Bárdosy Éva: Egy álomhíd és a valóság

Mostar városa nevében őrzi az Öreg-hídként ismert, a világörökség részét képező építészeti kincset, amelynek hírnevéhez Csontváry Kosztka Tivadar is hozzájárult. Festőnk művészi zarándoklatai során Bosznia-Hercegovinába, Mostarba is eljutott, akkor örökítette meg a lenyűgöző látványt, amely a Szarajevó felől érkező utazót köszönti.

Megörökítette. Ez a kifejezés ezúttal többet jelent annál, hogy egy művész a táj részeként megfestette az I. Szulejmán udvari építészének irányításával épült egynyílású kőhidat. A híd egyébként szinte fogalommá vált, főként azóta, hogy a délszláv háború során megsemmisült. A külvilág, amelyet már szinte semmilyen hír nem tud megrendíteni – pedig ez a tőlünk nem is olyan távol vívott élet-halál harc elég okot szolgáltatott volna erre –, nem akart hinni a fülének, amikor kiderült, hogy az Öreg-híd is a háború veszteségeit gyarapítja. Akkoriban került a kezembe Csontváry e képének reprodukciója. Már csak ez a festmény őrzi ezt a csodaszép látványt – gondolkodtam el, és annyi bizonyos, hogy mi magyarok aligha kerültünk volna ilyen meghitt barátságba Mostar városával, ha a művész nem festette volna meg számunkra és az egész világ számára a Római híd Mostarban című képét. A hidat nem sokkal a háború után, nemzetközi összefogással újjáépítették.

Amikor Csontváryt a 20. század elején lenyűgözte ez a látvány, még igazán béke volt itt. A tenger felé vezető út akkor is itt haladt el. A városkép önmagában megragadó: a festő mintegy odafényképezi a két part kocka alakú épületeit, a folyót, a hegyet, csak persze sűrítve, a lényeget kiemelve. Az egyik oldalon a minaret karcsú tornyai, a másikon egy katolikus templomé – két vallás, két nyelv egymás mellett élésének tanúi. (Mára a valóságban helyet is cseréltek ezek a jelképet is hordozó épületek, tornyok.) De a festő ottjártakor a két partot már ez a többszáz éves híd kötötte össze, amelyet a Zrínyi kirohanása körüli időben az ott élő bosnyákok kényelméért építtetett a szultán. Csontváry egy tévedésen alapuló hagyományra hagyatkozva nevezte a hidat „rómainak”, mert bizony a 16. század építészeti bravúrja volt, hogy a harmincméteres távolságot középső pillér nélkül hidalták át. A híd legmagasabb pontján mérve a Neretva mintegy huszonhárom méter mélyben folyik.

Csontváry minden képével a legfontosabb kérdésekre keresi a választ: honnan jövünk, hová tartunk. Egy folyó szemlélése sokszor ad jó ötleteket, amikor határainkat feszegetjük. Mivel lehetne megtetézni ezt a látványt még a művészet eszközeivel? Szemléljük intenzíven csupán a festményt! A türkiz és a smaragd színeiben játszó folyó zúgva, csobogva, mégis méltóságosan folyik a medrében. A város szinte néptelen, a híd is, bár épp két csacsifogat baktat át rajta. Majdnem embernélküli csönd. A színek élénkek, tavaszi napsütésben ragyog a táj, ám ragyogásukat valami bársonyszerű – mintha nem is vászonra, hanem bársonyra vitte volna fel a festő – álomittassá, misztikussá, mesévé varázsolja. Pilinszky így látta ezt: „Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól, az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.” Jász Attila Csontváry útján című „versregényében” pedig ezekre a mozzanatokra figyelt fel: „jelenből múltba innenből az ottba”, „ahová már nem is látunk / a hegy lábáig legalább”, „aztán a hídé a következő pillantás / ami inkább kapu ugyanoda / ahova a folyó zöldje vezet / ível nyelvek és vallások között”.

Megoldhatja-e egy híd – amely mint a szivárvány ível a téren át – a kétféle, de talán pontosabb, ha így fogalmazom: a nagyon sokféle világ békés szomszédságát? Ki tudja? De ha ez a híd is hiányoznék, sokkal reménytelenebb volna a dolog.