Kiss Roland: Figyelemre érdemes
Az egyre bővülő információk világában élünk, így egyre fontosabb lesz a figyelem, mint korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló erőforrás, képesség kérdése is. De mi is valójában a figyelem? És a mindenhol harsogó hirdetések világában vajon valóban arra figyelünk-e oda, ami igazán fontos? Az alábbi sorokban e kérdésekre keressük a választ.
aA híres pszichológus, Richard C. Atkinson 2005-ös megfogalmazása szerint a figyelem az a képesség, hogy bizonyos információkat kiemelünk, míg más információkat ezzel egyidejűleg eleresztünk, ahogy a magyar nyelv találóan kifejezi: figyelmen kívül hagyjuk őket. Érdekes kutatási eredmény még, hogy egy átlagos ember egy adott pillanatban 7-9 tárgyat, jelenséget képes egyszerre befogni, befogadni a figyelmével.
Számtalan tudományos kutatás és definíció felidézhető még, de talán ennyi is elég, hogy belássuk: a figyelem bizony korlátozott. Itt természetesen nem olyan értelemben, hogy egy adott illető szándékosan nem figyel oda valamire vagy valakire, a felismerés lényege sokkal inkább az, hogy a figyelembe vehető, figyelemre érdemes tényezők köre sokszorosan meghaladja az ember odafigyelési képességének, vagyis figyelmének végső határait is.
A neurológiai, pszichológiai, filozófiai, világnézeti kérdések ezen a ponton összeszövődnek. Beszélhetünk ugyanis arról, hogy az emberi agy egyik alapvető képessége és feladata az, hogy az egyén számára fontos információkat kiszűrje az ingerek, benyomások másodpercenként is sok milliós tömegéből – ez a neurológiai sík. Talán érdekesebb kérdés azonban az, hogy mi történik azokkal az információkkal, amelyeknek az észlelése megtörténik ugyan, de megrekednek a tudattalanban. Vagy még a tudatosulás folyamatán is végigmennek, ám az egyén akaratlagosan nem elemzi ki őket. És hogyan is épülnek be a tudatossá emelt információk abba a végtelen, csodálatos, ám sokszor bizony labirintusszerű és súlyos tévedéseket is tartalmazó univerzumba, ami az emberi tudat, világnézet, valóságképzet?
Ezek a kérdések jócskán túlmutatnak e cikken, a dimenziók felvillantása azonban segíthet egy fontos dilemma megfogalmazásában: vajon arra figyelünk-e oda, ami igazán fontos? Ha belátjuk, hogy a figyelem nagyon is korlátozott mértékben áll rendelkezésünkre, ez a kérdés az emberi élet egyik alapvető nehézségévé válhat. Különösen manapság, amikor köztudottan a korábbi információs mennyiség sokszorosa éri az embereket. Egy talán túlságosan egyszerű, de képletes példa: mennyit vesz észre a mezőből és a mögötte meghúzódó erdőből az, akinek a szeme az autópályán elsuhanó gépkocsiból egy óriásplakát hirdetésére téved? Magán a hirdetésen lévő képek, jelképek, logók, üzenetek, szlogenek is meghaladják a néhány másodperc alatt befogadható és tudatosan feldolgozható mennyiséget, hát még mindaz, ami a plakát körül van.
A figyelem, odafigyelés, ezek irányítása és megosztása a 21. századi ember egyik legnehezebb kihívásának tűnik. Nemcsak filozófiai szintű megállapítás, hanem mindennapi tapasztalat lehet az, hogy nem arra figyelünk oda, ami igazán fontos. Minthogy mára egy teljes iparág alakult ki az emberi figyelem megragadására – és utána a gondolkodás, a vágyak és a cselekvés irányítására –, nem meglepő, hogy a hangsúly veszélyes mértékben eltolódott.
És itt jóval többről van szó annál, mint hogy a reklámok, hirdetések, az üzleti érdekek vezérelte figyelemfelkeltés zavaró, unalmas, esetleg „ciki”. Súlyos önbecsapás lenne azt hinni, hogy okos, megfontolt emberekre nem hat az immár minden felületen áradó, marketing-célú információtömeg. Persze, az lehetséges, hogy egy – úgymond – „tipikus fogyasztó” meg is vásárolja az adott terméket a reklám hatására, egy tudatosabb, érettebb személy pedig nem. Ám ez már a következő lépcsőfok, az alapvető kérdés most a figyelem megragadása, elvonása. Márpedig hiába áll ellen valaki egy adott reklámnak (legyen szó televíziós hirdetésről, egy plakátról a buszmegállóban, vagy egy, a böngészett honlapon felvillanó bannerről), figyelmének egy részét biztosan lekötik ezek az információk.
Sokszor előfordul, hogy a fogyasztói társadalmat élesen bírálók jobban megjegyeznek buta reklámszövegeket, mint az átlagos célközönség. Éppen azért, mert irritálja őket ez a jelenség, tehát – akaratlanul is – odafigyelnek rá. Vagyis éppen azt adják, amit óvni és védeni kéne: a szűkösen rendelkezésre álló figyelmüket.
Valójában azonban e sorokban nem szeretnék leragadni azon a ponton, hogy a reklámok, hirdetések, a világot körülszövő marketing-gépezet működését bíráljam. Ez egyfelől cseppet sem újkeletű felfedezés, másfelől pedig semmi esély arra, hogy e területen lényegi változás következik be. Már csak azért sem, mert ezekben a jelenségekben az egyik legalapvetőbb emberi igény mutatkozik meg (igaz, a marketing-kampányokban természetesen tervezetten, tudatosan és ipari méretekben): az igény arra, hogy figyeljenek ránk. A mindennapi élet sok-sok emberi „játszmája” éppen ugyanarra az alaplogikára épül, mint a legagyafúrtabb marketing-akció.
Távolabbra vezet az a kérdés, hogy milyen civilizációs átalakulást, veszélyeket rejteget az emberi figyelem ilyen mértékű kizsákmányolása. Az információs társadalom, mint kifejezés, immár mindenkinek ismerősen cseng, és híven tükrözi korunk lényegét: az információ mindennek az alapja, érték és hatalom. A boldogulás, sőt, az életben maradás alapvető feltétele. Igen ám, de a rendelkezésre álló információk mennyisége folyamatosan bővül (köszönhetően többek között az internet exponenciális növekedésének), amit jól mutat az, hogy immár egy új iparág is születőben van: a „big data” jelenség farvizén egyre több számítástechnikai cég igyekszik olyan programokat, robotokat készíteni, amelyek az adattömegből értelmezhető „kivonatokat” állítanak elő – egyelőre persze gigantikus cégek megrendelésére, üzleti modelljük tökéletesítésére.
Amit mindez jelez: az egyre több információra egyre kevesebb figyelem jut. Tisztában vannak ezzel az „információgyártók és -közvetítők” is: ezért kell egyre meghökkentőbb, egyre vadabb eszközökkel megragadni az emberek figyelmét, legalább a másodperc töredékére. A figyelem felkeltése és minél hosszabb időre szóló megtartása számtalan szakmában a sikeresség alapvető tényezője.
Az információs szőnyegbombázásnak ellenállni igen nehéz, a mai társadalomban élve szinte lehetetlen. És miközben emberek, szervezetek, vállalatok versengenek a legkisebb figyelem-morzsáért is, nehéz megállni a teljes felszínesség felé vezető, egyre meredekebb lejtőn. A tudásalapú társadalmat szociológiai szempontok alapján ugyanis lehet az információs társadalom szinonimájaként emlegetni, de az emberi figyelem és viselkedés tekintetében az információ és a tudás korántsem azonos.
Miközben a 21. század embere akár csak a néhány évtizeddel ezelőttihez képest is döbbenetes mennyiségű információ birtokában van, ennek csupán a töredéke mögött húzódik meg olyan valódi, elmélyültebb tudás és tapasztalat, amely ténylegesen lehetővé tenné az információ felhasználását. Megint csak egy roppant egyszerű példa: a legújabb arckrém lelkes vásárlója jó eséllyel kívülről fújja mind a gyártó, mind a forgalmazó jópofa mottóját, ám a krém összetételéről már alig tud valamit. Holott a bőre nem a szavakat szívja majd be, hanem a vegyi anyagokat.
Bárkit emiatt okolni, megbélyegezni azonban súlyos hiba lenne: a nehézség ugyanis éppen abban áll, hogy valóban szükségünk van rengeteg információra a boldoguláshoz, ám eközben lehetőséget kellene teremtenünk a legfontosabbak elmélyítésére is, mind lelki, mind szellemi értelemben.
A pszichológia régóta ismeri a kognitív fukarság fogalmát, vagyis azt, hogy egy összetettebb és egy felszínesebb magyarázat közül hajlamosak vagyunk utóbbit választani, és így megspórolni a hosszas tépelődés fáradságát. A legújabb tapasztalatok alapján talán nem túlzás „figyelemfukarságról” beszélni, hiszen a ránk zúduló információs özön ellen sokszor sajnos úgy védekezünk, hogy valóban fontos tényezőket is figyelmen kívül hagyunk. A ma emberére egyre inkább jellemző lesz, hogy rendelkezik – legalábbis elméletileg rendelkezhet(ne) ugyan – minden alapvető és fontos információval egy-egy fontos kérdés kapcsán, életvitele, cselekedetei, válaszai mégsem ezt tükrözik. Újabb példa: mindnyájan pontosan tisztában kell legyünk azzal, hogy jelenlegi életmódunk milyen – cseppet sem kívánatos – változásokat okoz a Föld ökoszisztémájában, mégis újra és újra megdöbbenünk, amikor ennek a hatásai a saját életünkben is megmutatkoznak. Akár az időjárás „megbolondulásában”… És talán nem is arról van szó, hogy a ma embere bármiben is rosszabb lenne, mint az előző nemzedékek. Sokkal inkább arról, hogy az információk rendelkezésre állása olyan mértékben növeli meg az egyén felelősségét, amire nem vagyunk felkészülve. Az internet korában egyetlen fontos és közérdekű téma kapcsán sem veszi ki jól magát a „nahát, én erről nem is hallottam” attitűd, ugyanakkor hol van az egyén tájékozódási kötelességének és felelősségének a határa?
Amit mindezekből leszűrhetünk: a figyelem, az odafigyelés, a tájékozódásra fordított időnk fokozatosan a legértékesebb kincsünkké válik. Ha ezt tudatosítjuk, talán képesek leszünk kiszűrni a minket érő ingerek közül a lényegteleneket, és talán több marad arra, ami valóban érdemes a figyelmünkre!