Előző cikk Következő cikk

Mihályi Anikó: Az írás életem legmélyebb rejtekhelye

„A tudomány és a művészet két olyan eszköz, amely nagyon közel tud vinni Istenhez éspedig akkor, ha Istent is hagyjuk érvényesülni benne, azaz, ha a világ egyes dolgaiban, jelenségeiben nem tagadjuk a misztérium nyomait”– vallja Iancu Laura, József Attila-díjas költőnő.

Iancu Laura (1978) kortárs magyar író és költő. Középfokú tanulmányait
a csíkszeredai képzőművészeti középiskolában végezte.
Budapesten óvodapedagógusként majd teológus-hittanárként diplomázott, 2012-ben néprajzból doktorált. 2000-től jelennek meg szépírásai: csángó népmesék gyűjteménye, verseskötetei: Pár csángó szó, Karmaiból kihullajt, Névtelen nap, Kinek a semmi a mindene. Szeretföld című kisregénye 2011-ben jelent meg.

 

A gyökerek című versed elszakíthatatlan kötődésekről, ugyanakkor félelmekről is beszél. Hogyan éled meg ma csángó–magyar és katolikus identitásodat? Mennyire meghatározóak a gyökerek?

Életem első tizenkét esztendejét töltöttem huzamosan a szülőfaluban. 1991-től a téli, tavaszi, nyári iskolaszünetekben tartózkodtam otthon. A két évtizedes kétlakiság után egyre tisztábban látom, hogy „kiköpött” magyarfalusi vagyok, hiába jártam be ilyen-olyan világokat. Magyarfaluban, de talán még azt is mondhatnám, a (keresztény, magyar) paraszti kultúrában vannak evidenciák. Evidens, természetes dolognak számít a kereszténység, a magyarság, a család stb. Ezek az evidenciák nem beszédtémák. Ezért van az, hogy a moldvai magyarok sokszor nehezen tudnak válaszolni a kutatók, érdeklődők elvont kérdéseire. Történelmüket, jogaikat illetően tisztában vannak azzal, hogy bár több évszázada Moldva lakói, valójában idegen népelem, megelégszenek azzal, hogy az állam, a többség eltűri jelenlétüket. Hit és vallás ügyében, dolgában pedig azonnal az egyházhoz irányítják a kérdezőt. Ez a világ formált engem. Nagyon-nagy bajban voltam, amikor Budapesten különféle kérdéseket intéztek hozzám identitásom mibenlétéről, szülőfalum történetéről, a helyi szokásokról. Ezekre a kérdésekre nem szavakkal, hanem életformával válaszolunk, nem volt „tudásom”, „szókészletem” a kérdések megválaszolásához. Csángó identitásom nincs, soha nem is volt, moldvai magyarként nőttem fel, s ma is annak érzem magam. A magyarságom is, a keresztény hitem is olyannyira természetes része az életemnek, hogy ma is bajban vagyok, ha erről beszélnem kell. Ugyanakkor azt sem tagadom, hogy életem két legfontosabb tartóoszlopáról van szó. Nem tartom a véletlen művének, hogy ennek a nemzetnek vagyok a fia, és hogy a keresztény hitre neveltek. Éppen ezért ezekre az „evidenciákra” pontosan úgy vigyázok, mint a szemem fényére, mint az egészségemre.

Verseidben erősen kötődsz az év- és napszakokhoz, az ünnepekhez. Mintha minden történés szimbolikus jelentéssel bírna, az ember pedig kiszolgáltatottja a körforgásszerűen ismétlődő eseményeknek. Mégis, minden sorodon átsüt a lázadó gesztus mellett az alázat…

A versírásban nagyon kevés a tudatosság. Van valami, amihez nagyon tartom magam, vagy nem tudom nem tartani magam, amikor verset írok, de azt nem tudom, hogy mi az, csak azt, hogy mi nem az. Nem a forma, nem a rím, és – bocsánat! – nem az olvasó. Tudom, hogy egy kötet elolvasása esetén sok minden feltűnhet, jellemző motívumok, képek, színek stb., de ebben semmiféle szerzői tudatosság nincsen. Amit az olvasó egy kötetben olvas, az egy-két év termése. Csak azért nem fogom átírni a verset, mert a kötetben, teszem azt, harmincszor fordul elő a hajnal szó. Az egyes versek szempontjából és a szerzői én mentalitása, világképe szempontjából sem véletlen egy-egy szó rendszeres előfordulása. Igen, a lázadás és az alázat egyaránt igaz rám. Ebben nem érzek ellentmondásosságot, azt azonban gyakran érzem, hogy magukhoz a kérdésekhez, amikre folyvást keresem a választ, nagyobb hittel kellene viszonyulni. Azt tapasztaltam, hogy csak az tud lázadni Isten „dolgai”, Isten „hallgatása”, „viselkedése” ellen, aki halálosan komolyan veszi Istent.

Szeretföld című kisregényed/elbeszélésköteted főszereplője, Keleti Jeremiás háborúból tér vissza falujába. Ember és közösség történetében, történeteiben a babonás hittől kezdve a transzcendenst a ma emberének nyelvén faggató kérdések elevenednek meg. „Miért kellett nekem ezt megtudni? Ezt a kérdést mindenképpen tedd fel, mert ez a kérdés te vagy. Igen, kérdés vagy.”– olvassuk a mű elején. Mit jelent számodra ezek után az ember?

Hosszadalmas volna annak kifejtése, hogy mit jelent a hagyományos népi kultúrákban, a földműves, paraszti közösségek életében a hiedelem, amit ismertebb szóval babonának nevezünk. Annyit talán érdemes hangsúlyozni, hogy ezekben a közösségekben olyan, az élet egészét átfedő, az élet egészét szabályozó és működtető organikus kultúrák léteztek, ahol a mitikus gondolkodástól kezdve a racionális okfejtésen át, a babonától kezdve az istenhitig bezárólag minden egyes elemnek megvolt a maga helye és szerepe, s mint ilyen, pótolhatatlan része volt a helyi világképnek. Nem tudom, mi az ember. Számomra még mindig: Isten titka. Azt már tapasztaltam, hogy a csodálatos ember: Isten csodája. Keleti Jeremiás története igaz. Történetét magam is bizonyos kérdések megfogalmazásához használtam fel, mely kérdések többségére, úgy érzem, nincs válaszunk. A háborúból szabadult ember a háború által feldúlt szülőfaluba tér vissza. Az egyén túlél, a közösség elpusztul. Hol és hogyan folytatódik tovább az élet? Egyáltalán, az életben a szakaszok, az egyes események vagy a folyamat a fontos? Lehetséges-e az újrakezdés, a jóvátétel akkor, amikor semmi meg nem ismételhető? Ezen a világon a boldogságunk és a tudásunk csak töredékes lehet. Amikor úgy hisszük, hogy „minden a legnagyobb rendben van”, múlandóságunk tudatában akkor is érezzük, hogy „valami nincs rendben”. Valaminek/Valakinek a hiányát folyamatosan érezzük.

A történelemben és az örökkévalóságban egyszerre élő ember elevenedik meg az Élet(fogytiglan) – Vallomások – című kötetedben is, mely a Borbáth Erzsébethez 2002 és 2008 között írott leveleidet tartalmazza. Egy-egy aktuális problémát mindig a misztérium fényében olvasol. Mennyire tudod ezt a látásmódot a mindennapjaidban is megélni?

Az élet legbanálisabb, leghétköznapibb dolgaiban is mulandóságom tudatában és istenfélelemben élek, ami, nem tagadom, olykor igen-igen megkeseríti a vidám pillanatokat is, amiből hála Istennek nincsen hiány. A tanulmányaim, olvasmányaim során megismert emberi tudás cseppet sem távolított el Istentől. A saját maga körül forgó, saját magát folyvást felülíró tudomány csak megerősítette a hitemet, hogy bizony, mily nagyon kicsi és mily nagyon kevés az ember a világ dolgainak, a történelem rejtelmeinek a megfejtéséhez… Mégis, azt gondolom, a tudomány és a művészet két olyan eszköz, amely nagyon közel tud vinni Istenhez éspedig akkor, ha Istent is hagyjuk érvényesülni benne, azaz, ha a világ egyes dolgaiban, jelenségeiben nem tagadjuk a misztérium nyomait, ha a tudományosság kritériumait, a művészet esztétikumát nem Isten létének és megnyilvánulásának a tagadása árán érnénk el, vagy fogalmaznánk meg. Tudom, hogy anyag vagyunk, és mint ilyen, eleve romlásra ítéltek vagyunk. De én még az anyagot is misztériumnak tartom. Akármerre fordulok, arra kényszerülök, hogy rácsodálkozzam a világra. Akár mert félelmetes, akár mert szép.

Mit jelent Neked az írás? Mi mozgat mostanában?

Az írás észrevétlenül jelent meg az életemben, és életem legmélyebb rejtekhelye, ahol szinte én is idegen vagyok. Lehet, hogy hihetetlennek hangzik, egyáltalán nem misztifikálom a dolgot, de nem tudom, mi történik az írásban, nem tudom, mikor és miért lesz vers, nem tudom, miért olyan lesz a vers, amilyen lesz. Ezekre a kérdésekre nem nagyon tudok válaszolni. Az elmúlt hónapokban egy drámán dolgoztam. Élt a 19. században, Moldvában egy (helyi) római katolikus szerzetes pap, Petrás Incze János, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a moldvai magyarok túlélték a sok-sok szempontból igen kritikus 19. századot, de emberségből is példát mutatott. Idén ünnepeljük születésének 200. évfordulóját, én ezzel a munkával próbálom leróni iránta való tiszteletemet.