Paksa Balázs: Csak a kezemet figyeljék!

A film: trükk. Peregjen bár 24 képkocka másodpercenként szemünk előtt, vagy villanjon fel meghatározott rendben számtalan apró fénypont, a cél érzékszerveink átejtése, hogy létrejöhessen az illúzió: a mozgókép. De a csoda megszületik-e? Hasonló gyökereik és hatásmechanizmusuk révén a film mindig is összekacsintott a bűvészettel, s ebben az évben egyszerre négy alkotás is elkalauzol a szemfényvesztők titokzatos világába.

Bár Christopher Nolan 2006-os A tökéletes trükk című filmjében már rögzítette (s egyúttal önnön alkotására is alkalmazta) a varázslat három alapmozzanatát (ígéret, fordulat, jutalom), a bűvésztrükk legfontosabb pillanata mégis az ámulaté. Amikor a világ megszokott, racionális rendje kiugrik sarkaiból, és valami megmagyarázhatatlan, egyben csodálatos dolog történik. E pillanat az, melyért bűvész és közönsége egyaránt dolgozik, s ami A Fantasztikus Burt Wonderstone egész cselekményét mozgatja. Burt (Steve Carell) gyermekkora óta arról álmodozik, hogy egyszer majd híres bűvészként fogja kivívni az emberek ámulatát, ám amikor megfáradt műsoruk konkurenciát kap a brutális performanszait videómegosztókra feltöltő, leginkább undort kiváltó Steve Gray (Jim Carrey) személyében, kénytelen újragondolni hivatását és barátságát kitartó partnerével, Antonnal (Steve Buscemi). Az egyenes vonalú fejlődéstörténet a régimódi értékek diadalát hirdeti a technikai újdonságok hajszolása felett, valamint azt, hogy leginkább azzal érheted el, hogy az emberek tiszteljenek, ha legigazibb önmagadat adod. Elgondolkodtató – s kissé közhelyesen felvezetett – konklúzió a félrevezetésre épülő bűvészet világából.

A Szemfényvesztők pergő nyomozósdija nem is próbálkozik hasonlóval, noha ott is szerepet kap a modern technika és a varázslat ötvözése: egy különös élmény hatására kvartettbe tömörülő főhőseink a legfrissebb promóciós technikákkal hirdetik meg előadásaikat, melyeket – állításuk szerint – nyugodtan fel lehet venni videóra, s meg lehet osztani a facebookon, twitteren. Még érdekesebb, hogy a gondosan megtervezett showműsorok ügyesen reflektálnak a manapság lépten-nyomon tapasztalható bankellenes érzelmekre. Pénzt szeretne az egyszerű halandó? Kirabolunk egy bankot, és a meglovasított bankók a közönség nyakába hullanak. A forgatókönyv ezen a ponton azonban jókora kanyart tesz, és fókusza a szemfényvesztőkről az utánuk nyomozó detektívpárosra kerül – mindaddig, míg a filmvégi fordulat során kiderül, hogy mindez csak félrevezetés volt. S hiába a frappáns párbeszédekben és – mint az imént láttuk – magában a cselekményben bujkáló önreflexió, a Szemfényvesztők végig egy könnyed krimi marad, melynek végén mindenki megkapja a maga jutalmát: mi a fordulat irányán ámulunk, a központi szereplő pedig learatja ellenfelének döbbenetét.

A tónus tovább sötétül a szintén idén bemutatott Transz, illetve Senki többet című filmekben. Danny Boyle és Giuseppe Tornatore alkotásában már elő sem kerül a kártyacsomag, a kalap vagy a szmoking: a trükk az emberi elmében megy végbe, és súlyos téttel bír. Hangsúlyos továbbá a művészet világába való betekintés is: előbbiben egy elrabolt festmény holléte, utóbbiban egy kissé mizantróp műértő legújabb árverési ügye körül bonyolódnak a szálak. Boyle feszes thrillert faragott az alapszituációból, s ahogy a pszichológus mind jobban igyekszik, hogy megtudja az amnéziás Simon (James McAvoy) titkát, fellazul a film narratív szerkezete, s az átgondolt forgatókönyvnek, valamint a képi stilizációnak köszönhetően már nem tudjuk, valóságot látunk-e vagy a képzelet játékát. E duplafenekűség aztán – ahogy film noirba hajlik lassan a cselekmény – leegyszerűsödik, de csak annyira, hogy figyelmeztessen: a film „valósága” is csupán szemfényvesztés, melynek nem érdemes hinni. Tornatore vérbeli európai alkotóként lassabb tempóban, mívesebb kidolgozással kezdi mesélni történetét, mely egy titokzatos, agorafóbiás nőbe beleszerető műgyűjtőről (Geoffrey Rush) szól. Az eleinte melodrámai jegyeket hordozó cselekmény itt-ott elejtett utalásokkal és szimbólumokkal hozza tudomásunkra, hogy egy megfáradt ember boldogságkeresésénél ezúttal sokkal több forog kockán. Míg a Transz a hipnózis különböző technikáin keresztül vizsgálja az emberi elme közvetlen manipulálhatóságának kérdését, a Senki többet a végül csúnya átverés áldozatává váló főhősén keresztül az érzelmi csalódás tudatbomlasztó hatásáról elmélkedik. Mindkét film felveti a művészet mibenlétének kérdését, az egyik nyers módon („Ér-e annyit egy műalkotás, hogy emberéletet áldozzunk érte?”), a másik sokkal finomabb szövésben, a tökéletesség vélt illúziójának kérdését körbejárva. A bukás elkerülhetetlen: itt kóros függőség, ott őrület a főhős jutalma, s a két film további közös vonása, hogy cselekményükben kiemelt szerepet játszik a titokzatos nő, aki a férfit annak vágyai segítségével irányítja. Elhamarkodottan ítélnénk, ha mindemögött feminista értelmezést sejtenénk: a filmbéli nők nem boldogok uralkodói szerepükben, őket is sajátos megrögzöttségek kínozzák. Hiába hat hát a báj, a mutatvány túl jól sikerül, a varázslat pedig végül megtörik.

A késő modern ember metafizikai távlat híján a világ racionális magyarázatában kénytelen hinni. Csodára szomjazik, de megelégszik a varázslattal. Pedig alapvető különbség van e két fogalom között: előbbi felfelé, a hit régiója felé nyit kaput, utóbbi csupán megtelepszik a kiszámíthatóra konstruált, ellentmondásmentesre polírozott racionalista világmagyarázat mellett. S lesz belőle olcsó spiritizmus, sötét babona vagy pusztító megszállottság. Trükkösre csavart bűvészfilmjeink – noha maguk is illúzión alapulnak – jobb pillanataikban e dilemmával szembesítenek minket.