Nemeshegyi Péter SJ: Merítsünk az élet vizéből!
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégíttetnek” – mondja Jézus (Mt 5,6). A szenvedő igealak („kielégíttetnek”), a Szentírás szóhasználata szerint, magának az Istennek működését jelenti. Isten az, aki kielégíti éhségünket és szomjúságunkat. Fontos, hogy valóban Istenre szomjazó, vágyakozó emberekké legyünk!
aA szomjazás az egész élővilág alapvető tapasztalata. Szomjaznak a növények, szomjaznak az állatok, szomjazik az ember. A növények víz nélkül elszáradnak. A virágok víz nélkül elhervadnak. Az állatokat a szomjúság űzi a forrásokhoz, patakokhoz, és akkor is odasereglenek, ha tudják, hogy veszélyes ragadozók leselkednek ott rájuk.
A sivatagban útját tévesztett ember legnagyobb kínja pedig a szomjúság. Antoine de Saint-Exupéry írta le egyik könyvében ilyen szomjúság-élményét. Barátjával ketten repültek egy kis sportrepülőn az afrikai Szahara fölött. A gép meghibásodott, és kényszerleszállást kellett végezniük a homoksivatag kellős közepén. Otthagyva a gépet, gyalog indultak el abba az irányba, ahol emberek lakta vidéket reméltek találni. Ivóvizük hamarosan elfogyott. Az elviselhetetlen hőségben bandukoltak tovább. Mentek, mentek, de csak végtelen sorokban folytatódó kopár homokdombok sorakoztak előttük. Sehol semmi élőlény, se növény, se bogár, se állat. A szomjúságtól kiszáradt szájuk, torkuk és egész testük. Több napi menetelés után már csak vonszolni tudták magukat. Antoine barátja földre roskadt, és már nem tudott fölkelni. Maga Antoine is már a végét járta, de utolsó erejével felkapaszkodott a számtalan homokdomb egyikére. Este volt, és a piros nap kezdett lebukni a látóhatáron. Antoine fölegyenesedett, és szemével vizsgálta a nyugati látóhatárt. Ekkor vett észre a mindent pirosra festő esti nap fényében a következő domb tetején egy fekete árnyékot. Egy arab férfi állt mozdulatlanul a dombon, háttal Antoine-nak. Jaj, ha ez az ember nem veszi őket észre, és az ellenkező irányban lemegy a dombról, Antoine és barátja életének vége. Antoine maradék erejét összeszedve rekedt torkából kipréselt egy artikulálatlan üvöltést. Az arab férfi ezt meghallotta. Megfordult, meglátta Antoine-t és a mögötte a homokban elterült másik pilótát. Minthogy ez az arab is sivatagi világban élő ember volt, beszéd nélkül is azonnal megértette, hogy miről van szó. Odaszaladt Antoine-ékhoz, szó nélkül leemelte válláról a vizes tömlőt, amelyet a sivatagi arabok állandóan magukkal hordanak, és odanyújtotta a két szerencsétlennek. Ők pedig ittak, ittak, kiitták a tömlő vizét az utolsó cseppig. Megmenekültek a biztos haláltól. Újra folytatódhat az életük.
Mint a szomjas föld
Minthogy Izrael országának tőszomszédságában sivatagok terülnek el, ehhez hasonló élmények ismeretesek voltak az izraeliták számára. Ezért fakadhatott a Zsoltáros ajkáról a következő kiáltás:
„Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Istenem! Szomjazza lelkem az erős, élő Istent.” (Zsolt 42,2–3)
Az Istenre irányuló forró vágyakozás a Bibliában az ember istenkapcsolatának jellemzője. A Zsoltáros számára nemcsak a szomjasan vizet kereső szarvas, hanem még a szomjas föld is ennek az Isten iránti vágyakozásnak kifejezésére szolgál: „Kitárom feléd kezemet, lelkem utánad eped, mint a szomjas föld.” (Zsolt 143,6) Izrael országában gyakran volt szárazság. A víztelen, megrepedezett szántóföldek láttára elszorult az emberek szíve. Ha nem lesz eső, nem lesz aratás sem. Jön az éhínség, vége az életnek. Ahogy a föld mintegy „eped” a vízre, úgy eped a Biblia emberének lelke Istenre.
Igaz, Isten jelenléte betölti a mindenséget. Mégis e világban gyakran úgy érzik az emberek, hogy távol van az Isten. És ez a távol levő Isten nagyon hiányzik az embernek. Nélküle az élet ízetlen, reménytelen, sőt: nincs is élet.
Egy másik Zsoltár is a szomjúság hasonlatával fejezi ki az Isten iránti vágyakozást:
„Isten, én Istenem, pirkadatkor már előtted virrasztok. Téged szomjaz a lelkem, utánad sóvárog a testem, Puszta, úttalan, víztelen vidéken.” (Zsolt 63,2)
Jézus, az élő víz forrása
Az embernek ezt az istenszomját jött orvosolni csodálatos módon a közénk testesült Isten Fia: Jézus. János evangéliuma fejezi ki ezt a szomjazás és ivás szavakkal. Maga Jézus így kiált fel egy jeruzsálemi ünnepi gyülekezeten: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, aki hisz bennem. Amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle.” (Jn 7,37–38) János evangélista hozzáteszi: „Ezt a Lélekről mondta, amelyet a benne hívők meg fognak kapni.” (Jn 7,39)
Tudvalevőleg, a legrégibb Szentírás kéziratokban nem használtak a szavak között pontokat és vesszőket. Ezért az imént idézett jézusi mondást is kétféleképpen lehet olvasni: úgy is, ahogy fentebb írtuk és úgy is, hogy: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon. Mindenki, aki hisz bennem, amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle.” Az utóbbi olvasat szerint, a hívőkben létezik a Jézustól kapott forrás, amelyből élővíz folyói fakadnak. Az előbbi olvasat szerint viszont a Szentírás-idézetet Jézusra lehet vonatkoztatni: vagyis Ő az a kiapadhatatlan forrás, akiből a Szentlelket jelentő „élővíz folyói” fakadnak. A szentírásmagyarázók között mindkét olvasatnak vannak támogatói. Én valószínűnek tartom, hogy az az olvasat a helyes, mely szerint Jézus az élővizek folyóinak forrása. Ezt támasztja alá az a szöveg, amelyben János nagy nyomatékkal írja, hogy Jézus halála után, amikor az egyik katona lándzsájával megnyitotta Jézus oldalát, „azonnal vér és víz jött ki” (Jn 20,34). János ezzel a leírással azt sejteti, hogy Jézus szeretetből elvállalt halála az az esemény, amely megnyitja az üdvtörténet új korszakát, amelyben kiárad a Szentlélek, és részesít az isteni életben. Jézus halála, János felfogása szerint az a „megdicsőülés”, amely a Lélek kiáradását beindítja. Ezt fejezi ki a 7. fejezet fent idézett szavainak folytatása is: „A Lélek ugyanis még nem volt megadva, mert Jézus még nem dicsőült meg.” (Jn, 7,39) Jézus halálával visszatér az Atyához, és onnan küldi hozzánk a Szentlelket.
Mégis szomjazunk
Jézus tehát a Szentlélek állandó forrása és küldője, de az is igaz, hogy amikor maga a Szentlélek száll belénk, bennünk is kiapadhatatlan élővízként viselkedik. Ezt a szamariai asszonynak mondta el Jézus: „Mindaz, aki ebből a vízből (vagyis: Jákob kútjának vizéből) iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” (Jn 4,13–14)
Érdekes összehasonlítani Jézusnak e mondását Sirák fia könyvének egyik szövegével, ahol az isteni Bölcsesség szólal meg: „Akik engem isznak, még inkább szomjaznak.” (24, 29) Az Isten utáni szomjazás esetében mindkét mondás igaz: igaz az, hogy ha valaki valóban Istent találta meg, soha meg nem csömörlik tőle, mert a végtelen és mindig új módon önmagát feltáró Isten állandóan mozgásban tartja az Istennel egyesülő ember szeretetét és vágyakozását. Ugyanakkor az is igaz, hogy a végtelen Istennel való találkozás teljesen kielégíti a végtelen felé teremtett ember szomjas vágyakozását.
Törekvés a tökéletességre
Az tehát a fontos, hogy valóban Istenre szomjazó, vágyakozó emberekké legyünk. Kérjük, hogy megvalósuljon bennünk, amit Ámosz prófétánál mond az Isten: „Íme, jönnek a napok, és éhséget bocsátok a földre, éhséget, de nem kenyérre, szomjúságot, de nem vízre, hanem az Úr igéjének hallására.” (8,11)
Ez megegyezik azzal, amit Jézus mond: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégíttetnek.” (Mt 5,6) A szenvedő igealak („kielégíttetnek”), a Szentírás szóhasználata szerint, magának az Istennek működését jelenti. Isten az, aki kielégíti éhségünket és szomjúságunkat. Mire vonatkozik ez az éhség és szomjúság? A görög eredeti a dikaioszüné szót használja. Ezt gyakran az „igazság”- szóval fordítják, de ez nem pontos. Az „igazságosság”-szó helyesebb lenne, de ez sem kielégítő. Jézus arámi nyelven beszélt, ezért a görög dikaioszüné szó mögött az ószövetségi héber szedeká-t kell áthallanunk. Ezt a gyakran előforduló szót pedig „az Isten akaratának megfelelő létezés és életvitel”-körülírással lehetne legjobban lefordítani. Erre kell, Jézus szerint, „éheznünk és szomjaznunk”: vagyis arra, hogy Isten jó és szent akarata teljesen megvalósuljon mibennünk. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a Szentlélek száll belénk, és átformálja, áttüzesíti szívünket, lelkünket. Földi életünk során erre a tökéletességre csak törekedni lehet. Annak teljes megvalósulása csak a mennyek országában lesz osztályrészünk. Viszont fontos, hogy addig megmaradjon bennünk a szomjazás, a vágyakozás. Sohase mondjuk, hogy most már elég.
Jézus szomjúsága
Maga Jézus ugyan mindig tökéletesen követte az Isten akaratát, mégis vágyódott, szomjazott a teljes beteljesülésre. Vessünk egy utolsó pillantást János evangéliumának egyik szavára. E szót János szerint Jézus kereszthalála előtt néhány perccel ejtette ki: „Jézus, aki tudta, hogy már minden bevégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: »Szomjazom! «” (19,28) Vajon melyik „Írásra” utal itt Jézus? A szentírás- magyarázók egy része úgy vélekedik, hogy azokról a Zsoltárokról van szó, amelyek leírják az igaz ember szenvedését, például a következő szavakkal: „Ajkam, mint a cserép, kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt” stb. (Zsolt 22,15) Más szentírás-magyarázók szerint viszont inkább azokról a Zsoltárokról van szó, amelyeket fejtegetéseink elején idéztünk, és az Istenre szomjazó ember vágyakozását fejezik ki. Ez egybehangzik Jézus következő szavaival: „Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot és megyek az Atyához.” (16,28) „Megyek az Atyához”: János szerint, Jézus gyakran ismételte e szavakat (14,12; 14,28; 16,5; 16,16). Bár mindig az Atyával volt Jézus, és az Atya mindig vele volt (Jn 16,32), mégis új módon van az ember Jézus az Atyával, amikor halála és feltámadása után ott ül az Atya jobbján, és osztozik az Atya életadó dicsőségében.
Oda kaptunk meghívást mi is. Ott van az a hajlék, amelyet Jézus készített számunkra, hogy ahol Ő van, ott legyünk mi is (Jn 14,2–3). Ott kapjuk meg az örök élet vizét. Így hív bennünket oda az Írás: „Aki szomjazik, jöjjön; és aki akarja, merítsen ingyen az élet vizéből.” (Jel 22,17)