Hojdák Gergely: A szomjazó ember

Gioacchino Assereto genovai barokk festőművész képe Tantalosz mitológiai alakján keresztül rendkívüli erővel tárja elénk a teljesebb élet után szomjazó, ám azt soha el nem érő „elátkozott” ember képét. 

tTantalosz, Lüdia királya a görög mitológiában az egyetlen olyan földi halandó, akit roppant gazdagsága és boldogsága okán az istenek meghívtak maguk közé nektár- és ambrózia-lakomáikra. Ám Tantalosznak csakhamar a fejébe szállt a dicsőség, és szörnyű vétkekkel – az isteni eledel ellopásával, valamint saját fiának feltálalásával egy lakomán – tette próbára az istenek türelmét, mindentudását. A rá kiszabott büntetés ezért az örök szomjazás. Tantalosznak ugyanis mindörökké egy édesvizű tóban kell állnia megkötözve, ahol a víz az álláig ér, de amint lehajol, hogy gyötrő szomjúságát csillapíthassa, a tó vize hirtelen visszahúzódik. A partról gyümölcsökkel teli fák hajolnak föléje, de amint a szájával utánuk nyúlna, az ágak a széltől félrebillennek. Az itáliai festő kiváló stílusérzékkel jeleníti meg a történet általános (antropológiai) érvényességét: a keret rendkívül szűk térbe, mintegy a lét börtönébe zárja a központi alakot, az aranybarna színekkel megrajzolt embert, akinek egyetlen mentsvára a sötétségből előderengő gyümölcs a kép legszélén. Reneszánsz örökség lehet, hogy a tematikusan örökké éhező-szomjazó hőst a festő szép, hibátlan, fiatal testtel ruházza fel – ugyanakkor a hastájékra vetülő fénysugár és a kifacsart, támaszkodó testtartás szimbolikusan jelzik a soha be nem tölthető szükségleteket.

Sziszüphosz története sokban hasonlít Tantaloszéhoz: őt, aki rászedte a halált, s az édes napvilágról nem akart visszatérni az árnyak birodalmába, az istenek örök sziklagörgetéssel büntetik. Ennek kapcsán jegyzi meg Albert Camus filozófus: „Manapság a munkás élete minden napján hasonló feladatot végez, s nem kevésbé abszurd a sorsa. De csak azon ritka pillanatokban tragikus, amikor tudatosul. […] De Sziszüphosz a felsőbbrendű hűségre tanít, mely isteneket tagad és sziklákat emel. Ő is úgy ítéli, hogy minden jól van. A gazdátlanná vált világ neki se nem meddő, se nem kicsi. A kő minden egyes darabja, a sötétlő hegy minden egyes ércszilánkja külön kis világ a számára. A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét. Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.” (Vargyas Zoltán fordítása)

A (keresztény) bibliai narratívában az istenember, Jézus Krisztus alakjában létrejön az a tartós közvetítés az égi és a földi szféra között, amely az alapvetően tragikus görög világnézetből szinte teljesen hiányzik, a camus-i modernségben pedig legfeljebb pillanatnyi jóérzés formáját öltheti. Jézus hegyi beszéde – a keresztény lelkület egyik legszebb irodalmi kifejezése – szintén nagy jelentőséget tulajdonít az emberlét dinamikáját adó – nélkülözés, hiány, betölt(het)etlenség őszinte elismerésének. Ezt tükrözi többek közt a negyedik boldogságmondás: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” Ám az evangéliumi ember alapvetően másképp viszonyul ehhez a szomjúsághoz, mint az öntudatos, modern ember általában. Ez az út nem az abszurd küzdelem mindenáron való, „csakazértis” hajszolása, de nem is az emberi értelemről, a személyes erőfeszítésekről való teljes lemondás. Sokkal inkább erőink végességének őszinte beismerése, amelynek révén az örök szomjúság egy a lét alapjához (Istenhez) hatoló fohászban oldódik fel. Jézus a szintén szomjazó szamariai asszonyt, aki éppen abból a kútból próbál vizet meríteni, ahol ő megpihent, az „élő víz” ígéretével bocsátja útnak, amitől a hívő ember – képletesen szólva – soha többé nem szomjazik meg. Gondoljunk csak bele, micsoda lelki erőforrás ígéretét hordozza magában ez a kép egy olyan kultúrkörben, amelynek népei állandó harcot folytatnak egymással a korlátozott vízkészletekért. Becsüljük meg az „élet forrásait” – anyagi és lelki értelemben egyaránt!