papok és szerzetesek életmódjával jár együtt. A keresztény élet lényege, hogy ténylegesen befogadja Isten ajándékait és magát Istent, és sokféleképpen válaszol is: „Az Anyaszentegyház gyermekei azonban el ne felejtsék, hogy kiváltságos helyzetüket nem saját érdemeiknek, hanem Krisztus különös kegyelmének kell tulajdonítaniuk; s ha nem válaszolnak rá gondolattal, szóval és cselekedettel, nem csupán nem üdvözülnek, hanem szigorúbb ítélet alá is esnek” (LG 14). A figyelem egyértelműen Krisztusra, a Krisztussal kapcsolatban álló ember által tapasztalt kegyelemre irányul, és ebben az első keresztény közösségek friss ereje fakad fel ismét.

Korunkban a szekularizációval együtt járnak a spirituális szomjúság megnyilvánulásai is. Keresztény szempontból sokszor ijesztő megnyilvánulások ezek, amelyekhez nehezen tudunk helyesen viszonyulni. Remélem, hogy az egyházat ezek a jelenségek nem csak védekezésre indítják majd, hanem idővel hasonló pozitív hatást váltanak ki, mint a felvilágosodás eredményeként az értelem használatába, a kritikus megismerésbe vetett bizalom. Talán a sürgető spirituális szükségletek, amelyek előtt az egyház ma sokszor értetlenül áll, idővel arra ösztönzik majd a keresztényeket, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak a kontemplatív, szemlélődő figyelem elsajátításának. Az elmúlt évtizedekben sok érdekes új gondolat formálta az egyházi közösségeket, a liturgiát, a teológiát. Mostanra mintha az új gondolatok megfáradtak volna, az átalakítások lendülete megtört volna. A jövőben olyan emberektől várhatunk változást, akik megtanulták gondolataikat szívük békéjén, Istenre hallgató egyszerűségben megszűrni, akik tudnak gyönyörködni Isten lelkének munkálkodásában, és saját erőfeszítéseiket ennek szolgálatába akarják állítani. Így a racionális szempontból megfogalmazott kritikájukat tehát újabb kritikának vetik alá, abból a szempontból is mérlegelnek, hogy a Lélek működését mennyiben segítik. Ez a szemléletváltás természetesen egy hosszabb folyamat. Ugyanúgy, ahogy néhány nemzedéknyi időre volt szükség ahhoz, hogy a keresztények megtanulják megfogalmazni saját véleményüket különféle kérdésekben, ugyanúgy nemzedékek feladata, hogy újra megtanuljuk, begyakoroljuk a kontemplatív figyelmet. Nem valami bonyolult vagy nehéz gyakorlatról van szó, inkább csak megszokásszerűen elhanyagolt képességünk felélesztésére lesz szükség. És meg kell tanulnunk elkerülni azokat a hibákat és tévedéseket is, amelyeknek az Isten jelenlétére és tevékenységére személyesen figyelni kívánó ember ki van téve – valahogy úgy, mint ahogy a saját belátásaira, értelmére támaszkodó embernek is meg kellett tanulnia elkerülni azokat a borzalmas hibákat és tévedéseket, amelyek egyoldalú, idealisztikus és mégis elgondolásainak erőszakos, embertelen érvényesítéséből fakadtak.

Az egyház hagyománya mutatja, milyen nehéz ezen az úton egyedül elindulni segítők, társak nélkül. A lelkivezetés ebben segít.

Mit értünk lelkivezetés alatt?

Mai leginkább elterjedt értelmében a lelkivezetés célja, hogy a vezetett és Isten közötti kapcsolat fejlődését segítse. Isten misztérium, de személy is, és a kapcsolat Istennel hasonló tudatosságot és általában hasonló tanulási folyamatot kíván meg, mint más személyes kapcsolatok. Milyen szakaszokon megy keresztül egy kapcsolat az első jelentős találkozástól elkezdve, lelkesültebb és csalódottabb periódusokon át addig, míg megjelenik a másik személyre irányuló figyelem új intenzitása, az elköteleződés, az önátadás, amíg a másik személy válik fontosabbá, vagyis megszületik a megalapozott szeretet? Milyen jelzéseket ad egymásnak két személy, miképpen tanul meg valaki szabadon és derűsen igazodni a másikhoz? A lelkivezető – vagy nevezhetjük lelki kísérőnek is – és a hozzá forduló személy együtt figyelnek arra, hogy a vezetett miként tapasztalja Isten működését.

Tágabb értelemben lelkivezetésnek nevezhetünk minden, a lelki dolgokról szóló beszélgetést, és ez sokféleképpen történhet. Hagyományosan például szerzeteseknek, papoknak, vagy nagyon elkötelezett világiaknak volt egyéni lelkivezetőjük. Rendszeresen beszámoltak életükről, különösen imaéletükről beszéltek. A lelkivezető figyelme a nehézségekre irányult, azokra a dolgokra, amik rosszul mennek. Ha például valaki beszámolt arról, hogy kevesebbet imádkozik, akkor a lelkivezető elmagyarázta az ima fontosságát és különböző tanácsokkal látta el a helyes időbeosztásra vagy a különféle imamódokra vonatkozóan. Az ilyen stílusú lelkivezetést a keresztény életre vonatkozó tanácsadásnak is lehetne nevezni.

Mi a különbség a lelkivezetés és a lelkigondozás között?

A különbség elég világos, a gyakorlatban mégis sokszor keveredik a kettő. A lelkigondozó olyan, pszichológiai kérdésekben jártas személy, aki a lélek „egészségére” van tekintettel, és meghallgatással, különféle gyakorlatokkal segít. A lelkigondozó segítsége sokszor eredményez javulást az Istennel való kapcsolatban is, még ha nem is ez a kifejezett célja. Például szinte biztosan akadályokba ütközik annak imádsága, aki egy számára fontos emberrel haragban van. A lelkigondozó segíthet neki sokféle szempontból jobban megérteni, mi zajlik benne, és ha alkalmasnak látszik, különféle gyakorlatokat ajánlhat, amelyek a kiengesztelődés felé segítik az illetőt.

A lelkivezetés figyelme az Istenkapcsolatra irányul, és ott is marad. Ha például a kísért személy arról számol be, hogy imádsága nehezebben megy, és úgy érzi, mintha Isten eltávolodott volna, akkor a lelkivezető megkérdezheti tőle, hogy legutóbbi „jó” imaélményei közül mire emlékszik, és történt-e azóta jelentős változás az életében. Előfordulhat, hogy valaki a munkahelyi leépítések miatti szorongását nem tudja megosztani az Úrral, egyedül marad félelmével, hogy őt is elküldik. Bár fennhangon talán azt hangoztatja, hogy Istenben bízva él, valójában egyedül marad szorongásával. Ilyenkor nem az segít számára, ha a lelkivezető biztatni kezdi őt („Ilyen CV-vel biztosan kapsz másik állást, ha arra kerül a sor”), hanem ha segíteni tudja, hogy imádságában kimondja érzéseit és félelmeit, és az Úrtól várjon választ, megerősítést. De az is lehet, hogy valakit saját perfekcionizmusa akadályoz az imában. Ha sikerül az Úrral való kapcsolatára figyelni, felfedezheti, hogy nem kell átadnia magát az aggodalomnak, hogy eleget dolgozott-e; kezdheti felismerni életében azokat az ajándékokat, amelyeket nem saját erőfeszítésének köszönhet, hanem „csak úgy” megkapott, és megérezheti az ösztönzést, hogy ezeknek engedjen nagyobb teret.

A lelkivezetés abban segíthet, hogy az ember figyelmesebben szemlélje Isten működését az életében. Hisszük, hogy Isten velünk van. De ez sokszor marad puszta elméleti megállapítás, miközben eszünkbe sem jut arra figyelni, hogy miképpen fejezi ki nap mint nap, hogy velünk szeretne lenni. Nagy jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy mit gondolunk Istenről, de az Istenre irányuló figyelem nehezen ébredezik bennünk. Korábbi korok teológusai fel-felvetették a kérdést, hogy természetes emberi képességről vagy rendkívüli, misztikus adományról van-e itt szó. Én úgy látom, hogy akik kezdenek arra figyelni, hogy Isten hogyan fordul feléjük, meglepően természetes, egyszerű szavakkal fejezik ki magukat: „hirtelen és váratlanul átölelt az Isten”. Inkább természetes, magától értetődő emberi képességnek tartom, hogy Istenre figyeljünk, de az is igaz, hogy végletesen el tudjuk hanyagolni ennek a képességnek a kifejlesztését. Mint aki annyira megszokta, hogy megoldhatatlannak minősíti a házi feladatul kapott matekpéldákat, hogy inkább társai megoldásait másolja, úgy másoljuk mi is egymás megoldásait keresztény életünkben. Aki mellé egykor odaültek a szülei vagy egy más jótét lélek, hogy megkérdezzék, mi történt a matekórán, milyen példákat oldott meg a tanár, mit lehetne kezdeni a házi feladattal, milyen eredménytelen próbálkozásokon van túl, és meg tudta mutatni, hogy milyen irányban kell elindulni a megoldás felé – nos, az ilyen ember sejtheti, milyen új világ nyílhat meg számára, ha egy lelki kísérővel kezdi keresni az életében megmutatkozó Istent. Váratlan, ámulatra méltó, kihívást jelentő, de egyúttal mély békét és nyugalmat hozó tapasztalatokra számíthat az ember ezen az úton.

Gyakori előítélet a lelkivezetéssel kapcsolatban, hogy az ember megszokja: másra támaszkodik, mások értékelik lelki tapasztalatait, mások mondják meg, mi jó nekik. Valójában a lelkivezetést kereső ember nem könnyebb, hanem nehezebb utat választ. Aki elkezd Istenre figyelni, könnyen szembesülhet saját személyiségének, pszichológiai struktúrájának olyan elemeivel, amelyek nemcsak az istenkapcsolatot gátolják, hanem akadályt jelentenek az élet más területein is. Istenre figyelni küzdelmet is jelent. A küzdelem célja a nagyobb belső szabadság, mely ténylegesen képessé tesz arra, hogy az ember szeme megnyíljon Isten tevékenységének felismerésére. Ez valódi, megtapasztalható boldogságot jelent, teológiai értelemben az örök üdvösség megízlelését, amely „még nem” teljes, de „már most” meglepi az embert újra és újra.