Weninger Nóra: Hittel, zenével

Élő hit, elkötelezett vallásos élet, szentségi házasság, a zene, mint hivatás. Vajon a fogékonyság a művészetekre felerősíti, hangsúlyosabbá teheti az Isten iránti szeretetet? Hegedűs Endre zongoraművésszel és feleségével, Katalinnal beszélgettünk.

Hogyan szerették meg és hogyan vált hivatásukká a zene?

Endre: Sokat betegeskedtem kiskoromban, emiatt gyakran hiányoztam az óvodából. Szüleim mindketten dolgoztak, így három éves korom óta rendszeresen voltam egyedül. Az ötvenes években a Viharsarokban, Hódmezővásárhelyen kemény volt az életünk. Nekem a muzsika segített megvigasztalódni.

A zongora egy olyan varázsláda, ahol készen álltak a hangok, csak meg kellett őket keresni.

A szüleim megtanítottak a rádió állomáskereső és hangerő gombjának kezelésére. Ha tetszett valamelyik dallam, elzártam a rádiót, és odamentem a zongorához kikeresni a hangokat. Ez nem volt más, mint zongora – játék, vagyis játék a zongorával. A mai napig ez a lelkem meghosszabbítása, a szerelmem (nyugodtan fogalmazhatok így, hiszen a feleségem is itt ül mellettem), ezzel teljesedik ki az életem. A Jóisten megadta a muzsika szeretetének és továbbadásának ajándékát.

Katalin: Én pesti lány vagyok. Mindig azt szoktam mondani, hogy „utcagyerek” voltam, mert rendkívül szabadon nőttem fel. Jó időben kint fociztam a fiúkkal. Az utca végén lakott egy család, ahol a kislány harmonikán tanult játszani. Én is kikeresgéltem a tangóharmonikán azokat a dallamokat, amiket tudtam énekelni. A harmonikát tanító férfi azt javasolta a szüleimnek, hogy taníttassanak zongorázni. Még nem voltam iskolás, amikor elkezdtem. Két évvel később már felvettek a zeneiskolába.

Az érettségi szünet alatt tanulás helyett reggeltől estig zongoráztam. Máig sem értem, mi történhetett velem, csak arra emlékszem, hogy az egyik zongoraóra után hazafelé menet végig sírtam a villamoson. Hazaérve az apukám nyakába borultam, és azt zokogtam, hogy csak zenei pályát tudok magamnak elképzelni. Akkorra már beadtam a felvételi kérelmemet a tanítóképzőbe, így megállapodtunk, hogy édesapám kedvéért elvégzem, amennyiben azonban továbbra is kitartok az elképzelésem mellett, akkor tovább taníttatnak. Így is történt. Ezt a jelenetet a mai napig egyfajta megvilágosodásnak élem meg.

Mindketten mélyen hívő emberek. Hogyan találtak rá a hit útjára?

E.: A mi családunknál sajnos volt egy hatalmas törés. Édesanyám mélyen hívő katolikus volt, de az ötvenes években ezt bizony nagyon titkolni kellett. Besúgók járták a szentmiséket. Akit észrevettek és felírtak, az másnap akár el is veszthette az állását, sőt B-listára, a nem alkalmazhatók listájára kerülhetett. Édesapám keserű családi élményeinek hatására elfordult az Egyháztól, jóllehet sohasem mondta, hogy ateista lett volna. Az ötvenes évek végén munkahelyet váltott, honvéd zenész lett, onnantól kezdve pedig szóba sem jöhetett, hogy nyíltan gyakoroljuk a vallásunkat. Titokban jártunk tehát templomba. A templomkertben beöltöztünk kapucnis nagykabátba, és a sekrestyéből hallgattuk a misét, hogy minket ne lássanak. Ez a bujkálás nálam is törést okozott, így 14 éves koromban megmondtam anyámnak, hogy többé nem vállalom ezt a hazudozást. Ilyesformán a hit nem nagyon játszott szerepet a zenei fejlődésemben. Hittem azonban abban, hogy zenélnem kell, mivel ez gyönyörű.

Amikor elkerültem a szülői házból, nem volt semmiféle késztetésem, hogy gyakoroljam a hitemet, így bizony eléggé el is aludt. Esténként elmormoltam egy imát, de templomba elég esetlegesen jártam.

A feleségemmel a Zeneakadémián találkoztam. Diákszerelem, majd diákházasság lett belőle. Katica volt az, aki kézen fogott, és szelíden, de határozottan visszavezetett az Egyházba. Azóta is igyekszünk egyre intenzívebben megélni azt a csodát, amit számunkra a hit jelent. Keressük Isten útjait, megpróbáljuk Őt felismerni a teremtett világ szépségeiben. A zene gyönyörűségében átéljük azt a boldogságot, amit a „flow” kifejezéssel illetnek. Az először Csíkszentmihályi Mihály által használt elnevezés egyfajta boldog állapotot jelent, amikor az ember elfeledkezik az idő múlásáról, kitágulnak az érzékei, úgy érzi, lebeg valamiben, és bármit megtehet. Sokféle módon létrejöhet ez az állapot, de abban, aki átélte, általában csak utána tudatosul. Egy zenész ezt szinte naponta megélheti a koncerten és gyakorlás közben is.

K.: Én egy vallását gyakorló katolikus családba születtem bele. A szüleimmel minden vasárnap mentünk szentmisére, amikor pedig eljött az ideje, akkor elsőáldozók, majd bérmálkozók lettünk. Segített az is, hogy édesanyám másodfokú unokatestvére volt Hantzmann Lipót atya, akinek a hatását ténylegesen éreztük az életünkben.

Nem emlékszem, hogy esténként a szüleimmel közösen imádkoztunk volna. Ezt mi később a saját gyerekeinkkel kapcsolatban nagyon fontosnak tartottuk. Gyakran mondják úgy, hogy a kamaszok jelentős része, aki felveszi a bérmálás szentségét, gyakorlatilag kibérmálkozik az egyházból. Velem éppen fordítva történt. Nem történt semmilyen látványos fordulat, sőt még arra is emlékszem, milyen csalódottnak éreztem magam, amikor Lipi bácsi a bérmálkozási előkészítőn azt mondta: ha csöndben maradunk, és hallgatjuk a benső hangunkat, akkor Jézus meg fog szólalni. Én hiába maradtam csendben, nem hallottam semmit. Ennek ellenére a bérmálkozás után saját elhatározásból, tudatosan és rendszeresen mentem a szentmisére. Később már nemcsak vasárnap, hanem egy héten többször is. El sem tudnám képzelni élő hit nélkül az életemet.

A keresztény hit mit jelent az életükben, illetve hogyan segíti Önöket, különös tekintettel a házasságukra?

E: Mi hisszük, hogy a Szentlélek folyamatos működése hozta létre azt a kincset, amit a Szentírás, a szentek élete, a keresztény lelkiségi irodalom, vagy a hivatalos egyházi megnyilatkozások tartalmaznak. Mindezekben 2000 év tapasztalata összegződik. Lenyűgözve állunk e színes vallási hagyományok előtt, és megpróbálunk az életben ezek szerint igazodni.

Számunkra rendkívül nagy kincs a szentségi házasságunk, igyekszünk is ápolni, egymást a jó úton terelgetni. Ahogy vallásos körökben mondani szokás: segítünk egymásnak vinni a keresztjeinket.

Elviseljük egymást szeretetben, mert azt nem lehet mondani, hogy csak turbékolunk. Amikor éppen kis harcainkat folytatjuk, akkor is úgy harcolunk, hogy vigyázunk a másikra. Egyébként veszekedni is tudni kell, és komoly felismerés az életemben, hogy veszekedés nélkül nem megy. Persze nem mindegy, hogy milyen szinten valósul ez meg.

Sokat köszönhetünk a Házas Hétvége mozgalomnak, és életünkben már 15 éve nagy szerepe van a Regnum Christi mozgalomnak is, melynek elkötelezett tagjai vagyunk.

K.: Szerintem ma az Egyházban a legnagyobb baj az, hogy nem ismerjük a hitünket. A keresztény értékeket nem lehet elvonatkoztatni Jézus Krisztustól. Éppen ezért, ha az ember a házasság szentségét igazán meg akarja élni, akkor ez Krisztus nélkül nem megy. Sokat segítenek a közös imáink, ezáltal együtt éljük meg a hitünket. Bandinak is az a legnagyobb öröme, ha engem boldoggá tehet, nekem pedig az, ha a férjemet boldognak látom. Mindketten a másik boldogságát keressük, nem a magunkét. Ha én a magam lelkiismerete szerint megteszem érte, amit tudok, és fordítva is így van, akkor mindig helyreáll az egyensúly, a többit pedig rá kell bíznom Istenre.

Melyik zeneművet hallgatják, illetve játsszák a legszívesebben?

E.: Az én legkedvesebb zenedarabom Chopin h-moll szonátája. Ez nekem mindent elmond a romantikáról, hiszen elsősorban érzelmes, romantikus alkat vagyok. Szeretek szép és igaz világokban elmerülni. A mesterművek közül ez a 25 perces csodálatos négytételes mű tár fel számomra a legtöbbet az életről, a szépségről, a hitről, a szerelemről, a csalódásról, a levertségről és a küzdelemről. Szoktam mondani, hogyha életem hátralévő részére egy csendes-óceáni szigetre száműznének, és csak egy kottát vihetnék magammal, akkor ez a Chopin-szonáta kottája lenne.

A másik meghatározó mű az életemben Wagner Tannhäuser című operájának a nyitánya a liszti átiratban. Már a szüleim is vittek engem annak idején Tannhäuser előadásra. Apai nagyapám, mint egyszerű harisnyagyári munkás a 60-as években zenekart alapított a barátaival. A gyártulajdonos kötelességének érezte, hogy hangszereket és zenetanárt biztosítson számukra. Az első nyilvános fellépésükön a Tannhäuser Zarándok-karát játszották. A dallam szeretete tovább öröklődött a családban.

14 éves koromban megtaláltam Liszt partitúráját, attól fogva küzdöttem a darabbal. 8 évig tanultam, de bonyolultsága miatt nem sikerült eljátszanom. Végül 22 éves koromban merészeltem a jugoszláv televízió egyenes adásában életemben először eljátszani. Közben meg is tanultam zongorázni körülbelül annyira, amennyire most tudok. Hihetetlen húzóerő volt a muzsika varázsa, Liszt zsenialitása, Wagner lángoló tehetsége. Azóta sem vagyok hajlandó elfelejteni, tehát most is játszom, ahogy más Liszt operafantáziákat is. Beethoven áll még nagyon közel a lelkemhez, sok szonátáját és zongoraversenyét adom elő.

K.: Ha egy művet mondhatok csak, akkor az Händel Messiás című oratóriuma. Ez a darab az életet és az örömöt jelképezi, úgy is mondhatnám, hogy hatalmas igen az életre. A szívem mindig repdes, amikor meghallom valamelyik tételét. Amikor a gyermekeimmel kórházban voltam a szülés után, Bandi behozott nekem egy magnót és lejátszotta nekem a művet, mert tudta, mennyire kedves nekem. Az oratórium éppen ezért különösen is közel áll a szívemhez, hiszen Jézus születése mellett gyermekeim világrajöttét is jelzi.

A zenén kívül mi jelent még feltöltődést?

K.: Nagyon szeretek olvasni. Este nem is tudok anélkül elaludni, hogy ne vennék a kezembe egy könyvet. Elsősorban lelkiségi irodalmat olvasok, nagyon szeretem Barsi Balázs atya könyveit és XVI. Benedek pápa megnyilatkozásait, akinek minden mondatát végig kell gondolni, olyan mély és összetett jelentést hordoz.

E.: Elsősorban az tölt fel, hogy részt veszek a páros életünkben, hogy jelen vagyok a családi körben. Ezen kívül különösebb hobbim nincsen. Nagyon szíven ütött egyszer egy cikk, amit még a Zeneakadémián oroszul kellett olvasnunk. Egy interjú volt Msztyiszlav Rosztropoviccsal, a világhírű csellistával. A riporter megkérdezte tőle, hogy mit csinál a szabadidejében. A művész erre visszakérdezett, hogy az meg mit jelent. Nekem sincs szabad időm. A zenében és a zenéért élek, reggel felkelek, már muzsika cseng a fülemben, és este egy dallamra alszom el. A legfelső prioritás számomra a Jóisten és az ő gondolatainak, titkainak fürkészése, de a zene elé helyezem a családomat is. A zene a harmadik helyre szorul, ennek ellenére kitölti az életemet.