Henter Anna: Ki a látó és ki a vak?

Mészöly Miklós „azon prózaírók közé tartozik, akik megkövetelik az olvasótól az aktív érzelmi és intellektuális részvételt. Szövegei nem fogják kézen az olvasót, hanem megadják az alámerülés önfeledtető szabadságát.” Saulus című regényének központjában az identitáskeresés és önmeghatározás kérdései állnak.

Mészöly Miklós (eredeti nevén Molnár Miklós, 1921–2001) a korabeli magyar irodalom jelentős írója, a hetvenes évek prózafordulatának meghatározó alakítója. Életművét elbeszélések, novellák, kisregények alkotják, ezen kívül több esszé-, publicisztika-, dráma- és mesekötet szerzője. Írásmódjára jellemző a tömörítés, a bölcseleti beállítottság és a formafegyelem, amelyek szinte minden pályaszakaszát meghatározzák.

Az író Saulus című regénye, melyet a szenvedélyes érdekeltség drámájának szánt, 1968-ban jelent meg. A műben a címszereplő-főhős belső átalakulását nem szenvedélyének megváltozása, hanem új tárgyra fonódása mentén mutatja be. Maga a megvilágosodás már nincs ábrázolva, ez Mészöly szerint irodalmon túli feladat – célja inkább az új sors rejtett előkészületeinek bemutatása.

„Nem azé, aki fut…

A történet egy személyes és fokozottan reflektív hangvételű belső monológ, amelyben az események Saulus nézőpontjából jelenítődnek meg. Az elbeszélést indító, részben elkülönülő bevezető szemléletesen alapozza meg a kulturális környezetre való ráhangolódásunkat, egyúttal erőteljes közösségi identitást is közvetítve. A látszólagos harmóniába azonban disszonancia vegyül: a magabiztos hovatartozás-érzettel párhuzamosan hallhatóvá válik egy másik szólam, az elbizonytalanodásé. Már itt felvetődik a műben kulcsmotívumként megjelenő ’azonosság’ illetve ’önazonosság’ kérdése.

Az alaphangolást követően ’újrainduló’ történet egyre kevésbé követi az időbeli linearitást, széttartó eseménytöredékekből (nyomozási esetekből, egyes szereplőkkel folytatott párbeszédek felidézéséből, emlékekből, reflexiókból) építkezik. Saulus emlékezésének asszociatív szála mentén vezettetve fokozatosan le kell mondanunk az időbeli követhetőségről és az ok-okozatok átlátható rendszeréről. A főszereplő-elbeszélő logikáját követve lehetünk részesei annak a sajátos gondolatmenetnek, amely önmaga ’tettérésére’ fókuszál, és az önértés műveletében, reflektív módon próbál számot adni benne zajló változás-tapasztalat folyamatáról.

Az események felidézése során egyre mélyebben tárul fel előttünk Saulus vívódása: az a feloldhatatlan ellentét, ami meggyőződéses kötelességtudata, illetve maga előtt sem egészen felvállalt fájdalmai, hiányai, vágyai között feszül. A ’Törvény gyermeke’-ként minden erejével és tehetségével szolgálja az Urat: megbízatásról megbízatásra hajszolja magát, igyekszik kiirtani mindazt, ami tisztátalan. A magabiztos nyomozói szerep mögött azonban lassanként lelepleződik a ’szeretet koldusának’ hiány-azonossága is, aki szenvedélyesen keresi önmagát, az irgalom és megbocsátás lehetőségét, és Azt, Akinek szolgál. A regényben az események felszíne mögött olyan dilemmák húzódnak, mint például a belső motivációban gyökerező küldetéstudat fontossága, az önmeghatározás módjai és lehetőségei, az állandó úton levéssel járó otthon-hiány és magány, az emberi kapcsolatok minősége és visszatükröző-funkciója, a szeretet mibenléte és az intimitás megtapasztalásának elemi igénye, továbbá az igazságra, tisztaságra, ártatlanságra való szomjazás, vagy az önmagunkkal való egységben levés vágya. Ezek mind olyan megkerülhetetlen kérdésfelvetések, amelyek tükröt tartanak elénk, és személyes élettörténetünk, tapasztalataink mentén való továbbgondolásra indíthatnak.

… sem azé, akinek arra akaratja vagyon…

Az írásmódot tekintve Mészöly a hiteles történetmondással kísérletezve elveti a valóságot realisztikusan leképezni akaró eljárásokat, ezzel lehetővé téve a nyelv-adta verbális kereteken túlnyúló mélyebb valóságrétegek feltárulását. A Saulus által bejárt ’út’ mentén feltáruló történet tartalma és megírásának módja ebben a műben különösen is erősíti egymást: bizonyos prózatechnikai eszközök kiemelt szerephez jutnak a közvetíteni kívánt mondanivaló hordozásában. Ezek révén teremtődhet meg a szövegben az a sajátos logika és összefüggésrendszer, amely képes egy olyan transzcendens távlat megnyitására, amiben a megfoghatatlan ’megidézése’, jelenvalóvá tétele épp a határokkal való szembesülésen keresztül valósulhat meg. A szöveg így értelmezhető az elbeszélhetetlenről való beszéd kísérleteként, ami a vakság ’csendjébe’ torkollik.

A jellegadó írástechnikán belül említhető például a tárgyi világ megjelenítődésének sajátos módja: a szellemi átfordulás ábrázolásában a regény képi világa, a külső környezet a belső folyamatok hordozójává válik – a sikátor, a hőség, a homok, a fehérség, a fény és árnyék kettőssége stb. mind olyan jelenségek, amelyekre kivetítődik Saulus pillanatnyi lelkiállapota.

A szövegben fontos szerepet kapnak az ismétlődő motívumok (pl. vakság-látás, gyermek-lét, üldöző-üldözött kérdése, hasadékok/rések, fény-árnyék, leskelődés), amelyek a szövegkoherenciát erősítve ellensúlyozzák a mű töredezettségét és az időkezelés okozta bizonytalanságot, és viszonyítási pontokként, „összekötő pillérekként” működve segítik a gondolatmenet követését.

Meghatározó szerepe van továbbá az intenzív szövegformáló erőként jelenlevő, és a mű tartalmi mondanivalóját erősítő elhallgatásalakzatoknak. A szöveg egyik alapvető nyelvtechnikai eszköze maga a nyelvi kifejtettség mellőzése: a fragmentáltság és a kihagyások sűrűvé teszik a szöveget, ami által nagyobb teret nyerhet a befogadói értelemtulajdonítás. E technika révén a nyelv egyúttal önmagára is reflektál: „Az elmondhatatlan szövegbeli kifejezése a nyelv lehetőségeinek korlátaira utal… a megélt események teljessége nyelvileg megközelíthetetlen.” Az elhallgatásalakzatok így a világ objektív reprezentálhatóságának hiányára is vonatkoznak, arra, hogy ami a létből nyelvileg megragadható, az töredékes. Ez az állítás egybecseng a leendő – könyvben már nem szereplő – Szent Pál által kimondott igazsággal is: „Most még csak tükör által, homályosan látunk, akkor majd színről színre.”

… hanem a könyörülő Istené”

A történetben zajló identitáskeresés és önmeghatározás szorosan összekapcsolódik a többször előkerülő „látás-vakság”-dilemmával. A regény végén szinte észrevétlenül következik be az elbeszélés-folyamatban fokozatosan előkészített megvakulás. A kör bezárul, visszaérkezünk a mű elején felvetődő kérdéshez: ahhoz, hogy ki a látó és ki a vak tulajdonképpen? Vajon lehetséges-e a fizikai látás révén maradéktalanul, valódi mivoltukban megismerni és megérteni a dolgokat? Tévútra vihet-e arra az emberi logikára való hagyatkozás, amely kizárólag vizuális világból és racionálisan szemlélt körülményekből indul ki? Vagy lehetséges a ’Törvény’ vallóiként és lelkiismeretes betartóiként élni, úgy, hogy közben saját erőnkre és képességeinkre, vagyis pusztán önmagunkra hagyatkozva, egy kiszámíthatóságra alapozott – tehát végső soron a kiszolgáltatottság állapota elől menekülni próbáló – életmódot igyekszünk fenntartani? Keresztülvihető-e az az önmagunk megnyugtatására tett kísérlet, ami egy átlátható-kontrollálható világ és az objektivitás illúziójának fenntartására irányul? Ha pedig kivitelezhetőnek tűnik, vajon megéri-e hosszú távon ezt az utat választani, közben saját magunkat akadályozva abban, hogy ténylegesen tudomást szerezhessünk az érzékelhető dolgok mögött rejlő mélyebb realitásról, engedve magunkat megnyílni egy rajtunk kívül- és felülálló, megfoghatatlan, mégis annál élőbb Valóságnak?

Vannak olyan életszakaszok, amikor a ’több élet’ és mélyebb önátadás megvalósulása érdekében kihívások elé állítódunk. Amikor szükségesnek bizonyul a szembesülés – a hit és bizalom megmérettetése: vajon mennyiben elfogadható egy olyan ismeretlen-ismerős, transzcendens Hatalom léte, amelynek mindenhatósága még az Általa adott rendeletek ’felülírására’ is kiterjed? Aki a hangsúlyok eltolásával a dolgok átértelmezésére késztet, és az igazságokat személyre szabott módon aktualizálja újra? Mindezt úgy, hogy látszólagos önellentmondással, az addig érvényes rend felforgatásával teljesen ’ellehetetleníti’ kiválasztottjának korábbi életét?

A regényben az egyre több dologra kiterjedő elbizonytalanodással párhuzamosan jelen van egy mondat, aminek fájdalmas, ugyanakkor felszabadító igazsága mindvégig érvényben marad. Amit Saulus már a legelején kimond magának, akkor még nem is sejtve, milyen ’ön-próféciát’ olvas magára, és milyen küzdelmen keresztül válhat ez valósággá az életében: „Kell az áldozat, hogy elveszítsük magunkat, és megtaláljuk az azonosságunkat.”

A teljes ön-elveszítést megjelenítő megvakulás-esemény lezajlásával összhangban, az elbeszélői hang a ’visszaemlékező-én’ nézőpontjából végérvényesen az ’itt és most’ átélő-perspektívába vált. A jelenbe időtlenítéssel az elbeszélés utolérhetetlenül hátrál ki saját magából, magára hagyva Saulust a damaszkuszi úton, az olvasót pedig – egy meghökkentséggel vegyes katarzis-átéléssel – a végleges félbeszakadtság hiány-állapotának űrében. Ebbe az űrbe szűrődik be a ’túlnani csend’, a könyörtelenül következetes önszembesítés és teljes önfelszámolás általi újjászületés lehetőségének reményével.

Mészöly Saulus-adaptációja szemléletesen mutatja be, hogy a régi, jól ismert, egyértelmű tanulságokat hordozó történetek az újramondási kísérlet során nem hozhatják ugyanazt a lezárást és igazságot, mivel közben megváltozott a történetet létrehozó körülmények összessége, a körülvevő világ. A hangsúlyok eltolódtak, mások lettek a kérdésfeltevések, amik új válaszokat igényelnek – néha pont a választalansággal való szembenézést. A transzcendencia így maga a történetek végtelensége, végtelenbe veszése. A teljességében meg nem ragadható valóság elszenvedése, egy határ-lét, amin emberileg nem lehetséges az átlépés. Az a hely és állapot, ahol a történetek félbeszakadnak, a nyelv csődöt mond – ahol az egyetlen állandóság maga a változás, és az egyetlen biztosan tudható dolog végül az egyértelmű bizonyosságok hiánya marad. Ebbe a pusztai létbe szűrődik be egy-egy olyan kegyelmi időpillanat, amiben mégis valamiféle személyes érintettségű bizonyosság élhető át arról a Valóságról, ami a határon túl van.
 

Felhasznált irodalom: •Mészöly Miklós: Saulus. Pécs–
Pozsony, 1999, Jelenkor–Kalligram K. •Tüskés Tibor: Mészöly
Miklós Saulusa = Árgus: irodalom - művészet – valóság, 2004. 11.
•Orcsik Roland: A nyelv útvesztői Mészöly Miklós Saulusában.
3.= A Tiszatáj diákmelléklete 2004. április, 99.szám •Görözdi
Judit, Hangyasírás, csillagmorajlás. Pozsony, 2006, Kalligram
K. •Thomka Beáta, Beszél egy hang – elbeszélők, poétikák.
Budapest, Kijárat K., 2001. •Kassai Zsigmond, Kilencven éve
született Mészöly Miklós http://www.litera.hu/hirek/kilencveneve-
szuletett-meszoly-miklos •Petőfi Irodalmi Múzeum Digitális
Irodalmi Adatbázis http://www.pim.hu/object.B6849DF1-5C5B-
472D-9249-78E68D478154.ivy •Mészöly Miklós: Elégia – http://
www.pim.hu/object.7e40959f-237e-4ed7-9b03-0a7f4ef3aee3.ivy