Előző cikk Következő cikk

Patsch Ferenc SJ: Szomjazva az igazságra

Az élet értelmének kérdése Weissmahr Béla SJ filozófiájában

Az élet nem szorul megalapozásra. A kiscsikó, amely fékevesztett szilaj jókedvében a mezőn szaladgál, egyszerűen átéli, hogy jó élni, s nem problémázik az élet értelméről. Amíg egészségesek vagyunk, nem is gondolunk arra, hogy van szívünk, gyomrunk vagy vesénk – ezek a szerveink csak akkor tűnnek fel, ha megbetegszünk, ha nem működnek többé úgy, ahogy megszoktuk. Így van ez az élet értelmével is. Szellemileg összezavarodott, „megbetegedett” világunkban könnyen felvetődik a kérdés: van értelme az életemnek? És az életnek, úgy általában? Ilyenkor kezdünk el filozofálni…

A filozófia értelméről: hasznáról illetve haszontalanságáról

A filozófia fura tudomány. Egyesek élnek-halnak érte, mások számára leginkább talán vélemények áttekinthetetlen összevisszaságának képét mutatja, amelyekről senki sem tudja biztosan, hogy vezetnek-e valahova. Találóan írja a német Karl Jaspers: „A filozófia mibenlétét és értékét illetően ellentétesek a vélemények. Van, aki nagyszerű revelációkat vár tőle, más közömbösen nézi, haszontalan agygyötrésnek tartja. Némelyek áhítattal tekintenek rá, mint kivételes emberek nagyszerű törekvésére, mások lenézik, mint álmodozók felesleges erőlködését. Az egyik ember szerint mindnyájunké, ezért alapjában egyszerűnek és érthetőnek kell lennie, a másik reménytelenül bonyolultnak tartja. S valóban, az a valami, ami a filozófia, szolgáltat olyan példákat, melyek ezeket az ellentétes véleményeket egyaránt igazolják.” (Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába. Budapest, 1996, Európa, 5–6. p.)

Csakugyan, a filozófiáról joggal mondjuk, hogy nem mindenkinek való: hiszen nem is mindenki leli benne örömét. Vannak viszont olyanok, akik nem tudnak élni nélküle – különbözőek vagyunk! Ha szellemeskedni akarnék, azt is mondhatnám: van, akik a szomszéd kislányba/fiúba szeret bele, és van olyan is, akik a bölcsességbe. Vérmérséklete válogatja…

Persze sok rossz is elmondható a filozófiáról. Felróható neki például, hogy nem vezet sehova: hiszen Platón és Arisztotelész óta a legnagyobb elmék vitatkoztak tételein, mégsem jutottak egyetértésre. Egy dolog azonban bizonyos: a filozofálásnak nincs alternatívája. Igaz ugyan, hogy per definitionem haszontalan elfoglaltság (hiszen ha művelői haszonra törekednének, azonnal elárulnák legszentebb hivatásukat, a filozofálást, amennyiben például egy társadalmi osztály érdekeit rendelnék az igazság fölé s ezzel azonnal ideológiává alacsonyítanák le a bölcselkedést). Csakhogy nem minden, ami haszontalan, értelmetlen is! Sőt, olykor éppen a leghaszontalanabb jelenségek és elfoglaltságok tartoznak az élet legfontosabb dolgai közé: gondoljunk csak a barátságra, vagy egy ünnepi, terített asztal körüli tétlen beszélgetéssel eltöltött délutánra…

A filozófiának tehát haszna nincs, ám értelme attól még nagyon is lehet. Sokak számára pedig egyenesen a legalapvetőbb életszükségletek közé tartozik. Azok, akik ez utóbbi kategóriába tartoznak, gyakran vágyódnak arra, hogy a mai zűrzavaros szellemi viszonyok között avatott útitársra, kísérőre találjanak; olyanra, aki segítségükre lehet a tájékozódásban korunk szellemi életének ingoványos útvesztői között is. Egy ilyen avatott kísérőt szeretnék most a kedves Olvasó figyelmébe ajánlani a magyar jezsuita filozófus, Weissmahr Béla (1929–2005) személyében.

Egy filozófus személyisége, avagy: a filozófia mint lelkiség

Hadd idézzek fel egy jelentéktelennek látszó személyes emléket. Egy szinte banális eseményről van szó, amelyen keresztül talán közelebb hozhatom a szívekhez a szakmai körökben oly jól ismert és nagyra becsült müncheni filozófiaprofesszor, Weissmahr Béla személyiségét, lelkiségét. Néhány éve történt, hogy egy alkalommal egy hetet töltöttem kutatással a jezsuiták filozófiai főiskolájának könyvtárában. Az a megtiszteltetés ért, hogy rendszeresen elkísérhettem Béla atyát a közeli Englischer Garten-ben fegyelmezetten elvégzett délutáni sétáira. Pontban fél négykor találkoztunk, és élénk szakmai beszélgetéssel töltöttük az elkövetkező majd másfél órát. Egy alkalommal azonban egy kis incidens zavarta meg a nyugalmas sétát: éppen a park egy elhagyott részén jártunk, amikor a fák közül váratlanul egy kissé ittas fiatalember lépett elénk. Kötekedőn vonalat húzott előttünk az út porában, és tört németséggel magyarázni kezdte, hogy ezen bizony tilos átlépni. Már-már azon voltam, hogy határozottabban lépjek fel a Professzor Úr védelmében, de P. Weissmahr tréfásan fogta fel a dolgot, és – elfogadva a játékszabályokat – megnyerőn kezdett filozofálni a „határokról” és azok „átléphetőségéről”; ám ezt olyan érzelmi zsenialitással tette, hogy néhány perc múlva kezet rázva, integetve, barátságban búcsúztunk el a botcsinálta „útonállótól”. Önkéntelenül is csodálat ébredt bennem az idős filozófus iránt, aki képes volt „fejet” és „szívet” (értelmet és hitet), agressziót és érzelmeket ilyen magas fokon integrálni. A szelíd Jézus jutott eszembe, aki nyilván Maga szegődött mellénk a park fái közt vezető úton, hogy lefoglalja magának Béla atya szívét; s szent Pál szavai: „Élek ugyan, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20).

A végső igazság filozófiai kérdése: közös emberi tapasztalatok

Most azonban térjünk a tárgyra! A filozófia – bár az esetek többségében életbe ágyazott bölcsesség is – általában az elvont fogalmi gondolkodás művészeteként ismeretes. Elkerülhetetlen tehát, hogy fogalmakkal – éspedig olykor nagyon is elvont fogalmakkal – dolgozzon. Weissmahr Béla ráadásul nem is akármilyen kérdésekkel foglalkozott: az úgynevezett metafizika problémái izgatták; olyan terület ez, amely a közvélemény előtt különösen is rossz hírben áll, mint az érthetetlen elvontság iskolapéldája. Vajon lehet-e közérthető mondanivalója egy metafizikusnak olyan gyakorlatias kérdésekről, mint amilyen az élet értelme? Akit a fenti bevezetés nem riasztott vissza az elvont gondolatmenetek követésétől (vagy esetleg még kedvet is csinált hozzájuk…), nos, az most velem tarthat!

A téma tárgyalását kezdjük kissé távolabbról. Mielőtt a kitűzött kérdést (az élet értelmének vagy értelmetlenségének problémáját) Weissmahr nyomán most megvizsgálnánk, vegyünk szemügyre először egy ezzel összefüggő (ám logikailag ezt megelőző) kérdést: lehetséges-e az ember számára a feltétlen és abszolút érvényű igazságok megismerése? Filozófusunk szerint a válasz kétségtelenül igenlő. Ha ugyanis egy ember komolyan állít valamit (tehát nem csupán nyelvtani példamondatként mondja, vagy mástól idézi), akkor minden alkalommal és elkerülhetetlenül azt is feltételezi, hogy amit mond, abban igaza van, és ezáltal bennfoglaltan feltételezi azt is, hogy létezik feltétlen igazság. Ezt mindenki feltételezi, még akkor is, ha történetesen téved valamiben. Nyilvánvaló ugyanis, hogy aki valamit állít, az egyúttal arról is meg van győződve, hogy amit mond, úgy van, ahogy állítja; tehát meg van győződve, hogy másoknak is így kell látnia és megítélnie a dolgokat. Ezáltal tehát az illető feltételezi, hogy van „objektív” (azaz feltétlen) igazság. És tovább: bárki, aki valamit állít, feltételezi (még abban az esetben is, ha állítása téves), hogy az igazság és a tévedés teljes mértékben összeegyeztethetetlen egymással; feltételezi tehát, azaz bizonyos értelemben tudja, hogy az állítás és a tagadás között semmiképpen sem relativizálható különbség áll fenn. Hiszen maga a beszéd, az emberek közötti érintkezés ezen eszköze sem volna lehetséges, ha ez a különbség nem állna fenn. Ha ugyanis az „igen” és a „nem” nem zárná ki egymást – azaz ha végeredményben ugyanazt jelentenék –, akkor semminek sem volna jelentése. Ha tehát állításunkban vagy tagadásunkban nem lenne jelen valamilyen módon (Weissmahr szóhasználatával: „háttérileg”) a feltétlenség, akkor az ellentétes, egymást kizáró állítások végeredményben megférhetnének egymással, ami – mivel értelmetlenség – lehetetlenné tenne minden értelmes emberi kommunikációt, így ennek állítását is.

Az érvelés egy kézenfekvőnek tűnő cáfolata: „…és mi a helyzet a szkeptikussal?”

Mármost, Weissmahr szerint, alapjában véve még a szkeptikus magatartás hátterében is az igazság feltétlenségének elismerése húzódik meg. Szkeptikus álláspontot vall az, aki kifejezetten állítja, hogy az ember képtelen arra, hogy megdönthetetlenül igaz ismereteket szerezzen. Csakhogy – így a müncheni filozófus – ez az álláspont csak azért tűnhet ésszerűnek, mivel alapjában véve a feltétlen igazság iránti feltétlen tiszteletből fakad! Hiszen a szkeptikus azért utasítja el (tévesen) a feltétlenül igaz ismeret megismerésének lehetőségét, mivel ezt empirikus emberi ismereteink (kétségtelenül fennálló) korlátozottságának frusztráló tapasztalata révén elérhetetlennek tartja. Belátható azonban, hogy ha a szkeptikus (anélkül, hogy erről önmagának kifejezetten számot adna) nem feltételezné az igazság feltétlenségét, ha úgy vélné, hogy végeredményben teljesen mindegy, ki mit mond, akkor egyáltalán nem érvelne olyan hevesen az abszolút igazság védelmezői ellen (akik szerinte tévednek), hiszen számára semmi nehézséget sem jelentene egy, az igazság feltétlen igényével fellépő állítás (szerinte felelőtlen és téves) megfogalmazása.

Az igazság Weissmahr által igazoltnak vett feltétlensége persze – s ezt fontos hangsúlyozni – egyáltalán nem jelenti azt, hogy kifejezett állításaink valóban ne lennének nagyon is sokféleképpen relativizálhatók. Egy tőről metszett metafizikusnak is el kell ismernie (s ezzel filozófusunk nem marad adós), hogy kifejezetten megfogalmazott emberi ismereteink mindig bizonyos értelemben modellszerűek, nyelvünk szavai történetileg és szociokulturálisan meghatározottak, amiért állításaink pontos értelme konkrét formában sohasem definiálható egyszer s mindenkorra. Viszont ismét csak: éppen az a tény, hogy konkrét és kifejezett ismereteink relativitását fel tudjuk ismerni, az egyik legfontosabb érv az ismeretünkben meglévő feltétlenség mellett: a relatívnak mint relatívnak a felismerése szükségszerűen feltételezi ugyanis, hogy valamilyen értelemben („háttérileg”) a feltétlenről, az abszolútról is tudjunk (azaz legyen tapasztalatunk róla). (vö. Weissmahr Béla: Filozófiai istentan. Bécs–Budapest–München, 1996, Mérleg–Távlatok, 31. p.)

Az élet értelmének bizonyítása Weissmahr szerint

Ha már idáig követtük az érvelést (és hagytuk magunkat meggyőzni logikájától), már csak egyetlen lépés választ el bennünket a kitűzött céltól, azaz, hogy az élet feltétlen értelmét is igazoljuk. Igaz ugyan, hogy sokan dobálóznak ilyen mondatokkal: „Az élet értelmetlen”. Csakhogy filozófiai igénnyel tekintve – azaz a weissmahri metafizika felől – az is igazolható, hogy a fenti kijelentés rejtett önellentmondást tartalmaz, azaz szigorú értelemben nem tartható. Ha ugyanis valaki az életről azt mondja, hogy értelmetlen, akkor – amennyiben következetesen gondolkodik – ezt az állítást ki kell terjesztenie az élet valamennyi területére és annak minden vonatkozására. Ezért azután állítása következményeként értelmetlennek kellene tartania egyebek között az emberi gondolkodást is a maga egészében. Csakhogy ez annyit jelentene, hogy a fenti, filozófiai igényűnek szánt kijelentés (miszerint állítólag „az emberi élet értelmetlen”), maga is értelmetlen, jelentőség nélküli, üres állításként lepleződik le; márpedig ez nyilvánvalóan nem fejezné ki annak szándékát, aki ezt a súlyos mondatot megfogalmazta. Úgy tűnik tehát, a konklúzió semmiképpen sem kerülhető ki (Weissmahr szavaival): „ha az élet egésze értelmetlen, így az élet egyes részletmozzanatainak értelmes volta sem tartható (akkor a tudományos kutatás, az igazság keresése, az igazságos rendért való harc is értelmetlen foglalatoskodások). És fordítva: ha az emberi életben valaminek valóban értelme van, akkor ez csak azáltal lehetséges, hogy az élet egészének megvan a maga kétségbevonhatatlan és maradandó értéke, értelme.” (Weissmahr Béla: Filozófiai istentan. Bécs–Budapest–München, Mérleg–Távlatok, 1996, 46. p.)

Egy súlyosnak látszó ellenvetés: „…és az öngyilkosság problémája?”

Mielőtt azonban önfeledt ünneplésbe kezdenénk afölött, hogy sikerült minden kétséget kizáróan bebizonyítani az élet értelmét, érdemes szembenézni egy szembeötlő ellenvetéssel. Nyilvánvalóan vannak ugyanis olyanok, akik kétségbeesésükben eldobják maguktól az életet: öngyilkosságot követnek el. Vajon ez a tény nem húzza ki a szőnyeget a fenti – elsőre oly meggyőzőnek látszó – érvelés alól?

Weissmahr elismeri, hogy az élet értelmének radikális (hiszen gyakorlati) tagadása nagyon is lehetséges, de – az érvelés szokásos csavarjával élve – azt hangoztatja, hogy még emögött az elkeseredett cselekedet mögött is a megélt értelmetlenségből, szenvedésből, kilátástalan helyzetből való szabadulás vágya, azaz végeredményben az értelmetlenség elleni lázadás áll. Ez pedig – szerinte – megint csak amiatt lehetséges, mivel az ember feltétlen igénnyel lép fel az élettel szemben. A filozófus konklúziója: „Akármit állítsunk is […] a teoretikus kijelentések síkján, életünkkel, tevékenységünkkel in actu exercito mindenképpen az emberi élet értelmes voltát állítjuk. Mivel az ember minden tettével, ha akarja, ha nem, tanúságot tesz amellett, hogy életének értelme van, tulajdonképpen kikerülhetetlenül elismer egy végső valóságot, mely életének értelmet ad. Ez a végeredményben mindennek értelmet adó valóság az, amit a vallás Istennek nevez.” (Weissmahr Béla: Filozófiai istentan. Bécs–Budapest–München, 1996, Mérleg–Távlatok, 47. p. – kiemelés az eredetiben!)

Mire volt jó mindez? – avagy: a filozófiai értelemkeresés érvénye és korlátai

Csakugyan ilyen egyszerű lenne a helyzet? Ha a fenti eszmefuttatás logikája hibátlan, nem cáfolja meg vajon mégis nap mint nap maga a „tulajdonképpeni [faktikus] élet”? Néhány jelentős filozófus – így például Martin Heidegger és Hans-Georg Gadamer – szerint így áll a helyzet: e „cáfolhatatlannak” tűnő érv, amely a fenti gondolatmenetben diadalmaskodni látszott, valójában könnyen visszájára sül el: „inkább magára az érvelőre üt vissza, mert gyanússá teszi [magának a fogalmi, értelmi, logikus filozófiai] reflexió igazságértékét.” (Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Budapest, 1984, Gondolat, 242. p.)

A fenti, weissmahri típusú érv kritikusai itt kimondatlanul is egy olyan érvvel operálnak, amelyet a következő gondolatkísérlettel írhatnánk le. Képzeljük el a következő szituációt. Valakit kegyetlen sorscsapások érnek és elkeseredetten kifakad: „Az élet értelmetlen!” Vajon helyénvaló, adekvát reakció volna-e a részünkről, ha ebben a helyzetben mellé telepednénk, és részvétlen tárgyilagossággal így próbálnánk a lelkére beszélni: „Nézd, tudnod kell, hogy amit most mondtál, tudniillik hogy az élet értelmetlen, valójában önellentmondó kijelentés, hiszen amikor ezt állítod, voltaképpen – bár magad sem veszed észre – az egész élettel, azaz a realitással együtt saját kijelentésedet is értelmetlennek ítéled, mintegy megingatva egyúttal annak igazságigényét; így természetesen kijelentésed tarthatatlan: tehát azonnal vond vissza!” – Nem nehéz megjósolni egy ilyenfajta hozzáállásra adott reakciót egy elkeseredett ember részéről; hiszen az ezekből a szavakból tükröződő magatartás nélkülöz minden empátiát és emberiességet (és legfeljebb csak a filozófusokról alkotott legrosszabb sztereotípiáknak adhat tápot). A példabeli személy – s a példa korántsem íróasztal mellett született! – természetesen mindenekelőtt hosszú és figyelmes meghallgatást és együttérzést igényel; azaz olyan érzelmi intelligenciától vezérelt hozzáállást, amelynek bizony semmi köze sincs a fenti „rajtaütési” vagy „lerohanási kísérlethez” (Überrumpelungsversuche). (vö. Martin Heidegger: Lét és idő, Budapest, Gondolat, 1989, 399. p.) A durva érzéketlenségről tanúskodó, elhamarkodott érvelés helyett, mely a beszélő tényleges mondandóját nagyjából egészében figyelmen kívül hagyja, inkább azon kellene igyekeznünk, hogy az illető akkor és ott mondott mondata értelméhez viszonyuljunk, annak szolgáltassunk igazságot – ami persze egyáltalán nem zárja ki egy esetleges későbbi filozófiai érvelés lehetőségét. (vö. Fehér M. István: Heidegger és a szkepticizmus. A szkeptikus kételyen át a hermeneutikai kérdésig. Budapest, 1998, Korona Nova, 44. p.)

Akármit gondolunk is Weissmahr Béla filozófiai érveinek meggyőző erejéről – akár megfontolásra érdemesnek találtuk azokat, akár nem –, egyvalamiről kétségkívül tanúbizonyságot tesznek: lehetséges értelmesen érvelni a végső igazság és az élet értelmének kérdéséről a logikus gondolkodás, azaz a filozófia eszközeivel.

Felhasznált és ajánlott irodalom: • Fehér M. István: Heidegger és a szkepticizmus. A szkeptikus kételyen át a hermeneutikai kérdésig. Budapest, 1998, Korona Nova. • Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Budapest, 1984, Gondolat. • Heidegger, Martin: Lét és idő. Budapest, 1989, Gondolat. • Jaspers, Karl: Bevezetés a filozófiába. Budapest, 1996, Európa. • Weissmahr Béla: Filozófiai istentan. Bécs–Budapest–München, 1996, Mérleg–Távlatok.