Görföl Tibor: Két ember, két tekintet

Túlságosan egyszerű lenne azt mondani, hogy a figyelmes házasság vagy a házasságban tanúsított figyelem kulcsa kizárólag a házastársak egymásra irányuló figyelme: minél nagyobb mértékben törődnek egymással, annál sikeresebb a kapcsolatuk. Két ember viszonya szerencsére összetettebb ennél.  

Hol a kezdet?

Egy házasság története természetesen nem az esküvő alkalmával kezdődik. Valószínűleg még csak nem is az első találkozással. Talán inkább akkor, amikor egy ember elkezd igazán figyelni a saját életére, arra, hogy mihez akar kezdeni vele. Ha valakiben megszületik annak az igénye, hogy formát adjon az életének, és ezt a formát a házasságtól várja, akkor annak a házassági kapcsolatnak a története is útjára indul, amely, ha minden jól megy, később valóra is váltja majd az ember formaadási igényét. Amikor valódi, mélyreható, az egész embert mozgásba hozó igény születik meg valamire, az annak a jele, hogy a vágy tárgya már készen áll, s csak arra vár, hogy azé legyen, aki vágyakozni kezdett rá. Hiába azonban minden törekvés ezen a téren, ha valakiben nincs meg a felfedezés képessége. Fantázia, bátorság és valamiféle nyugodt könnyedség nélkül az ember aligha fedezheti fel, aligha találhatja meg, amire vágyakozik. Vannak, akik azért találtak rá a házastársukra, mert volt elég fantáziájuk ahhoz, hogy rendhagyó körülmények között keressék, mert volt elég bátorságuk ahhoz, hogy a nyomában maradjanak, amikor eltűnni látszott, és voltak elég könnyedek ahhoz, hogy ne zárják a másikat saját aggodalmaskodó szorongásuk szűk határai közé. (Ilyen az én feleségem, akinek a mai napig csodálom a képzelőerejét, a bátorságát és a könnyedségét.)

A felfedezés képességére azonban ahhoz is szükség van, hogy valaki egyáltalán meglássa a másikban az egyetlen rendkívülit, az egyetlen lenyűgözőt, az egyetlen kimeríthetetlent. A másik valódi felfedezése többnyire azért ütközik nehézségbe, mert sokan csak egyvalakit vagy legfeljebb néhány embert tudnak különlegesnek és kimeríthetetlennek látni. A helyzet azonban úgy áll, hogy csak az tud egyvalakit mindenki másnál lenyűgözőbbnek látni, aki soksok embert, lényegében mindenkit kimeríthetetlenül gazdagnak lát. Aki egyvalakin keresztül akarja megvalósítani az emberséghez fűződő teljes viszonyát, vagyis egyvalakiből akarja kinyerni az emberség tiszta eszenciáját, az óhatatlanul teljesíthetetlen elvárásokat támaszt a másikkal szemben, és elviselhetetlen terheket aggat rá. Az egyetlen kitüntetett pontra (a házastársra) irányuló kitüntetett figyelemnek a lehető legtágabb körben kiterjedő horizontális figyelem a feltétele. Ahogyan saját léte belső középpontját is csak az tudja igazán összekapcsolni egy másik ember belső középpontjával, aki tudja, hogy az emberiség szövetén belül szemmel nem látható titokzatos szál kapcsolja össze egymással minden egyes ember belső középpontját.

Mivel vagyunk teli?

A házasságon belül kibontakozó figyelemnek ennél azonban kézzelfoghatóbb nehézségei is vannak. Elsősorban az, hogy a legtöbbünk tekintetét mindenféle limlom és kacat tartja fogságban, nem engedve, hogy a látásunk ténylegesen a valóságra irányuljon. Kisgyerekek szívesen elbajlódnak azzal a gömb alakú játékszerrel, amelynek a felületén különböző alakzatú réseken kell átnyomniuk különböző alakú tárgyakat, mindegyik résen természetesen csak a hozzáillő darabot. A legtöbbünknek a tekintete is ilyen: csak azt engedi eljutni hozzánk a valóságból, ami valamilyen oknál fogva illeszkedik a belső világunkhoz. A személyes élettörténetünk eseményei, a jövőről szőtt terveink, az elszenvedett sérelmeink és a legkülönbözőbb aggodalmaink olyan mintázatú hálót feszítenek ki a tekintetünk elé, amelyen csak azok a dolgok juthatnak át, amelyeknek a formája befogadható számunkra. Ugyanez persze belülről kiindulva is igaz: csak azt vesszük észre a valóságból, ami bennünk is megvan, csak azt látjuk odakint, amivel teli vagyunk odabent. A sértődött ember minden külső tényezőben okot talál sértődésének fenntartására; aki dühös, annak a haragját akármi tovább szíthatja, amivel szembekerül; ha öröm ér valakit, alig lát maga körül olyan dolgot, amit ne fogadhatna be örömének a terébe; a lélek belsejében megszülető irgalom pedig a valóság minden eleméhez olyan jóindulattal fordul, amely botrányosan érthetetlen a másféle gyökérből táplálkozó tekintet számára. (És persze azt sem nehéz kitalálni, milyen belső világ szükséges ahhoz, hogy valaki mindenben megtalálja Istent.)

Az a házas ember, aki mindenféle limlommal és kacattal van teli, a másikban is biztosan csak limlomot és kacatot fog találni, legjobb esetben is csak olyan dolgokat, amelyek kiegészítik, tetszetősebbnek tüntetik fel, vagy elviselhetőbbé teszik a saját kacatjait. A házasságot ugyanis mindig fenyegeti az a veszély, hogy a másik ember puszta pótlékká süllyed: ha éretlen emberek a másikkal próbálják betömködni a saját hiányaikat, többnyire csak komoly megrázkódtatásokat elszenvedve ismerik fel, mennyire képtelen módon viszonyulnak egymáshoz.

A belső limlom alaposabb-felszínesebb eltakarításával nyert tekintet tisztasága aztán nemcsak arra tesz képessé, hogy valóban felfedezzük a másikat, de arra is, hogy észrevegyük: a másik figyel rám. A tekintet tiszta nyitottságát a házasságban talán az a felismerés fokozza a legnagyobb mértékben, hogy már eleve részesei vagyunk a másik figyelmének. A befogadott és megtapasztalt figyelem a saját figyelem megtisztítására indít.

Bezárkózás vagy megnyílás

Egy házasság kudarcával ér fel, ha a házastársak tekintete egymásba záródik, olyan ellipszisként, amelynek gyújtópontjai úgy fonódnak össze egymással, hogy minden mást kizárnak a saját tartományukból. Senkinek nem kell járatosnak lennie a látás teremtő erejéről oly megragadó formában értekező egyházatyák és újkori gondolkodók világában ahhoz, hogy tudja: a látás, a tekintet, a figyelem eredendően kreatív cselekvése az embernek. Érdemes ugyan átlapozni Szent Ágoston zsoltármagyarázatait, amelyek szerint minden egyes dolog azért létezik, mert a világon túlról érkező tekintet vetül rá. Érdemes figyelmet szentelni a reneszánsz kor rendhagyó és különleges személyiségeként emlékezetünkben élő Nicolaus Cusanusnak is, aki szerint létezik egy abszolút tekintet, amely nemcsak forrása minden emberi látásnak, de jelen is van minden emberi tekintetben, s találékonysággal, alkotóerővel és minden dolog befogadására irányuló törekvéssel ruházza fel az emberi szemet – de aki a tekintetének megtisztításán fáradozik, az saját tapasztalata alapján is tudja, hogy a figyelem pontosabb és nyitottabb lesz, ha kiegészülhet mások látásával. Amit egymagunk nem látnánk meg, arra lehet szemünk, ha magunkévá tesszük valaki más tekintetét.

Éppen ezért a házasság a teremtő erejű látás hallatlan lehetőségeit hordozza magában. Ha kölcsönös szeretetével két ember meg tudja tisztítani a tekintetét, ha a szeretet belső logikáját követve olyan belső ürességet tud létrehozni, amely végre akadálytalanul, előre megalkotott sémáktól függetlenül be tud fogadni mindent, ami kívül látható, akkor sok olyasmit megláthat a környezetében, amit mások talán nem vesznek észre. A házastársak egymásra irányuló figyelmének intimitását mi sem tükrözi jobban, mint hogy milyen mértékben veszik észre a világuk olyan tényezőit, amelyhez érdemes kreatív és újszerű módon viszonyulniuk. A kereszténység története során nemcsak a lelki élettel foglalkozó értekezéseknek és kézikönyveknek voltak elsősorban olyanok a címzettjei, akik nem házasságban élnek, de a kifelé irányuló kreatív figyelmet is főként olyanok tudták valóra váltani, akiknek a belső világát nem tartották fogva a házasság gondjai, bajai. Nem lenne- e ideje megtanítani a házasokat arra, hogyan figyelhetnek igazán egymásra – abban a reményben, hogy a házastársi tekintet valódi intimitása az egyház életében is termékeny külső formákat szülhet? Kisebb közösségben, hosszú évek óta keresztény házasságban élő embereknek egyszer feltettem azt a kérdést, hogy milyen kérdésekre kell tudnunk válaszolni valakivel kapcsolatban ahhoz, hogy elmondhassuk, igazán ismerjük. Arra számítottam, hogy az élettörténet fordulópontjai, a legmegrendítőbb tapasztalatok, a személyes félelmek és hasonlók fognak a homlokterükben állni a megfogalmazott kérdéseknek, ehelyett viszont apró-cseprő problémák merültek fel kérdésként – ha ilyen erőtlen az egymásnak szentelt figyelem, meglepő-e, hogy az egyház életében gyakran erőtlen kreativitásról tesznek tanúságot a házasságban élő keresztények?

Thomas Merton már évtizedekkel ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy bár a házasságban élő keresztényeknek kellene tenniük a legtöbbet annak érdekében, hogy teljesen inkarnált legyen a keresztény szellemiség, még mindig komoly nehézségek merülnek fel a kereszténység lényege és a házasság belső összefüggéseivel kapcsolatban. A házas keresztényeknek, állítja Merton, olyan „kontemplatív spiritualitásra van szükségük, amelynek a házasság misztériuma a középpontja”, és az e téren tapasztalható fogyatékosságok miatt „hallatlanul fontos és rendkívül kívánatos, hogy megszülessen ez a fajta spiritualitás”. Ha a házastársak megfelelőképpen tudnak figyelni egymásra, kontemplatív lelkiségük tisztán befogadhatja azt a tekintetet, amellyel az szemléli a keresztény közösséget és az emberiség egész családját, aki létrehozta. Alighanem ez lenne a tiszta figyelemből táplálkozó házas spiritualitás valódi tétje: saját dinamikájánál fogva a belső figyelem kifelé forduló megnyílást eredményez.