Henter Anna: Mély kútba tekintek…

A szomj, a „mélybe ereszkedés” és a belső gyermekre való rátalálás összefüggései lehetőséget jelentenek az identitás autentikus alapállapotának szabad megélésére. Vizsgáljuk meg a kút-motívum szimbolikáját, illetve a szomjúság, vágy, hiány és identitás jelentését három történet fényében!

Saulus

Mészöly Miklós regényében – amely a bibliai pálfordulás történetének egy modern adaptációja – a szomjúság, a kút és víz motívumának konkrét és elvont jelentései egyidejűleg vannak jelen: az identitásából kibillent Saulban Istenhez való viszonyulás, önmeghatározás és küldetés kapcsán feltör az önazonosság újbóli megtapasztalásának vágya. Ezt keresi, ezután nyomoz magában a történet folyamán, s ebben az egyre reménytelenebbnek tűnő kísérletben kap kulcsfontosságú szerepet a többször felbukkanó kút-motívum. Egy jelenetben Saul például épp nővérét látogatja, akihez szorosan kötődik, bár a kapcsolatuk ambivalensnek mondható. Beszélgetésük egy pontján Saul megszomjazik és inni kér. Nővére kimegy a vízért, Saul pedig követi őt a lépcsős kútgödörbe. A kút, ami a későbbiekben a változás lehetőségének helyszínévé avatódik, itt kiegészül az önreflexió, illetve a látásmód kérdésével. Ahogy Saul nővére mellé ereszkedik, a kettejük viszonyát illetően átfordul benne valami: „Lehet, hogy ez a hirtelen érzékelt egyenlőtlenség tette, de már nem tudtam haragudni rá […] Szégyen? Nincs okom szégyenkezni. Abela másképp lát – mást lát.” Saulnak ez a felismerése egy olyan lehetséges identitás-minta irányába mutat, amely készséget tanúsít a különbségek meglétének elfogadására. Amely nem az egyformaságot, azonos gondolkodásmódot tekinti a kapcsolatban levés feltételének, hanem kölcsönös nyitottságon, tiszteleten és elfogadáson alapul anélkül, hogy saját nézőpontjának feladására kényszerülne. Nem kizárólagosságban vagy hierarchiában gondolkozik, hanem egymásmellettiségben, ahol lehetségessé válik az együttérzés, a másik megértése anélkül, hogy egyet kellene érteni vele. A kútgödörben a perspektívaváltás adta új látvány egyúttal egy egyértelműség-érzettel párosuló transzcendencia-élményben is részesiti Sault: „[…] visszanéztem a ház felé. A kíméletlen fény végérvényes árnyékokat metszett ki a fehér ragyogásból. S más nem is volt ebben a pillanatban, csak ez: a csend, az ünnepre felsepert udvar, a pőre falak, melyek mögött már semmi tisztátalan nem bújhat meg. Szemem egy szintben a keményre taposott földdel s azokkal az apró gödrökkel, melyeket csak egy gyermek lába érez. […] Olyan volt az egész, mint valami figyelmeztető bepillantás, amit igazolásul kaptam az Úrtól.” A csend, a fényben kimerevített pillanat átélése az „itt és most”-ban való jelenlét örömét hozza magával, amely kapcsolatban áll a „közelről nézés” képességével, a gyermeki lelkülettel is. A gyermeki ismeretek a tudatlanság és bizalom ártatlan állapotának közegében érvényesülnek, a szavak és csend határán, ahol tér nyílhat a tudat és akarat által kontrollált megértéstől független, transzcendentális önazonosság és eredet megélésére.

A gyermeki lelkület és a vele járó sajátos tudás jelöli ki azt az irányt, ami Saul mélyebb megismerési vágyán keresztül a valóság gyökereihez vezet. A határaihoz érkező személyiség számára ebbe a látószögbe helyezkedve nyílhat új perspektíva az Úrhoz fűződő viszonyban is. A szomj, a „mélybe ereszkedés” és a belső gyermekre való rátalálás összefüggései tehát lehetőséget jelentenek az identitás autentikus alapállapotának szabad megélésére. A regényben Saul változása szempontjából központi szerepet játszik egy, a város legmélyebb kútjánál folytatott párbeszéd, amelyet épp az általa üldözött, de akkor még fel nem ismert krisztuskövetővel, Istefanossal (István vértanúval) folytat. Erre a találkozásra hangol rá Saulnak a beszélgetést közvetlenül megelőző, kútba ereszkedés közbeni gondolatmenete, ami a kút áttételes jelentéseire reflektál: „Egy kúthoz hozzátartozik, hogy az ember enyhülést vár. Felfakad valami, a víz, és azt tükrözi, ami nem ő. Semmi nem képes erre, csak ez az állhatatlan elem. Ekkora alázatra! Lehet, hogy a szeretet is állhatatlan, csak mi rosszul értjük, hamisan magyarázzuk?”

Az Istefanossal folytatott beszélgetés több szempontból is egybecseng Jézus és a szamariai asszony jelenetével. Egy jézuskövető kezdeményezi a párbeszédet, aki többlettudással rendelkezik a megszólítottról, kérdez, meghallgat és „tükröt tart”. A párbeszéd tartalma itt is identitáscentrikus: ez az egyetlen olyan helyzet, amelyben Saul el meri engedni a kereteket és kategóriákat, nyomozói énjét, az önigazolás és beazonosítás görcsös kényszerét. Mélyebbre merészkedik önmagába, az azonosítatlanságban, jelenben való létezés szabadságába. A kút ebben a kontextusban – A kis herceghez hasonlóan – egyúttal az azonosság határterülete: a halál és újjászületés helye is. Az a hely, ahol a másik személy tekintetén és irgalmas jelenlétén keresztül – a gyermekség visszatérő motívumával összefüggésben – Saul megtapasztalhat valamit a szerepek, feladatok, kontextusok rétegei mögött lévő, lemeztelenedni képes valódi identitásából.

A kis herceg

Antoine de Saint-Exupéry könyvében ugyancsak központi szerepet kap a szomjúság témaköre. A történetet „elbeszélő” pilótának váratlanul kényszerleszállást kell végrehajtania a sivatagban. Eredeti terveiből kizökkentve, a semmi közepén találja magát. Jogosan aggódik gépe hibája és egyre fogyó vízkészlete miatt, az élete forog kockán. Ebben a képtelen, kiszolgáltatott szituációban találkozik a kis herceggel, akinek sajátos gondolkodásmódja kihívást jelent számára. Az ő „gyermeki” megközelítésmódjában – amely értelmezhetetlennek tűnik a felnőttek számokkal teli világa, tárgyi-anyagi logikája számára – megjelenik a „jelentéktelen dolgok” fontossága, a bennük fellelhető öröm, és a szabadon rácsodálkozó, érzékelő-befogadói hozzáállás. Az a fajta nyitottság, ami el tud felejtkezni önmaga „jelentőségéről”, teljesen átadva magát egy helyzetnek, beszélgetésnek, érzetnek, és ezáltal képessé válik egy mélyebb, valódibb megismerésre: „Mint a gyermekben, bennünk is kell legyen érzék a céltalansághoz, hogy a dolgok lényegéhez közelebb férkőzhessünk.” (Mészöly Miklós: A világosság romantikája) A kis herceg a bolygók látogatása során szembetalálja magát az uralomvággyal, énközpontúsággal, függőséggel, birtoklásvággyal, szolgalelkű engedelmességgel, és a „rideg” tudománnyal. Utolsó állomásán, a Földön pedig állandóan rohanó, időt spórolni igyekvő, de azt jól felhasználni képtelen, nyugtalan szívű emberekkel. Mindezeken keresztül pedig a boldogságot kétségbeesetten kereső, kapcsolatra és meghittségre szomjazó, látható és láthatatlan szenvedéssel és magánnyal. A kút, mint helyszín, ebben az értelmezési kontextusban kap kiemelt szerepet. A történetet átszövő kicsi, múlandó, jelentéktelennek tűnő dolgok sajátos helyiértéket nyernek: így pl. a víz csobogó hangja, a kerekes kút csigájának nyikorgó éneke összefonódik a csillagok, virágok, csengettyűző nevetés képével. A kis herceg távozása előtt, egy téren-időn átívelő barátság emlékeként ezt a nevetést hagyja a pilótára.

A kút egyben a rátalálás, búcsúzás és a hazatérés színtere. Szakrális hellyé avatódik, ahol a látvány és a hangok egy képbe sűrűsödnek, és minden puszta jelenvalóságával, „létével” válaszol. A dolgok egymásba és a teremtés transzcendenciájába kapcsolódnak: abba az eredetünkkel való egységbe és szabadságba, amelybe a halálon át vezet az út.

Kész válaszok helyett itt a keresés, kérés, kérdezés és (meg)hallgatás képessége kerül előtérbe, ami egy sajátos tudást jelent: „csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek” – mondja a kis herceg, s hasonló megállapítás hangzik el a Saulus végén is: „Mit tudnak a gyerekek, […] amit mi nem tudunk? – Arról ők se beszélnek. Nem is értenénk meg.” Ez a racionálisan fel nem fogható, önmagán túlmutató létforma az a határvidék, amire Jézus is utal: „ilyeneké az Isten országa”. A kis herceg története ennek nyomán többek közt önmagunk és a bennünk élő gyermek iránti irgalmasságról szóló szelíd tanítás is.

A szamariai asszony

A Bibliában számtalan példa tálalható a szomjúság, kút és víz konkrét és elvont jelentéseire illetve kapcsolódásukra: például Isten az, aki a pusztában vizet ad népének, gondoskodik választottjairól. Az „éltető” és „élő víz”, valamint a „szomjazó lélek” képe is gyakran előforduló kifejezés. Az evangéliumokban pedig maga Jézus, az „élő víz” is szomjazik: ebben a történetben ugyanúgy rászorulóvá teszi magát, ahogy végül a kereszten. Szomja nem egyszerűen egy egyéni szükséglet betöltésére irányul, számára mindig a kapcsolat az „igazán lényeges”, ami „a szemnek láthatatlan”. Ezért vállalja a kiszolgáltatottságot, a sebezhetőséget, ami a szeretet sajátja. A szamariai kútnál egy egyszerű, mindennapi helyzetet használ fel arra, hogy kapcsolatba léphessen egy szomjazóval, aki sok férfi oldalán kereste már a boldogságot. Jézus nem úgy közelít az asszonyhoz, ahogy „megérdemelné”, vagy az várható lenne. Nem tart tőle, nem támadja, nem is veti meg. Szavaiban egyszerre van jelen a szeretet és az igazság. Ő maga van jelen az asszony számára. Aki egész életében talán másra sem vágyott, mint erre a tiszta, őszinte és közvetlen, valódi jelenlétre: hogy valaki ítélkezés vagy megváltoztatni akarás nélkül mellé lépjen, elfogadja őt, úgy, ahogy épp van. Túllásson a felszínen, körülményeken, felismerje benne a szomjazót és személyre szóló figyelemmel ajándékozza meg. Hogy ez az elvárásoktól mentes, megelőlegező szeretet és bizalom indíthassa el benne a változást: az önmaga legbelsőbb lényegéhez való visszatalálást, azt, amiről Reményik Sándor is ír Istenarc című versében: az „ezer rétegen alul is érzett, eltemetett Istenarcot”, amit Jézus meglát benne és visszatükröz felé. Jézus példája inspiráló: az Atya szeretetében való létezés azonosságtapasztalatát éli bármilyen körülmények között, erejét pedig az egyetlen valóban élő, téren-időn átívelő személyes kapcsolatból, az „Élő víz kútjából” meríti. Így nem szorul rá soha mások elismerésére, vagy arra, hogy – akaratlanul is – saját céljaira, „identitása megerősítésére” használja fel a körülötte levőket. Képes arra, hogy értelmezési kontextusoktól elvonatkoztatva, értékelői attitűdöt mellőzve szólítson meg – az Ő országa nem ebből a világból való. S oda mindnyájunkat meghív.

A megtérésre hívás ennek nyomán értelmezhető „kúthoz térésként”, amibe beletekintve legbelsőbb önmagunkkal találkozhatunk. Ahol sokféleség, különbségek, feloldhatatlannak tűnő elválasztó (gyakran kizáró) tényezők rétegei alatt kirajzolódik emberségünk, testvérségünk közös alapja: a szomjúság-tapasztalata. Szomj a szeretetre, belső lényegünk szabad megélésére, meghitt kapcsolatokra, és mindebben létünk eredetéhez, Forrásához való kapcsolódásra: annak az egységnek a megtapasztalására, amire a bennünk lévő, vágyak mögötti vágyakozás irányul. A hiányban születő vágy egy lehetőség a befelé induló keresésre: amikor széttárjuk kezünket, és a megragadni, birtokolni, bebiztosítani vagy bizonyítani akarás helyett időről időre megadjuk magunkat Annak, Aki egyedül képes arra, hogy betöltse szomjunkat. A „Vagyok, aki vagyok” téren-időn túli örök jelenlétnek, Aki felismer, nevünkön szólít, és befogad szerető jelenlétébe – már „itt és most”, a mindenkori jelen pillanatában, sőt, leginkább ebben. Ez a személyes, „valódi jelenlét” és osztatlan figyelem kerül előtérbe A kis hercegben is: „az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat” – mondja a róka, aki a szabadságot és teret adó, bensőséges kapcsolat türelmes építgetésére tanítja a kis herceget. És valóban, egyetlen „vagyonunk” a megélhető „jelen pillanat”. Ha nem menekülünk a múltba, amin úgysem változtathatunk, és nem tekintgetünk szüntelenül, aggódva a kifürkészhetetlen jövő felé, hanem teljesen meg merjük élni a jelen pillanatot, a szomjat, hiányérzetet, örömet, fájdalmat, akkor ez az élet forrásává válhat számunkra és a körülöttünk levők számára is. Ennek a „tudatos jelenlét”-nek a gyakorlásával egyre inkább megtanulhatunk ráhangolódni önmagunkra, elfogadóan viszonyulni érzéseinkhez, és értékelő hozzáállás helyett észlelő módon fordulni a körülvevő világhoz, körülményeinkhez és másokhoz. Ez az az Istenre nyitott, benne gyökerező és felé húzó lelkiállapot, amelyben átélhetjük az azonosság szabadságát, ahol félelem nélkül otthon lehetünk – önmagunkban és egymás jelenlétében is.

A kút motívuma ebben a történetben is lehet a „ki vagyok”, az azonosság kérdésének helyszíne. Akárcsak a Saulusban, ahol a kútaknába ereszkedés egyfajta „kútba nézés”, a mélybe tekintés helye. Merni meglátni, „ahogy a víz tükrözi az arcot”. És a személyes megszólításon, figyelmen és meghallgatáson keresztül egyre inkább képessé válni a „belülről látásra”. A történetben egyúttal Isten arca is megmutatkozik: arra hív, hogy rászorultságunkban engedjük Őt közel magunkhoz. Hagyjuk, hogy irgalmas legyen hozzánk, mivel nem elítélni, hanem megmenteni jött a világot. A meghívásunk a kúthoz térésen túl egy egymás szomja felé való megnyílásra is szólít, arra, hogy a másikat is odaengedjük a kúthoz, és az irgalmas szeretet küldetésében járva megajándékozzuk egymást egy meghitt, szabad, bizalomra épülő, biztonságot adó légkörrel. Kútnak lenni, ahol mások megpihenhetnek, felfrissülhetnek, és szorongás nélkül nézhetnek a mélybe. Mert „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” (József Attila: Nem én kiáltok) Ez a feltétlen befogadottság-tapasztalat és jelenvalóság érintheti meg apránként azt a mélységet, ahol a csenden át Isten beszélget bennünk.

Felhasznált irodalom: • Grün, Anselm – Robben, Maria-M.: Találd meg a magad útját! Gyermekkorunk sebeinek gyógyítása, spirituális impulzusok. Pannonhalma, 2012, Bencés K. • Henter Anna: Az identitás létrehozásának és kimozdításának narratív eljárásai Mészöly Miklós Saulus című regényében (diplomamunka) • Hughes, Gerard W.: Isten mindenekben. Kecskemét, 2007, Korda K. • Jálics Ferenc: Testvéreink hite. Kecskemét, 2009, Korda K. • Szondy Máté: Megélni a pillanatot. Mindfulness, a tudatos jelenlét pszichológiája. Budapest, 2012, Kulcslyuk K.