Hojdák Gergely: Boszorkányok márpedig vannak

A salemi boszorkányperek a 17. század végi gyarmati Amerikában folytak le, a kor hiedelmei és félelmei által keltett tömeghisztéria okán. Arthur Miller, a huszadik század egyik legnagyobb drámaírója feldolgozta az eseteket A salemi boszorkányok című művében, mely eredetileg The Crucible (Tűzpróba) címen jelent meg 1953-ban. Érdekes végignézni a folyamatot, ahogy egy ateista szerző tollából megjelent mű egy, ha nem is keresztény, de érett hit allegóriájává válik.

Arthur Miller darabja nemcsak témájában jeleníti meg a hit különböző – üdvözítő és káros – válfajait, hanem már fogantatásának körülményeiben is. Az 50-es évek Amerikájában a kommunizmustól való irracionális félelem miatt McCarthy szenátor javaslatára egy úgynevezett kommunistaellenes bizottságot hoztak létre, amelynek célpontjai elsősorban baloldali és liberális értelmiségiek voltak. A dolog iróniája, hogy a bizottság nagyjából a kommunista besúgórendszer mintájára szerveződött: a megvádolt értelmiségiek csak úgy kerülhették el a súlyos büntetéseket és feketelistázást, ha esküt tettek rá, hogy nem tagjai a kommunista pártnak, és bevádolják állítólagos bűntársaikat. Millert, miután a folyamatos zaklatások ellenére sem volt hajlandó esküt tenni és nevekkel szolgálni az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságnak, komoly pénzbírsággal, 30 nap elzárással és hollywoodi tiltólistával büntették (ám még így is jobban járt, mint a Rosenberg-házaspár, akiket valószínűleg koholt vádak alapján ugyanez a bizottság kivégeztetett).

Miller az úgynevezett epikus színház hagyományait követve történeti anyagok (szaktudományos munkák, perjegyzőkönyvek) bedolgozásával tette „reálisabbá” a fikció révén ábrázolt egyéni sorskérdéseket. A felvezetőből kiderül, hogy Salem puritán lakosai feszülten ájtatos hangulatban élték mindennapjaikat: keményen dolgoztak az erdős, mocsaras terület termékenyebbé tételéért, miközben vad indiánok betörései fenyegették a lakosságot. A puritánok egy Európából száműzött, radikálisnak mondható protestáns mozgalom, akik Kálvin eszméinek kompromisszumok nélküli végrehajtását követelték. Kemény és egyszerű életet éltek teokratikus (azaz úgymond bibliai mintára szerveződött) faluközösségeikben, amelyekből szinte teljesen hiányoztak az „erkölcstelen világi hívságok” (pl. színházak, táncmulatságok). Alig egy évszázad kellett hozzá, hogy ezek a rendkívül szívós – az üldözések emlékét a kollektív tudattalanban őrző – bevándorlók szinte az egész amerikai őslakosságot kiirtsák. A falu templomában már évek óta csak a sátán cselszövéseiről beszélnek (a régi mondás szerint: ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik!), na meg az Úr oltárát megillető ezüst gyertyatartókról, amit a helyi tiszteletes indokolatlanul alacsony bérezéséből nem tud megvenni. Miller valami keserű önmagába nézéssel állapítja meg: „Egyszóval azt hitték, hogy a világnak világosságot adó gyertyát az ő erős kezük tartja. Mi örököltük ezt a hitüket, s ez az örökség támogatott is, de meg is rontott minket. Őket ez a hit fegyelmezte. Választott nép voltak, s végig kellett élniük azt az életet, amelyet választottak, vagy már beleszülettek itt, ebben az országban.”

A drámai cselekmény Parris tiszteletes otthonában indul, ahol arról értesülünk, hogy salemi hajadonok – köztük a lelkész lánya és unokahúga, a csinos Abigail – a település melletti erdőben valami gyanús szeánszon vettek részt. Az erdei szeánszot Tituba, a lelkész néger rabszolganője vezette, aki, bár természetesen maga is hívő keresztény, őrzi magában egy valóban emberszerető, természeti Isten képét, aki nem bigott üldözője az éneknek, táncnak, szórakozásnak. A tánc azonban vad „orgiává” fajult, a lányok még egy kitört nyakú csirkét is a forró üstbe dobtak a szeretett férfiak mágikus úton történő megszerzéséért. Nem csoda, hogy amikor a szigorú Parris tiszteletes megérkezik, tízéves leánya ájultan esik össze, a többiek pedig szétszaladnak… Egy népszerű pszichológiai magyarázat szerint az efféle szeánszok résztvevői a „kulturális árnyékukat” élik meg – azt, amit egy adott társadalom erőnek erejével kiszorít a mindennapi életből. (Nem véletlen például, hogy Európában a nem éppen szelíd eszközökkel végigvitt pogánytérítések után kezdődtek az úgynevezett feketemisék s az egész sátánista hagyomány).

A „hit” eredeti (héber) jelentése szerint valami olyasmit jelent: belegyökerezni, beleszilárdulni valamibe. Ahogy egy kis havasi virág megveti a gyökerét, és folyamatosan, lassan beleszilárdul a kopár sziklába, a tar környezetbe. Ezt a folyamatot nem lehet siettetni és „formára szabni”, mint a bonsai fácskákat, mert szervesen történik, teljes testtel és lélekkel – valahol ez a különbség a hit és az ideológia között. A megélt, megharcolt hit (Ábrahám) és a kényelmes (olykor minden alázat nélkül való) konvenciókövetés között.

Miller színműve egy a falu határától mérföldekre élő – az ördöngös prédikációkat feltűnően kerülő – tekintélyes gazda, John Proctor sorsát állítja az irodalmi feldolgozás középpontjába. Ő a racionális, józan gondolkodású, törvény- és hagyománytisztelő polgár mintaképe, aki azonban még nem szilárdult bele igazán az életbe, nem kötelezte el magát egy saját – és egy magasabb Hatalom nélkül megvalósíthatatlan – út mellett. A második felvonás Proctor házában játszódik, ahol a puritán feleség eszményképének számító Proctorné (Elizabeth) fogadja a mezőről hazaérkező férjét a vacsoraasztalnál. A Proctor-házban vihar előtti légkör, pattanásig feszült hangulat uralkodik. A kimérten hideg, feddhetetlen jellemű feleség minden mozdulatára ügyel, nehogy elveszítse erkölcsi felsőbbségét férjével szemben, akiről a sorok között olvasva kiderül, hogy a gyermekágy alatt az istállóban tiltott viszonyt folytatott a lányok fő hangadójának számító Abigail Williams-szel, a ház régebbi cselédjével. Proctort erős lelkifurdalás gyötri, ugyanakkor az olvasó azt is megérti, nem lehet sokáig ennyire hideg, álszent légkörben élni…

A drámai hős azonban nemsokára az egész lényét (legalábbis korábbi önmagát) felforgató választás elé kerül – mindezt persze nem ő, hanem az élet provokálja ki. A harmadik felvonás elején John Proctort már a szerveződő polgári ellenállás élén látjuk viszont, miután feleségét (és gyermekei anyját) a korábbi szerető, Abigail vádjaira szintén elhurcolják. Az ószövetségi pátriárkára emlékeztető, a mindenható (államegyházi) igazságszolgáltatás nevében az érzelmi kérdéseket is vaslogikával kezelő Hawthorne bíró (aki történetesen egy nagy 19. századi bestseller, A skarlát betű írójának ükapja) persze rögtön újabb neveket követel. Proctor és naiv barátja, az öreg Corey viszont megesküdtek rá, hogy nem adják ki informátoraikat (ez ugye a klasszikus besúgórendszer lényege). John Proctornak látszólag erősebb ütőkártyája van: felfedi a lányok vezérének számító Abigal-lel való korábbi házasságtörését. A tekintélyelvű gondolkodásra jellemző, hogy Abigail jó erkölcsének megkérdőjelezése automatikusan kikezdi a lány szavahihetőségét. A jelenet igazán drámai: Hawthorne bíró beidézteti Elizabeth Proctort, a mindig igazmondó, jellemes asszonyként ismert koronatanút, akinek háttal ott áll a férje és a volt szerető. Elhangzik a perdöntő kérdés: tud-e valamit erről a házasságtörő, parázna kapcsolatról? Elizabeth asszony életében először hazudik, hogy megmentse férjét – ám épp ezzel veszejti el őt. A szerelmében csalódott, vérig sértett Abigail újabb „látomásrohama” után a „hazug”, „boszorkányos” John Proctor a jelenet hatása alatt álló tömegtől szorongatva maga is a vádlottak padján találja magát – akárcsak Giles Corey, akit a perirat szerint a mellére helyezett súlyos kövekkel napokig kínoztak, ám inkább megfulladt, semmint hogy maga is besúgó legyen, és elveszítse birtokát, unokái örökségét…

A boszorkányperek a hetvenéves Rebecca Nurse, a gyülekezet nem hivatalos „lelki vezetőjének” bebörtönzése után pszichológiai fordulóponthoz érnek. A gyanú árnyéka lassan mindenkire rávetül, a falu szegényei, a helyi koldus és kuruzsló után már a legtekintélyesebb polgárok, presbiterek otthonaiba is beférkőzik – persze általában nem annyira erkölcsi, mint inkább anyagi megfontolásokból. Parris tiszteletes ajtajában késsel kiszegezett fenyegető üzeneteket találnak. A cselekmény középpontjába ismét John Proctor, pontosabban az ő neve kerül. A változó közhangulattól megrémült törvényszék őt mindenképp rá akarja bírni, hogy tegyen – hamis – tanúvallomást önmaga ellen, megnyugtatva ezzel a háborgó kedélyeket. A törvényszék az utolsó pillanatban még a várandós Elizabeth Proctort is megpróbálja kijátszani a férje ellen (immár másodszor), aki azonban azt tanácsolja férjének, hogy ezúttal ne az ő elvárásaira, hanem csakis a saját szívére hallgasson. Proctor a már életében szentnek tekintett Rebecca Nurse mellett bűnös embernek érzi magát, aki a vértanúság helyett inkább a földi élet mellett döntene, ám amikor a szóban tett vallomás aláírását követelik tőle (hogy a gyülekezet templomának ajtajára kifüggeszthessék), egészen megzavarodik:

Proctor [az egyik bíróhoz] Kegyelmed személyében itt van a legfelsőbb bíróság. Van súlya hát a szavának, nem? Mondja meg a népnek, hogy vallottam. Mondja meg nekik, hogy John Proctor térdre rogyott, és bőgött, mint egy asszony, mondja nekik azt, amit akar, de ami a nevemet illeti…

Danforth [bíró] (gyanakodva) Igazán egyremegy, hogy én jelentem-e, vagy pedig maga tanúsítja az aláírásával. No, nem?

Proctor (tudja, hogy őrület, amit csinál) Egyremegy? Azt már nem. Hogy más mit mond, és hogy az én nevem mit mond, az kettő.

Danforth Azt akarja talán, hogy amikor kiszabadul, majd szépen megtagadja vallomását?

Proctor Nincs szándékomban bármit is megtagadni.

Danforth Legyen szíves akkor megmagyarázni valamivel értelmesebben, miért nem akarja…

Proctor (felkiáltva: egész lelke kiált) Azért, mert ez az én nevem, és a nevem az enyém! Mert ebben az életben már nem lesz más nevem! Mert hazudok, és aláírok minden hazugságot! Mert arra sem vagyok méltó, hogy ugyanazt a port tapossam, amit a felakasztottak tapostak! Hogyan élhetnék én tovább a nevem nélkül? A lelkemet maguknak adtam, hagyják meg nekem a nevemet!

A – lélektől elválasztott – név problémája körül a keresztény és az ateista álláspont nyilván feszültségbe kerül egymással. Miller szerint Proctornak nem a mennyország reményében (abban nem igazán hisz), hanem azért kell meghozni az életáldozatot, hogy emlékezete a továbbélők világában pozitív hatást fejtsen ki. Ez persze egy ateista álláspont, ám az érett hit talán itt is talál közös nevezőt. Annál a kétségkívül sarkalatos kérdésnél, hogy halálunk után a Semmibe hullunk (amint az ateisták gondolják), vagy Teremtőnk ölelő karjaiba, talán előrébb való az, hogy tudunk-e itt és most (ezen a közös világon) méltó módon élni, és ha kell (de csakis akkor), meghozni a legnagyobb áldozatot azokért, akiket szeretünk – és persze mindazért, amit hátrahagyunk.