Dyekiss Virág: Mikor hajlékába jön egy szomjus…

A szomjúság mint az egyik legkínzóbb hiányérzés fontos szerepet játszik a népi kultúrában; megjelenik a legendákban, a mesékben és a különféle hiedelmekben.

mMíg az éhséget sokáig eltűri az ember, addig a kielégítetlen szomjúságot nagyon károsnak tekintik a magyar parasztok. Sem dolgozni, sem a mindennapi életet megfelelően folytatni nem képes az, aki nem ihat. Ahogy mondják: „ha a testből kifogy a víz, meghal az ember”. A népmesékben a szomjúság gyakran a hős próbára tevésének eszköze. A Cerceruska (Őztestvér) című mesében a menekülő gyermekeket mostohaanyjuk megátkozza, hogy amilyen állatnyomból isznak, olyan állattá változzanak. Az idősebbik leány meg tudja állni, hogy ne oltsa égő szomját, de kishúga végül is iszik az őznyomban összegyűlt vízből, s őzgidává változik. A szomjúság csillapítása annyira alapszükségletnek számít, hogy az inni vágyó ismeretlennek a paraszti normák szerint feltétlenül kell adni, amit kér. Bizonyos hiedelemalakoknak megkülönböztető jegye, hogy szomjasak és inni kérnek – és ha nem kapnak, az beláthatatlan következményekkel jár. A garabonciás diák tejet kér a falubeliektől, s ha nem kap, elveri a jég a határt. Egy rövid göcseji mondában, mely 1901-ben jelent meg, az ivás körül fordul a történet: „Egy ember – rendes szokása szerint – elment a szőlőhegyre. Vitt magával kenyeret, a mit ott a pinczében szépen elfogyasztott s iddogált rá. Amint iddogál, »odatalákszott« egy csúnya varacskosbéka. Táltott szájjal ment a pinczébe. Az ember kusztorakését a hátába vágta. A béka, hátában a kusztorával, eltávozott. Másnap az ember ismét elment a pinczébe. Hát nem jelent meg megint a varacskos béka? »Leffett« szájjal jött. Most az ember bort öntött feléje s azt mondta neki: »Ne, ha szomgyus vagy, igya ëgyet!« A béka ivott s elment, de harmadnap megint csak visszajött, hátában a kusztorával. Ezúttal a béka már rászólt az emberre: »Na, idës komámuram, észt máskor ne tegye! Mikor hajlikábo gyün ëgy szomjus ember aggyon neki innya. Most vëgyë kü a hátambu a kusztorát!« Boszorkányos ember volt, béka képében. Magának nem állott hatalmában a kést kivenni.”

A bányában megjelenő vöröskabátos bányamanó, bányarém szintén inni kér a szomjas, vízkészlete végén járó bányásztól. A munkás nem akar adni, hiszen neki magának is kevés van. A bányarém fenyegetőzve eltávozik – ha ő látja el az embereket vízzel, abban nem lesz köszönet! A bányász által addig feltárt aranyér eltűnik, s másnapra az egész akna megtelik vízzel, nem tudnak benne dolgozni. Láthatjuk, hogy több természetfeletti lény képéhez kapcsolódhat a szomjúság, ivásra vágyás képzete.

Szomjúhozó halottak

Pócs Éva néphitkutató szerint Kelet-Európában általánosan elterjedt nézet volt, hogy a halottak szomjaznak. Mindenki által ismert tapasztalat, hogy a halottak vizet vesztenek, kiszáradnak a sírban. Ismert képzet, hogy a halottak szomjaznak a halált követő első 40 napon, amíg még el nem jutnak a túlvilágra. Ezért a családtagok vizet készítenek ki az esetlegesen visszajövő elhunytnak. Az, hogy a halottat szomjasnak képzelik el, valószínűleg összefügg az egyház túlvilágról kommunikált képével, mely szerint az eltávozott lelkek először a tisztítótűzbe kerülnek, ahol tűzben égnek – és bizonyára melegük van és szomjasak is. A könny, a siratás is enyhítő vízként juthat el a halottakhoz, de ha túlzásba viszik, az már nem tesz jót, nem tud eltávozni az elhunyt, esetleg vizes lesz a ruhája a koporsót megtöltő könnyektől. Jellemző történet, amikor a gyászoló édesanya kislányát siratja éjjel- nappal, és a gyermek megjelenik álmában, fehér, víztől csöpögő ruhácskában, és kéri anyját, hogy ne sirassa annyit, mert nem nyugodhat ebben a nedves ruhában. A halottak gyakran álomban adják tudtul az élőknek, hogy mire lenne még szükségük, s ez nemegyszer a szomj oltására szolgáló víz. A temetéskor a koporsót meghintik szentelt vízzel, s ez is enyhít a halott túlvilági kínjain. A szárazságot is írhatják a szomjúhozó halott számlájára, melyet azzal lehet megszüntetni, hogy vízzel locsolják meg vagy töltik fel a koporsót.

A kutak becsülete

A szomjas, fáradt vándort tehát mindig megkínálták egy kis friss, hűvös vízzel, de vásárnapokon, amikor a sok idegen ellepte a falut, előfordult, hogy a vásártér körüli kútgazdák némi kútpénzt kértek az itatásért, és a falubeli gyerekek is kereshettek egy kis cukorra valót friss víz árulásával.

Hétköznapokon kétszer, de gyakran háromszor is elmentek a kútra vízért. Régen a néhány jóízű vizet kínáló kút a falu társasági életének központja volt. A reggeli vízhordáskor csak a legfontosabb éjszakai eseményeket adták tovább egymásnak, de délután-este akár több órát is elbeszélgethettek a kút mellett a vízért menők. Leányoknak, legényeknek fontos találkozóhelye volt a kút, s az anyáknak ugyancsak vigyázniuk kellett, hogy a lány időben hazatérjen a vízzel. A kút környéke este olyan forgalmas volt, hogy a kisbíró is ekkorra időzítette a fontos hírek közzétételét. A jó vizű kutaknak nagy volt a becsülete, de régen természetes vízfolyásokból is ittak az emberek. Begázoltak a tó vagy patak csendesebb, tiszta részére, s onnan merítettek inni. Szent György napja előtt még bármilyen vízből elfogadott volt az ivás, lett légyen az olvadt hóléből való pocsolya vagy kisebb állóvíz. Április vége után már nem ittak ezekből, mert megindult a vizekben az élet, és már nem volt tiszta. A víz tisztaságát színével és ízével mérték, de a sokáig edényben tartott vizet sem fogyasztották szívesen, mert átvette az edény ízét. Sokféle módon megtaláljuk a néphitben, népi gyógyításban azt a mágikus gyakorlatot, hogy a víz átveszi annak a dolognak a tulajdonságát, amit beletesznek. Például hideglelésre itattak a beteggel olyan vizet, amibe pénzt, cseresznyemagot, hagymát stb. tettek, s ezt követően a vizet valamilyen félreeső helyen kiöntötték, hogy a betegséget is kiöntsék vele együtt. Karácsonykor ember és állat almáról ivott vizet, hogy egész évben egészségesek, pirospozsgásak legyenek. A karácsonyi víz átveszi a különleges éjszaka szentségét, ezért aranyosvíznek hívják az éjféli mise után a kútról merített vizet, abból isznak az emberek, s arról itatják az állatokat is.

Társpohár

A vízivás mindennapos szükséglete mellett fogyasztottak különféle alkoholos italokat is, elsősorban a bort és a pálinkát kell megemlíteni, a sör csak a legutóbbi időben lett része a népi italfogyasztásnak. Az étkezés napi menetének része volt a reggeli pálinkafogyasztás, s a reggelit vagy az uzsonnát helyettesíthette bor, akár melegítve, paprikával vagy édesen elkészítve is. A társas kapcsolatok elengedhetetlen velejárója volt az ivás. Fél Edit és Hofer Tamás szavai szerint a bor bátorított, segített a csoportkohézió kialakulásában, megpecsételt döntéseket, szentesített kapcsolatokat, akár béküléseket, és ott volt az oltáron, az Úrasztalán is. Az ünnepi ivás kitüntetett ideje volt az esküvőt megelőző kézfogó, amikor a köszöntők után közösen elfogyasztott bor az új kapcsolat életbelépésének pillanata volt. A névnapi poharazáskor szintén a köszöntők elhangzása után ittak az ünnepelt egészségére. Közös ivás esetén rendszerint a házhoz hívták a vendéget, nem a kocsmában fogyasztották az italt. Együtt, kalákában végzett munkák után a házigazda borral is megkínálta a munkában részt vevő segítőtársait, s a házhoz csak hébe-hóba ellátogató pásztorok is mindig részesültek egy kis koccintásban. Az áldomás pohara is nagyon fontos volt: állatok adásvétele során ez pecsételte meg a vételt. Az eladó sok szerencsét kívánt az állathoz, a vásárló a pénzhez, s az áldomás elköltése után már nem állhatott el a vételtől. A haragosok megbéküléskor békepoharat ittak közösen.

A legénybandákba való belépéskor nagy szerepet töltött be a közös ivás, melyet az újonnan belépni vágyó állt. Sokféle virtuskodó ivás is ismeretes volt a legények között, s a faluközösség az ő esetükben teljesen szemet hunyt a gyakori túlzásba vitt ivás fölött. A céhben a kirepülő inas legénnyé avatása előtt társpoharat fizetett a többi legénynek, s így lépett be körükbe.

Voltak olyan alkalmak is, amikor tartózkodni kellett az ivástól, a szeszesital-fogyasztástól. Templomba vagy hivatalos helyre készülve semmit nem ittak, s a haldokló, nagybeteg hozzátartozói sem fogyasztottak alkoholt. Nagyon szigorú böjt esetén még azt is megszabták, hogy hány csepp vizet igyék a böjtölő – ezek általában mágikus, jóslási céllal végzett böjtök voltak.

A szomjúság mint az egyik legkínzóbb hiányérzés a legendákban is fontos szerepet kapott, hiszen sok forrást, szent kutat kötöttek össze szomjúhozó szenttel. Talán a leggyakrabban Szent László alakjához kötik e forrásfakasztásokat: a szent király lova patkója nyomán indul meg a víz a sziklából. Végezetül álljon itt egy kis részlet egy ilyen legendából, szomjoltónak: „...Lova már nem bírta tovább, és földre rogyott. László minden reményét elvesztette, mikor a kis kőtömbből, melyre a lova feje lehanyatlott, hűsítő forrás fakadt. A hűvös hegyi vízből a ló új erőre kapott, és tovább folytatta útját.”

irodalom: • Fél Edit – Hofer Tamás: Arányok és mértékek a paraszti gazdaságban. Bp., 1997, Balassi Kiadó. • Gönczi Ferenc: Göcseji népmondák, Ethnographia 1901, 409–414. • Magyar Zoltán: Táltosló motívum a Szent László hagyományban, Ethnographia, CVIII. évf. (1997) 111–122 p. • Peti Lehel: Az álmok szerepe a halál kulturális kezelésében a moldvai csángó falvakban. URL: http://eda.eme.ro/ bitstream/handle/10598/26057/EM_2011_1__003_Peti_Lehel-Az_almok_szerepe_a_halal.pdf?sequence=1 • Pócs Éva: Élők, holtak és a víz mitológiája. URL: http://mta.hu/fileadmin/I_osztaly/eloadastar/A_viz_PocsE.pdf