Török Csaba: A párbeszéd útján
Amikor két eltérő vallás találkozik, a legnehezebb feladat az, hogy híveik megértsék egymást. Ez azonban korántsem egyszerű. Az ember ugyanis hajlamos azt gondolni, hogy a szembenézéskor ugyanolyannak látjuk egymást, mintha kölcsönösen egymás tükörképét látnánk. Mekkora tévedés! Lehet, hogy én ilyennek gondolom, tudom magam, a másik mégis olyannak lát! A kereszténység és az iszlám viszonyát a kezdetektől fogva meghatározza az a sajátos adottság, hogy mindkét vallás (kimondva-kimondatlanul) úgy véli, jobban ismeri és érti a másikat, mint az saját magát.
Az iszlám és kereszténység – eltérő képek a másikról
Az iszlám keletkezésének kérdése a mai napig sokat vizsgált, de némely lényeges pontjában még mindig nem kellően tisztázott történeti problémakör. Tudjuk, hogy Mohamed életében szerepet játszottak zsidók és keresztények, „testközelből”, családja, barátai szintjén ismerte a két nagy monoteista vallást. Ugyanakkor az is valószínű, hogy a körülötte lévő keresztények nem voltak igazhitűek, ortodoxok: minden bizonnyal olyan csoportokhoz tartozhattak, amelyek nem osztották Jézus Krisztus istenségének, istenemberségének a hitét. Így bekerültek a Koránba evangéliumi tanítások, felbukkan benne József, Mária és Jézus, de még a Keresztelő is – csak nagyon másképp, mint ahogyan azt mi, igazhitű keresztények megszoktuk. Ezért, amikor – már Mohamed életében – az iszlám kilépett az Arab-félsziget elzártságából, s elkezdte hatalmát kiterjeszteni a keresztények által lakott közel-keleti, majd később észak-afrikai területekre, a helyiek nem tudták világosan megmondani, mi is a vallása az új, arab uralkodó osztálynak. Valamiféle ariánus vagy keleti szír eretnekség követői ők? Keresztények, csak nem úgy, mint „mi”? Vallásuk pedig egyszerre volt ismerős és idegen.
A középkorbeli „találkozások” leginkább ismert szintje a keresztes háborúk sora. A mai napig nem tudjuk eléggé felmérni ezeknek az igazi jelentőségét: a borzalmak drámája mellett útnak indultak olyan szellemtörténeti folyamatok ebben a korszakban, amelyek örökre átrajzolták kontinensünk nem csak politikai, de tudományos, művészeti arculatát is. Hiszen az egymás mellett élő kultúrák és vallások ekkortól mélységükben járták át egymást: a háborús frontvonalaktól távol a diákok vándoroltak az arab és a nyugati iskolaközpontok között, a filozófusok vitákba kezdtek a metafizika nagy kérdéseiről, a teológusok hitvitákat folytattak, még a pápák is levelezésben álltak a muszlimok vallási és politikai vezetőivel, érvelve-fejtegetve tárták eléjük a Szentháromság misztériumát. Megszületett a gótika, kiforrtak a díszítő művészetek, új technikai vívmányok bukkantak fel.
Az iszlám persze nem a kereszténység (és zsidóság) történelmi kiegészítőjeként vagy következményeként értelmezi önmagát. A Korán tanúsága szerint ugyanis az iszlám a vallás, az az ősi vallás, amelyet a teremtéskor Isten átadott Ádámnak. Ezt az emberi gyarlóság, bűn megrontotta. Isten ezért prófétákat küldött. Ők mind az iszlám tisztaságának, őseredeti egészségének a helyreállításán fáradoztak – így Jézus is, a Mohamed előtti legnagyobb küldött. Akkor miért annyira más a keresztény hitvallás, mint a muszlim? Azért, mert a Bibliából, a könyvek gyűjteményéből egyes könyvek, vagy egyes fejezetek elvesztek, ráadásul a Szentírás könyveit lefordították egyik nyelvről a másikra (héberről görögre, görögről latinra), s ez a folyamat szintén hamisítások forrásává lett – vélik a muszlimok. Jézus vallása az iszlám volt – a keresztények azonban messzire tévelyedtek a saját alapítójuktól.
Ez az oka annak, hogy a muszlimok a keresztényeket (és a zsidókat) soha nem kezelték úgy, mint a többi (pogány) vallás követőit. Számukra (akiket „a Könyv népeinek” is neveznek) külön kategóriák jöttek létre. Nem voltak egyenrangúak, hiszen valamiféle „megrontott iszlámot” követtek, de ezzel együtt élveztek némi védettséget. Zárt ajtók mögött gyakorolhatták vallásukat – de nyilvánosan nem. Aki pedig az iszlám tiszta, mohamedi formáját elhagyta volna a kereszténység megromlott formájáért, azt a legsúlyosabb ítélet sújtotta (nem egyszer ez még a mai napig is így van), hiszen a tökéletest adta, adja fel a tökéletlenért.
Mindkét vallás tudatában van tehát az egymáshoz való kötődésének, de ennek értelmezése és értékelése radikálisan eltérő.
VI. Pál és a II. vatikáni zsinat
El kell ismernünk, hogy a gyakorlat terén mindkét vallásban felbukkan az intolerancia, az erőszak, a támadás, azonban hittani szinten (s a vallási közgondolkodás fő sodrában) mégis ott van egyfajta folytonos érdeklődés a másik iránt, a vallási-hitbeli közösség tudata, ami nem egyszer magában rejti az erőfeszítést a másik felé való nyitásra is, amelyre ilyen-olyan formában több pozitív példát találunk a történelem különböző pillanataiban.
A katolikus egyház életében VI. Pál pápasága jelentett a párbeszéd elmélete és gyakorlata terén áttörést. Első enciklikájában, az Ecclesiam suam kezdetűben a pápa kifejtette a dialógus teológiai elméletét, sajátos programot adva elénk: „Az Egyház szó, az Egyház üzenet, az Egyház párbeszéd”. Ez a meglátás visszahatott a II. vatikáni zsinatra is, amelynek első és második ülésszaka között választották VI. Pált pápává. Az önmagát párbeszéddé tevő egyház küldetésének kivételes területe természetesen a vallások között folytatott dialógus. Ennek előmozdítására Montini pápa a nem keresztény vallások képviselőit is meghívta a zsinati tanácskozásokra (megfigyelői státuszban), s ezt a kezdeményezést folytatva a harmadik és negyedik zsinati ülésszak között, 1964. május 19-én létrehozta a Nem-Keresztények Titkárságát, amely 1988-ban szervezeti átalakításon ment át: azóta a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsaként működik. Ennek keretében kapott helyet a szintén VI. Pál által létrehozott Bizottság a Muzulmánokkal való Vallásos Kapcsolatokért (1974. október 22.). A dialógus ezen szintjének fontosságát jelzi, hogy bár a bizottság kötődik a pápai tanácshoz, mégis nagyfokú önállósággal működik. Minden évben fontos pillanat, amikor – a ramadán böjti hónapjának végére – pápai üzenet lát napvilágot a muszlimok felé. Ez évről évre más témát (igazságosság, béke, tolerancia stb.) jár körül.
Ugyancsak a párbeszéd melletti elkötelezettség jele volt, hogy a zsinat külön dokumentumot szentelt a nem keresztény vallásoknak. A Nostra aetate (Korunkban…) kezdetű nyilatkozat külön pontban foglalkozik az iszlámmal. Ennek példaértékű, a keresztényeket is tanító elemei közül a következőket emeli ki:
– Egyistenhit. A muszlimok szilárd hite az egyetlen és gondviselő teremtőben, aki szóval szólal meg (vagyis: kinyilatkoztat), mély kapocs a zsidóság és a kereszténység felé.
– Isten akaratának követése. Az iszlám az Isten előtti teljes meghajlást, meghódolást jelenti, amely magatartásával az ember elkötelezi magát, hogy az Úr akaratát feltétel nélkül követi. Ez fejeződik ki az imádság közbeni testtartásban, de az egész koráni lelkületben is, amelynek eleme a dzsihád, az erőfeszítés, a törekvés. Az Isten akarata iránti engedelmesség oly mély, hogy még a rejtett szándék követésére is parancsot ad (adott esetben ez okozza egyes muszlim csoportok erőteljes fanatizálódását).
– Jézus és Szűz Mária elismerése.
– Hit a végső ítéletben. A Szentírással párhuzamosságot mutat a Korán végidő-felfogása (még Jézus második eljövetele is felbukkan benne). Ennek az ítéletnek a hite ad megerősítést ahhoz, hogy muszlim hívő elkötelezze magát az imában, az alamizsnában és a böjtben – abban a háromban, amelyet Jézus maga is kiemel a Hegyi Beszédben.
A zsinat elismerte a múltbeli ellenségeskedéseket is, de ezek ellenére arra buzdít minden hívőt, hogy keresse a mind alaposabb kölcsönös megértést és az elköteleződést az igazságosság és a béke szolgálatában.
A párbeszéd nehézségei
A párbeszéd természetesen se nem könnyű, se nem magától értetődő. A II. vatikáni zsinat után olykor talán túlzóan reménykedő idealizmus, a „dialógus-szerelem” realitásérzék-vesztése drámaian mutatkozott meg például XVI. Benedek regensburgi beszéde után, amely egyrészt – diplomáciailag – talán valóban nem volt szerencsés, másrészt azonban – tartalmát tekintve – rávilágított egy (még ha nem is az egyetlen) nagyon fontos területre, amelyet a keresztényeknek és a muszlimoknak együttesen vizsgálniuk kell: ez pedig a hit és az értelem viszonya. A pápa illusztráció gyanánt idézte a középkori forrást, amely megbotránkozást keltett (ami az iszlámban értékes, mind az evangéliumból van, amit Mohamed maga tett hozzá ahhoz, az mind csak gonoszság), ugyanakkor épp ezen a forráson keresztül mutatott rá egy nagyon kényes pontra: az isteni akarat és az emberi ész teljes különválasztására. Több muszlim iskola (természetesen itt is eltérő ágazatok vannak, eltérő hitfelfogásokkal, mint a kereszténységben) úgy vélte és véli, hogy Isten totálisan meghaladja az értelmet, ezért Istent nem köti az ész. Ha ígér valamit, nem kell megtartania, hiszen a megtartás kötelezettsége azt jelentené, hogy emberi szó kötelezi az Urat. Ugyanígy bármit parancsolhat, még ha az kívül is esik az emberi értelmesség keretein. Csakhogy ez az értelemtől eloldott hit könnyen válik a fanatizmus, az erőszak, a kirekesztés és a szélsőséges ideológiák melegágyává (ahogyan ezt a beszédre adott brutális és gyilkos reakciók is ékesen bizonyították).
Öröm az ürömben, hogy az indulatok lecsillapodása után több mint száz muszlim vallási vezető, tanító közös nyílt levélben fordult a pápához, amelyben kifejezték igényüket, miszerint szeretnék a felmerült hittani kérdéseket párbeszéd révén tisztázni. A kibontakozó levélváltás pozitív fejleményei közé tartozik az, hogy Rómában már több vallásközi kerekasztalbeszélgetésre került sor, amelyek keretében közelebb lehetett jutni a kölcsönös teológiai megértéshez.
Ez is jele annak, hogy a párbeszédnek szükségszerűen rendelkeznie kell egy tartalmi, hittani, mondhatni lényegi maggal, enélkül minden találkozás csak külsődleges rendezvény, de nem járul valósan hozzá a két vallás teljesebb kölcsönös megértéséhez. Ebbe az ívbe kapcsolódik bele a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának és a teheráni székhelyű Iszlám Kultúra és Kapcsolatok Szervezete Vallásközi Párbeszéd Központjának évente megrendezett találkozók során előrehaladó dialógus-sorozata, amely 2008-ban pont a hit és az ész viszonyát elemezte a két vallásban. A záró dokumentum értékes megállapításokat tartalmaz, amelyek jelentőségteljesek a vallásközi párbeszéd szempontjából:
„nr. 2. – A hit és az ész nem mond ellent egymásnak, de a hit néha meghaladhatja az észt, ám sosincs ellene.”
„nr. 3. – A hit és az ész belső természetük szerint erőszakmentesek. Sem az észt, sem a hitet nem szabad erőszakra felhasználni…”
„nr. 5. – A keresztényeknek és a muszlimoknak előre kell haladniuk a toleranciában, elfogadva a különbözőségeket, szem előtt tartva a közös pontokat, hálát adva ezekért Istennek. Kölcsönös tiszteletre nyertek meghívást, ezért elítélik a vallásos hit nevetségessé tételét.”
„nr. 6. – A vallásokról szólva el kell kerülni az általánosításokat…”
„nr. 7. – A vallási hagyományokat nem lehet szent könyveik egyetlen verse vagy részlete alapján megítélni. Holisztikus szemléletre és megfelelő hermeneutikai módszerre van szükség a helyes megértésükhöz.”
Nagy az út előttünk. A történelem és a jelenkor tapasztalatai azt mutatják, hogy még mindig nem állunk sokkal jobban, mint a középkorban: alig ismerjük egymás hitét. Nehezen helyezzük el a másikat a hit (s nem a politika, a gazdaság, a kulturális egymásnak feszülés) koordináta- rendszerében. Olykor ködös képünk van a másikról, s még mindig úgy érezzük, hogy „kívülről” jobban értjük a másikat, mint ő saját magát, s jobban látjuk azt az utat is, amelyet neki be kellene járnia. De látjuk-e az utat, amely mielőttünk áll? Látjuk-e önmagunkat abban a tükörben, amelyet a másik tart elénk, s amely talán másmilyennek mutat minket, mint ahogyan önmagunkat el szoktuk gondolni?
Ha van a vallásközi párbeszédnek járható útja, akkor az a hívő keresztény és a hívő muszlim találkozása a maga hitében, imádságában, isten- és emberszeretetében, vagyis abban az egzisztenciális és organikus közegben, amelyben nem a vallásosságról, hanem a hit dolgairól lehet elbeszélgetni, egymástól tanulni. Az elmúlt évek mindkét részről megerősítették ezt a felismerést. Hisz a legerősebb kapocs köztünk az, hogy hiszünk az egy, élő, megszólaló, teremtő, gondviselő, irgalmas, megbocsátó Istenben.