Maróth Miklós: Az iszlám a történelemben

Az iszlám ismert formájában sokban hasonlít, de sokban el is tér a keresztény tanítástól. Teológiai tanítása hosszabb fejlődési periódus után nyerte el végső megfogalmazását: a korai fejlődési folyamat nagyjából az ezredfordulóra ért véget, és akkori formájában majdnem egy évezredre megmerevedett. Tulajdonképpen a huszadik században indultak el azok a mindmáig lezáratlan folyamatok, amelyeknek napjainkban mi magunk is tanúi lehetünk, és amelyek az iszlám újrafogalmazásához vezethetnek el.

Hasonlóság a keresztény és a muzulmán tanításban

A negyedik századtól kezdve köztudottan a krisztológiai viták álltak a kereszténység érdeklődésének homlokterében. Ezek a viták azonban alapjában véve a keleti (görög nyelvű) egyházatyák között folytak, és végül a keleti egyház területén élő, általában véve az arameus nyelv valamely tájszólását használó, de odahaza gyakran arabul beszélő közösség tagjai számára elfogadott tan eretnekséggé nyilvánításával, majd ennek következtében a közösség elmarasztalásával végződtek. Ezek a pásztorkodó, földművelő emberek nem értették a görög filozófia fogalmait használó teológiai vitákat, így érthetően a hírai (a mai Irak területén élő arab nyelvű) hívek püspöke, Arethas, levéllel fordult a konstantinápolyi pátriárkához. A levélben fölhívta a pátriárka figyelmét arra, hogy ők egyszerű, ámde jámbor emberek. Mindent megtesznek, amit a keresztény tanok megkívánnak, de képtelenek megérteni, hogyan lehet az egyetlen Istenben két természet és három személy. Nem csoda, ha egyik eretnekségből a másikba esnek, amit ők nem akarnak. Engedje meg nekik a pátriárka, hogy csak az egyetlen Istenben kelljen hinniük minden további részletezés nélkül, és ők pedig a jövőben is megmaradnak cselekedeteikben igazi, jámbor keresztényeknek.

A pátriárka elutasította a kérést, és hangsúlyozta a helyes tanítás ismeretének és elfogadásának fontosságát.

Nemsokára azonban fölbukkantak határaikon azok az Arab-félszigetről érkező muzulmán hódítók, akik hozzájuk hasonlóan arabul beszéltek, és csak azt kérték tőlük, hogy higgyenek az egyetlen Istenben, és minden cselekedetükben az Ő törvényeihez tartsák magukat. Azaz pontosan azt kérték tőlük, amit nem sokkal korábban ők maguk kértek a pátriárkától.

Eközben olyasmiket tanítottak, amelyek az ő számukra is ismerősen hangzottak:

„Mondd: »Jertek ide! Hirdetem azt, amit Uratok megtiltott nektek: Nem szabad semmit sem társítanotok [mellé]! Bánjatok jól a szülőkkel! Ne öljétek meg a gyermekeiteket szegénység miatt – mi ellátunk benneteket és őket [a szükségessel]! Tartsátok távol magatokat a hitvány cselekedetektől, legyenek azok láthatóak vagy rejtettek. És ne öljetek meg – csak jogosan – [ember]életet, amit Allah tilalmasnak nyilvánított. Íme, ezt rendelte el ő nektek. Talán éltek az eszetekkel.

És ne nyúljatok az árva jószágához – kivéve a legáldásosabb módot – mindaddig, amíg el nem éri a nagykorúságát! Adjatok igazságos mértéket és teljes súlyt – ahogyan a méltányosság megköveteli! Senkitől nem követelünk többet, mint amire képes. És ha kijelentetek valamit, legyetek igazságosak, még ha egy rokonról van is szó. És teljesítsétek egyezségteket Allah iránt: Íme, ezt rendelte el ő nektek. Talán hajlotok az intő szóra.«”

 (Korán, 6:151–152. Simon Róbert fordítása)

A szöveg első pillantásra is láthatóan a tíz parancsolat átfogalmazása. A hasonlóság a keresztény és a muzulmán tanítás között nem meglepő: Mohamed idejében számos keresztény élt az Arabfélszigeten, sőt, még az ő családtagjai között is volt egy keresztény személy. Ismerte tehát, még ha az Arab-félszigetre menekült eretnekektől is, a keresztény tanítást. Az iszlámban a régi arab szokásokat szentesítő törvények keveredtek a kereszténységből származó újszövetségi, és az ugyancsak az Arab-félszigeten élő zsidóktól átvett ószövetségi tanokkal. A most említett két vallással fönnálló genetikai kapcsolat következtében e három a világ összes többi vallásával szemben egy tipológiai csoportot alkot: mindhárman isteni kinyilatkoztatásból vezetik le tanításaikat, és azok érvényességét a kinyilatkoztató Isten tekintélyével alapozzák meg. Ezért szokták hármójukat a „kinyilatkoztatott vallások” kifejezéssel összefoglalni.

Nem véletlen tehát, hogy fölbukkanása idején számos keresztény közösség, sőt, kezdetben még néhány egyházatya is (így például Johannes Damascenus) az iszlámot egy újabb keresztény szektának nézte. Mivel a hódítók kevesebb adót kértek, mint a bizánciak, a helybéli lakosokkal azonos, vagy azzal rokon nyelvet beszéltek, szemben az idegen göröggel, nem csoda, hogy folytonosan eretneknek minősített sémi eredetű lakosság tömegesen csatlakozott az iszlámhoz. Az iszlám ezzel megindult győzelmes hódító útján a kereszténységgel szemben, amelynek során elterjedt az egykori római birodalom keleti felén, elfoglalva az összes görögül beszélő területet, és egyben meghódítva a latin nyelvű nyugati területekből teljes Észak-Afrikát.

Alapvető különbségek

Természetesen, ahogyan a kereszténység teológiai tanítása, hasonlóképp az iszlámé is, hosszabb fejlődési periódus után nyerte el végső megfogalmazását. Az iszlám esetében a korai fejlődési folyamat nagyjából az ezredfordulóra ért véget, és akkori formájában majdnem egy évezredre megmerevedett. Tulajdonképpen a huszadik században indultak el azok a mindmáig lezáratlan folyamatok, amelyeknek napjainkban mi magunk is tanúi lehetünk, és amelyek az iszlám újrafogalmazásához vezethetnek el.

Az iszlám ismert formájában azonban nemcsak sokban hasonlít, hanem sokban el is tér a keresztény tanítástól. Ha a lényeges különbségeket akarjuk megjelölni, akkor a következő pontokat kell kiemelnünk: a kereszténység központi gondolata a megváltás Jézus kereszthalála révén. Az iszlám központi gondolata az isteni kinyilatkoztatásból megismert törvény előírásainak betartása.

Ebből fakadóan a kereszténység egyik lényeges eleme Isten helyes ismerete (orthodoxia), az iszlámé pedig a helyes, azaz az isteni törvény szerinti cselekedet (orthopraxia). (Mindez természetesen csak hangsúlyokat jelöl, és nem jelenti azt, hogy a kereszténységben ne lennének fontosak a jócselekedetek, és az iszlámban a helyes nézetek.) A kereszténység szerint Jézus isteni személy, az iszlám szerint ember, aki a próféták sorába tartozott, és mint ilyen, Mohamed eljövetelét készítette elő.

Mindkét vallás alkalmas arra, hogy híveit elvezesse Istenhez, és mindkét vallás istenfélő követői, amennyiben vallásukat komolyan és őszintén veszik, egyaránt jó emberek. A kétféle vallás közt azonban, mint láthattuk, a hasonlóságok mellett számos alapvető különbség is van, és ezekre valamilyen magyarázatot kellett szolgáltatni. A magyarázat az iszlámban a Koránból származó szövegen nyugszik. Az iszlám tanítása szerint ugyanis Ábrahám kapott Istentől egy ős-kinyilatkoztatást, de ezt a zsidók és a keresztények meghamisították. Az iszlám tulajdonképpen nem új vallás, mivel egyetlen célja ezt az ábrahámi ős-kinyilatkoztatást eredeti tisztaságában helyreállítani.

Ez a hivatkozás az egyébként ismeretlen ábrahámi ős-kinyilatkoztatásra egyszersmind azzal a következménnyel is jár, hogy az iszlám a másik két vallást eleve védekező pozícióba szorította: mindenekelőtt a csalás vádját kell elhárítaniuk maguktól. Ugyanakkor, mivel a másik két vallás hívei is szívesen említik e három vallást összefoglalólag a világ összes többi vallásával szemben „ábrahámi vallásoknak”, hallgatólagosan elfogadják az ábrahámi ős-kinyilatkoztatás tanát.

Márpedig ebből az ábrahámi fikcióból sok minden következik. Így például az iszlámban elterjedt nézet, miszerint az Újszövetség megjósolta Mohamed eljövetelét. Ez a nézet János evangéliumának egy helyén (15,26) alapul, ahol elhangzik az ígéret a Paraklétos (a vigasztaló Szentlélek) eljöveteléről. Természetesen az iszlám e hely értelmezésében a manicheusokat követi (bizonyítva ezzel is, hogy a kereszténységről alkotott képük a szektáktól származik), mivel a manicheus vallás hívei ezt a helyet Máni eljövetelére vonatkozó jövendölésként értelmezték. Természetesen, az ábrahámi kinyilatkoztatás meghamisításának vádját ismerve itt már nem is kell bizonyítani, hogy ezt az eredetileg Mohamedre vonatkozó jövendölést meghamisítva magyarázták bele a keresztények a Szentlélek eljövetelét a szövegbe.

Történelmi versenyfutás

Az természetesen mindenki számára világos, hogy az isteni kinyilatkoztatás tanának meghamisításából csak téves tanításra lehet jutni, és azok, akik még Isten szavának meghamisításától sem riadnak vissza, minden más gonoszságra is képesek lehetnek, tehát harcolni kell ellenük.

Ez az elképzelés nagyban meghatározza a kereszténység és az iszlám viszonyát: a keresztények is „könyv birtokosai”, azaz részben követik az ábrahámi kinyilatkoztatást, tehát nem pogányok, ezért bizonyos elismerést megérdemelnek. Ugyanakkor Isten szavának meghamisítóiként harcolni kell ellenük. Ebben az iszlám és a kereszténység közötti konfliktusban a kereszténység van gyöngébb helyzetben, mégpedig több oknál fogva is.

Először azért, mert több, egymástól elkülönülő, sok esetben egymással szemben álló egyházra és vallásra szakadt. Az iszlámban ezzel szemben megjelentek ugyan különféle szekták, de egy hagyomány szerint a nézetkülönbségek Allah kegyének a bizonyítékai, azaz az iszlám egységét, legalábbis kifelé, sohasem bontották meg.

Másodszor: a kereszténység térítő ereje csekély, mivel bonyolult tanítását az egyszerűbb népek nem értik meg, mint ahogyan annak idején a hírai arabok sem voltak erre képesek. Az iszlám egyszerűbb tanítását és világos, jól körülhatárolt viselkedési követelményeit ezzel szemben könnyebb átlátni és elfogadni.

Harmadszor: a kereszténység öntudatában megroggyant, és még a bölcsőjének számító Európában is védekezni kényszerül. Így nem lehet elvárni, hogy kifelé diadalmas legyen.

Nem is volt az soha a történelem során: amikor Ázsiában terjedni szeretett volna, az iszlám megelőzte mindenütt. Így lettek a tatárok és a többi török népek muzulmánok, így terjedt el az iszlám Közép- és Belső-Ázsiában is, egészen Kínáig. A kereszténység e történelmi versenyfutásban lemaradt. Egyetlen sikere az volt, hogy az iszlám hadainak előnyomulását Párizs alatt Poitiersben 732-ben meg tudta állítani.

Maróth Miklós magyar klasszika-filológus, orientalista, egyetemi tanár, a MTA alelnöke