Bartók Tibor SJ: A „francia” iszlám

A kulturális szerepükre és különlegességükre büszke identitás-válságában felerősödik a bűnbakkeresés és az idegengyűlölet, s így a társadalom színpadán gyorsan megkapja, illetve megtalálja ki-ki a maga jelmezét. A szalafista-iszlamista muzulmánnal és az őt támogató multikulturális árulóval szemben ott a csalódott nép és az iszlamizáció ellen küzdő hős, aki persze politikai tőkét és szavazatokat igyekszik magának kovácsolni az iszlamofóbiából.

aA legújabb kori európai muzulmán bevándorlás szempontjából Franciaország kitüntetett helyet foglal el. Az első bevándorló-hullám az első világháború alatt és után érkezett az észak-afrikai francia érdekszférából, elsősorban Algériából, Marokkóból és Tunéziából, közös néven a Maghreb országaiból. A háború alatt mintegy hetvenezer muzulmán halt meg Franciaország oldalán harcolva, így az irántuk való tisztelet jeleként épült meg állami támogatással a párizsi Füvészkert melletti Nagy Mecset (Grande Mosquée) 1922–1926 között. A következő bevándorlási- hullám az 50-es években indult, s jelentős mértékben felerősödött az algériai háború alatt (1954–1962) és után. Az Algériából Franciaországba áramló (részben visszaáramló) két és fél millió ember között számos muzulmán is volt, akik már francia állampolgárok voltak, vagy hamarosan azzá váltak. A muzulmánok franciaországi jelenléte tehát több, három vagy négy generációra visszamenő folyamat eredménye. Manapság nő a török, illetve más, nem a Maghreb országaiból származó muzulmánok száma is.

Nem könnyű azonban statisztikai adatokkal szolgálni. A laikus francia állam nem készít hivatalos felmérést a muzulmánok számáról, mint ahogy más valláshoz tartozók számáról sem. Bizonyos értelemben nem pusztán vallásról van szó, hanem egy ún. „neo-etnikumról”, amelyet kulturális és gondolkodásbeli sajátosságok jellemeznek. Becslések természetesen vannak, ezek azonban igen jelentős eltéréseket mutatnak. Egy felmérés szerint 2008-ban 4,8 millió muzulmán élt Franciaországban. Ma általánosan 5 millió muzulmánt emlegetnek (összlakosság 66 millió), de a politikai csatározásokban, elsősorban választások idején, ez a szám a duplájára emelkedik.

Tény, hogy az iszlám növekszik. Ezt a kultuszhelyek számának megduplázódása is kifejezi. A 80-as évek közepén kb. 900 mecsetben gyűltek össze péntekenként a franciaországi muzulmánok, ma több mint 2000-ben. A rendszeres vallásgyakorló muzulmánok aránya kb. egyharmada a teljes muzulmán népességnek. Nem elhanyagolható a felnőtt áttérések száma sem. Évente mintegy 4000 francia csatlakozik az iszlámhoz elrecitálva egy imám előtt a hitvallási formulát: „Nincs más Isten csak Allah, Mohamed pedig az Ő prófétája”. Az iszlám, növekedésénél fogva ma a második legnépesebb vallás Franciaországban. A mecsetek szűkössége miatt kényszerül helyenként a hívők egy része imaszőnyegeivel együtt az utcára a pénteki imádság idején, ami persze közlekedési dugókat és társadalmi vitákat vált ki. Szabad-e, lehet-e teret adni egy laikus mivoltára büszke országban a közterületen spontán módon megjelenő vallási rendezvénynek, szerveződésnek, kultuszgyakorlásnak?

Integrálni-szabályozni

A francia állam hagyományos laikus semlegessége nem jelent közömbösséget az állampolgárok és a bevándorlók vallási hovatartozásával szemben, mihelyt a vallás külső megnyilvánulásairól van szó. Ennek egyik jele a 2004-es híressé vált kendőtörvény. A törvény közvetett módon a muszlim lányok iskolai csador-viselete ellen irányult. A tilalom végül kiterjedt minden más, vallási hovatartozást feltűnő módon kifejező jelre vagy ruházatra a közoktatási intézmények falain belül. Ilyesmi ugyanis – a törvény értelmében – sérti a laicitás elvét, amely a vallásos megnyilvánulásokat igyekszik a magánszféra vagy a kifejezetten vallási célra szánt intézmények keretei között tartani. Így nagyobb kereszttel vagy kippával sem lehet állami iskolában tanórára menni. A ruházati rendszabályozás újabb állomása lett a 2010-es burka-törvény, amely közterületen tiltja meg a teljes arcot elfedő fátyolt, vagyis a főleg Afganisztánból érkező muszlim nők viseletét. Hasonló rendelkezés egyébként Belgiumban is született.

A francia állam tehát integrálni-szabályozni próbálja az iszlámot, különféle eszközökkel. A vallási jelvények szempontjánál azonban fontosabb kérdések is felmerülnek, mint például az imámok képzése. A több mint 2000 vallási elöljáró egy része, kb. 300 imám, ma is muzulmán országból küldött és fizetett személy. Érthető az aggodalom, főleg amikor egyes imámok szélsőséges, vagy egyenesen jihadra, szent háborúra biztató kijelentéseiről van szó. A radikális iszlám jelenléte érezhetően növekedett az elmúlt években.

A megoldás – gondolták az állami vezetők – az imámok kulturális-szociális integrációjában keresendő: tanulják meg jobban a francia nyelvet, ismerjék meg a kultúrát, jogot, az állam és a vallási közösségek egymáshoz viszonyulásának szabályait. Ehhez államilag támogatott képzési programra volt szükség. Így azonban, paradox módon, éppen a vallásokkal szembeni semleges állami magatartás sérül, hiszen az állam – az integráció érdekében – egy vallási csoport támogatására kényszerült.

A kulturális-szociális képzésnek – miután a Sorbonne konokul visszautasította egy ilyenfajta program kidolgozását – a párizsi Institut Catholique Társadalom- és Gazdaságtudományi Intézete adott helyet 2008-ban. Kérdés persze, hogy hány külföldről érkező imám végzi el az „Interkulturalitás – laicitás – vallások” című tíz hónapos, a francia viszonyokba bevezető képzést. Kérdés az is, hogy ez hogyan változtat társadalom-felfogásán. Azt azonban elég könnyű belátni – amint ezt a képzési program célkitűzése is megfogalmazza –, hogy eszközöket kell találni az együttélés kultúrájának előmozdítása érdekében.

Iszlamofóbia

A fentebbi kiragadott példák világosan jelzik tehát azt a törekvést, amely az iszlámból, mint idegen testnek tekintett etnikumból („Islam en France”) egy integrált, francia színezetű és szívű társadalmi csoportot („Islam de France”) kíván lassanként alakítani. E folyamat nem könnyű, sem egyik, sem másik oldalról nézve. Az iszlamizációtól, vagyis a muzulmánok számbeli, társadalmi, s lassanként ideológiai térnyerésétől való félelem jelen van a társadalomban. Az észak-afrikai „arab tavasz” egymásnak ellentmondó jelenségei Franciaországban is felerősítik ezt a félelmet. Ehhez társul aztán egy-két, önmagában igen súlyos, de valójában elszigetelt eset, amely időnként valóságos iszlamofóbiát vált ki. Ide tartozik például a tavaly márciusban hírhedtté vált „autodidakta” terrorista, Mohammed Merah gyilkosság-sorozata, amelynek egyébként muzulmán áldozata is volt.

A franciaországi iszlám vezető személyiségei közül többen egy valóban mérsékelt, toleráns, a Köztársaság laikus alapelveit és törvényeit tiszteletben tartó iszlám formálására törekszenek, mint például a párizsi Nagy Mecset rektora, a haladó gondolkodású Dalil Boubakeur. Hasonló, sőt nála is haladóbb gondolkodónak számít a volt marseille-i főmufti, Soheib Bencheikh. Mindketten elítélik és veszélyes, rejtett fundamentalizmussal vádolják a kettős nyelvezetet használó muzulmán filozófust, a svájci születésű Tariq Ramadant, aki a pániszlamista Muzulmán Testvérek alapítójának unokája. Ramadan egyszerre hirdet egy nyugati típusú iszlámot és ugyanakkor mereven ragaszkodik a Korán rigorista értelmezéséhez, amely Bencheikh szerint csak totalitárius, intoleráns és dilettáns szemlélethez vezethet. Ettől kellene mindenáron óvni és távol tartani főleg a fiatal muzulmánokat Franciaországban éppúgy, mint másutt. Boubakeur is elítél mindenfajta iszlám fundamentalizmust, noha megállapítja, hogy a történelem szelei manapság sajnos ilyen irányba fújnak, még akkor is, ha ez zsákutca. A kérdés tehát az, hogy a muzulmánok többsége vajon kire, kikre hallgat az elkövetkező években. Az iszlámtól való félelembe jelentősen belejátszik azonban az az identitásvesztés, amely egész Európát sújtja. Ennek egyik rugójára mutat rá egy francia szociológus, Raphaël Liogier nemrég megjelent könyve, Az iszlamizáció mítosza. A szerző számos interjúban és cikkben is beszél e jelenség folyamatáról. Európa, tartja Liogier, narcisztikus sebeitől szenved. Elvesztette politikai és gazdasági vezető szerepét. Ehhez társul egy kulturális szerepvesztés is. A kulturális szerepükre és különlegességükre büszke franciáknak (exception française) ez duplán fáj. Ilyesféle identitás-válságban felerősödik a bűnbakkeresés és az idegengyűlölet, s így a társadalom színpadán gyorsan megkapja, illetve megtalálja ki-ki a maga jelmezét: a szalafista-iszlamista muzulmánnal és az őt támogató multikulturális árulóval szemben ott a csalódott nép és az iszlamizáció ellen küzdő hős, aki persze politikai tőkét és szavazatokat igyekszik magának kovácsolni az iszlamofóbiából.

André Ving-Trois párizsi érsek az identitásvesztés mélyebb rétegeire utal. Az iszlamizáció veszélye, tartja Ving- Trois, bennünk lévő dolog. Akkor lép föl, amikor nem tudjuk, hogy mit akarunk, vagy hogy mi akarunk lenni. Amikor nincsenek meggyőződéseink, végső soron amikor nincs hitünk, fenyegetővé válik mindenki, akinek van. A nagy kérdésekre pedig, tegyük hozzá, a laikus állam értékrendje, vagy akár gazdasági-politikai-kulturális státusza sem tud végső válaszokat adni.

Irodalom: • Soheib Bencheikh: L'Islam face à la Laïcité Française. L'Harmattan, 1999. • Raphaël Liogier: Le Mythe de l’islamisation. Essai sur une obsession collective. éd. du Seuil, 2012. • Anne-Bénédicte Hoffner: Dalil Boubakeur ou les paradoxes de l’islam de France. In La Croix, 8/7/2013.