Lázár Kovács Ákos: Filmszomj

A szomjúság másodlagos, csak valami más, valami primér, valami elsődleges után következik. Nem elegendő sem a véres fikció, sem a mindent elborító ál-reális természet-mítosz; ismétlődések és unalom, unalom mindenütt.

aA modern film történetében minden irányzat az elmúlt százharminc év társadalmi, politikai, tudományos, technikai fejlődésével párhuzamosan alakult ki, vált művészi értelemben is megragadhatóvá. Ez a rövid idő nem tűnik komolynak a szobrászat, a festészet, vagy épp a színház több ezer éves története mellett, ugyanakkor a film történetén igen jól szemléltethetők azok a mozgások, változások, állapotok, amelyek az ember antropológiai, biológiai, társadalmi és egyéb szerepeiben az elmúlt időszakban beálltak. A filmek Amerikában például az európai bevándorlók számára nemcsak olcsó szórakozási formát, de történelem- és földrajzórát, társadalomismeretet, viselkedés- oktatatást is jelentettek. Mára világos, hogy egyes generációk számára a film nemcsak szórakoztatási forma, művészi élmény forrása, hanem tájékozódási felület, világnézeti tanácsadó, társ a magányban – életünk szerves része. A mozi-nézés csökkenése nemhogy megálljt parancsolt volna a filmgyártásnak, a filmes iparnak, a digitális technológia elterjedése és az elektronikus médiumok fejlődése révén a folyamatok olyan időtöltési (múlatási), szórakozási formákat hoztak létre, amelyek korábban elképzelhetetlen módon tágították ki a média különböző területeinek azon képességét, hogy életünkre konkrét hatást gyakorolhassanak. Johann Baptist Metz szerint másodlagos éretlenségben élünk: jóllakottan, semmitől sem tartva, hamburgerezve, csipszezgetve a mozivásznak, a tv-k előtt. Ezt az állapotot azonban egy eredendőbb önhittségnek köszönhetjük. Az elsődleges éretlenség ez az állapot, amelyben a film mint művészeti ág is felnőtt: hatalmas háborúk, technikai fejlődés, rádió, tv, szórakoztatóipar, repülés, telefon, számítógépek, kutatás az űrben és a legmélyebb vizekben, internet – mintha kezünkben tartanánk a sorsunkat, mintha miénk lenne a világ, mintha rendelkeznénk a dolgaink felett. Önbizalmunk teljes, közben persze fasizmus, kommunizmus, atombomba, éhínség, szomjúság, kirekesztés, gyűlölködés, végletes szociális különbségek, milliónyi menekült, bűnöző politikusok és politikus bűnözők között élünk. Az elsődleges éretlenségben szenvedők még azt hiszik, hogy majd lesz jobb is, hogy még egy kis idő, technika, egy kicsivel több irodalom, sugárterápia, művészet, tudomány és minden OK lesz. A felvilágosodott ember éretlensége az oka ennek az egyenes vonalú fejlődés-igézetnek. Mi, másodlagos éretlenek annyival vagyunk ennél is rosszabb helyzetben, hogy számunkra már elveszett a dolgok véres tétje, de a dolgok megjavíthatóságának álma is. Számunkra már nincs jelentősége az áldozatnak, nem érzékeljük, hogy vége lenne valaminek is, nem izgat a fenyegetően növekvő ökológiai lábnyom, a vegyi fegyver arzenál, a gazdagok-szegények örök vitája. Ülünk a filmek előtt a mozikban, vagy a hómvideókban és nem izgat, hogy a káosz felé taszigált világ belepusztul érdektelenségeinkbe.

Vérszomj

Kevés a szomj, a modern szomjúság. Pontosabban van itt minden, elsősorban is a vulgár-média szintjén: Aranyra szomjazva (1993), Bosszúszomj (2006), Tavaszi vérszomj (2011), Végzetes szomjúság (1998), Vérszomjas szörnyecskék 1–3 (1985–1991). Ezekben a filmecskékben a szomjúság a vérre korlátozódik. Érthető is lehetne, hiszen a zsidó-keresztény hagyományban általában komoly jelentősége van a vérnek, ami egyes hagyományok szerint az élet hordozója, és aki elveszi a vért, az az életet veszi el. Itt azonban a vér a vérszívó, a fenyegető betegség, a démon, a vérszívó állat, vagy egy köztes lény, a vámpír vérereibe kerül át. Ennek a nagy modern vámpírosodásnak megvannak az előzményei (ne menjünk messzebbre) a filmtörténetben is. 1922-ben a német Friedrich Wilhelm Murnau Nosferatu című filmje igazi meglepetés volt: képi borzongás, ugyanakkor a túlvilág előtti, a halál már-már metafizikai közelségének átélése. Az 1931-es amerikai Drakula, amelyben a magyar Lugosi Béla alakítja az erdélyi grófot, az ír Bram Stoker sikeres könyvének adaptációja, ugyanúgy ahogyan a Nosferatu is ebből a műből dolgozott. Később Nosferatuból, a démoni embertelen vérszívóból félig ember, félig vámpír lesz: Werner Herzog Nosferatu, az éjszaka fantomja (1979) című kiváló munkájában a szomjas szörnyeteg már a belső békét keresi, a földi megnyugvás után kutat. A főhős kínja kettős – egyszerre vérre és békére szomjas, a boldog, örökké tartó halál kegyelmére áhítozik. Lekerül tehát a vérszívó Nosferatu a földre és Drakula grófként (Drakula 1992), világpolgár arisztokrataként (Interjú a vámpírral 1994), kolostori gyilkosként (A kápolna vámpírja 2002) és sok egyéb más alakzatban próbál nyugalmat találni, vagy éppen félelmet kelteni. A drakulásodástól a vámpírokig tart a folyamat. A vámpíros filmek filmtörténeti jelenét a korábban említett ezredvégi alkotások mellett többek között az Alkonyat sorozat (2008–2012), a Penge (1998–2004) filmek jelenítik meg, és persze az Alkonyattól pirkadatig (1996), amelyben egy hitét vesztett tiszteletes gyerekeivel fog neki a vámpírhorda neofita szétdarálásához. Ha visszapillantunk a szomjúságra és nem érjük be a perverz (vagyis, ha valaki beéri a résszel az egész helyett) vérszívók vérszomjával, akkor új szomjúság-területekre is eljuthatunk.

Ökoszomj

A szomjazó világ, a szomjazó földek, a szomjazók és egyéb ilyen filmes szomjúságok az ismeretterjesztő filmek nézőpontját jelenítik meg – az öko-szomjúságok, a „grínpíszes” földmegmentő törekvések, az öko-egyensúlyharcosok, a természetvédők nézőpontjából mesélnek a születés és halál természetközpontú körforgásáról. Kegyetlen világ ez, a nagy hal és a kicsik történetei és a szomjazó milliárdoké, akik esélyt se kapnak arra, hogy (ahogyan mi) valaha is édes vízben mossanak hajat, vagy hogy elmosogassák az odaégett jénait. Ez már nem fikció, nem egy kitalált, kiötlött mese a vér-szomjúságról, a vérszagú pervertációról – tényeket állapít meg, dokumentál, hol patetikusan, hol szkeptikusan, hol ironikusan veszi célba témáit, ostorozza a vízben bővelkedőket és szánakozik a szomjazók szegénységén, vagy épp társadalmi méretű hórukk-szolidaritásra szólít fel a „Földanya”, a „Természetanya” védelmében. Nincs arról szó, hogy a Föld keletkezett és hogy vége is lesz, arról sem, hogy egy kivetett kozmosz ikszedik bolygóján élünk, hogy kinn a sötét csöndben mínusz 150 Celsius fok van, hogy szegények mindig lesznek velünk. Ezek helyett van agitáció, természettudományos látszat-egzakt mindentudás, gettósított paradicsomtervek, természetmérnökök lombikprogramjai, gigantikus öntözőcsövek. Mintha a szomjúság a víz hiánya lenne, pedig a vízhiány nem az élet hiánya, hiszen élünk, élnek közöttünk sivataglakók, posztmodern sivatagi atyák, akik víz nélküli helyeken furcsábbnál furcsa növény- és állat-dezertőrökkel osztják meg száraz, derűs hétköznapjaikat. Imádkoznak, élnek, vagy már nem is imádkoznak, mert nagyon is élnek, és szelíden rajta tartják szemüket minden megmoccanó homokbuckán, kósza tevenyomon, szúrós kórón. Nem elegendő tehát a vérszívó szomjúság, de kevés a vízzel jól-lakni-akaró ökobékés föld-ezotéria is – a szomjúság priváció, megfosztás, másodlagos ügy; van előtte valami. A szomjúság másodlagos, csak valami más, valami primér, valami elsődleges után következik. Nem elegendő sem a véres fikció, sem a mindent elborító ál-reális természet-mítosz; ismétlődések és unalom, unalom mindenütt. „Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok” – írja ellentétekbe feszülten Villon, és ezzel mintha túlmutatna a (véres) fikció és az (öko) álvalóságok dokumentarista félmegoldásain: embernek lenni azt jelenti, hogy nem érjük be se vérrel, se semmilyen földies álvalósággal, fiktív és dokumentumszagú vizekkel. Azt jelenti, hogy hagyjuk magunkban mutálni a szomjat. A szomjúság a lét pazarló, bőséges hullámverésének ideiglenes apálya. A létezés bőségének túlcsordulás utáni pillanatnyi visszahúzódása. A költészet szomja, ahogy a lété is, tágas, teremtő, nem ismétlődő, sohasem megunható valóság. Érdeklődő, nyugodt, türelmes, adakozó, költői. Nem kapkod se vérért, se öntözőcsőért – lírai intenzitással vár, szomjúhozik a következő bőséges létrohamra. A lét-, az életroham következő bőséges túláradása csak a szomjúság beállta után következhet. A kezdet, a születés is visszahúzódás. Minden emberben az élet, a létezés, a Lét végérvényesen korlátozza önmagát – az örök időbelivé lesz, a bőséges, a túlcsorduló, a telített szomjassá.

A szomjúság extázisa

Az indiai, harminckilenc évesen meghalt filmrendező, Guru Dutt tudomásunk szerint két filmet rendezett életében, egy állítólag felejthető krimit, majd Örök szomjúság címmel 1957-ben megrendezte a másodikat, az utolsót. A filmben mindenki éhes, szomjas, pénzre, sikerre, hatalomra – a költő pedig sikertelen, gyenge, pénztelen, ugyanakkor kíváncsi, életteli, túlcsordulóan termékeny. Ahogyan az igazán boldog népeknek, úgy neki sincs története – versel, mond, jósol, lát, de sem a kiadók, sem a rokonok, sem az ismerősök nem értik, nem érzik csöndjeit. Elhallgatását, néma szomjúságát csak egy kóbor masszőr meg egy utcalány hallgatja meg, így a történet vége is épp olyan csöndes lesz, mint a kezdete volt. Mintha a „van”-on túlra hajtaná valami a költőt, mintha tekintete minden tükör háta mögé elérne. Az Adys „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, / Éhe a Szépnek hajt titeket.” És tényleg, mintha nem csak földi vízre, sikerre, pénzre, odahallgatásra várna a ténfergő, meg nem értett, nincstelen költő – mintha nem a szomjúság lenne erre az egészre a jó szó. Hagyjuk is a „szomjúságos” filmeket, evezzünk mélyebbre. Jean Cocteau A költő vére című filmjében (1930) egy másik verselő áll elő. Kilép egy tükörből, és alakjait, a világot újrateremti, megeleveníti – gyermeket repülni tanító anyát lát, majd vízből emelkedik ki. Burjánzó, termékeny, bőséges, túláradó élet és közben éhe a kenyérnek, a jó szónak, a szépnek. Paradoxon, kínzó kettősség, melynek mindkét, egymást kizáró fele a másikkal szemben ágál, mutál, tüzel. Termékenység, képek, szóképek, versek, látomások, filmek, és közben, mindemellett a kenyér, a szó, a szép és a forrás vize melletti szomjúság. Paradoxon: a víz, amelytől csak újra és újra megszomjazunk. Szergej Paradzsanov Grúziában született örmény (szovjet) rendező, az Elfelejtett ősök árnyai című filmje (1964) költői képek sora: egy álmodozó kisfiú, gyönyörű tájak, vidám parasztok, ünnep, kavargó színes forgatag, vakító napfény, aztán egy gyors baltavillanás és minden eltűnik, átváltozik. A fiú apja halott, a kedves kislány felnőtten másé lesz, besötétedik az ég, hirtelen felnő a fiú és minden sötét változás mögött az igazságra szomjazó paraszti erő, földmíves akarás az örök békét, az apa biztonságot sugárzó kifogyhatatlan mosolyát keresi. Igazságszomj, apaszomj, szerelemszomj, elfelejtett ősök árnyai. Paradzsanov azonban folytatja, nem áll meg az apánál, a szerelemnél, a földnél, a napsütésnél, az árnyaknál – mélyebb, kínzóbb szomjúságot talál. Az 1969-es A gránátalma színe olyan film, amelynél nagyobb szépséget és vakítóbb fájdalmat kevés mozgókép volt képes egyidejűleg, a maguk paradox ellenszegülésében, kiáltó kettősségében felmutatni. Úrfelmutatás a film: egy ember sorsa, egy emberé, aki költő, aki szerzetes, aki szerelmes, aki kenyér, szó, szépség, aki ugyanakkor üresség, magány, kiáltó hiány is. Egy szép ember, Szajat-Nova az örmény költő, az ezerhangú bárd, aki partra vetett halként énekel a tenger csodálatos hullámairól, színes damasztok, túlcsorduló boroskorsók között sír a szomjúság extázisáról. Költő, aki megittasul a szomjúságtól, aki emiatt túlcsorduló, termékeny, végképp magányos útra lép. Költő és misztikus. Egy szerzetes költő, aki mint a gránátalma, kívül páncélkemény, belül méznél édesebb túlcsordulás. És a gránátalma színe olyan, mint a Tiétek, „véreim, magyar proletárok”.