Előző cikk Következő cikk

Nemeshegyi Péter SJ: A hit: bizalom Istenben

A keresztény értelemben vett hit az ember válasza az Isten kinyilatkoztatására
(II. vatikáni zsinat, Dei Verbum, 5). Csak akkor beszélhetünk tehát ilyen hitről, ha van Isten. Korunkban Isten létezése már nem magától értetődő igazság az emberek számára, ezért szükséges először is, a Szentírás segítségével röviden arról beszélni, hogy miképpen jut el az ember ahhoz a meggyőződéshez, hogy van Isten.

Istenhit

A német kortárs teológus, Hans Küng mutatja be, Existiert Gott? (1978, Létezik-e Isten?) című kiváló művében azt a két lépést, amellyel a mai ember eljuthat e meggyőződéshez. Az első lépés: bizalom a valóság értelmességében. Az ember gondolkodó és kérdéseket feltevő élőlény. Keresi saját létének és az őt körülvevő valóságoknak az értelmét. Előbb-utóbb eljut a végső kérdéshez: miért van valami és miért nincs inkább semmi? E keresés során felfedezi, hogy a világmindenségnek érthető struktúrája van: a csillagok mozgásai és a természet többi jelenségei tudományos matematikai képletekkel leírhatók és megállapíthatók. Ezeknek az értelmes képleteknek a felhasználásával a technika az atomok világában is képes változásokat létrehozni. A nagy természettudós, Einstein nem győzött csodálkozni azon, hogy a fizikai világmindenség az emberi értelem által megfogalmazott, az igazságot feltáró szabályok szerint működik.

A tudományos ismeret világa mellett aztán ott van az erkölcsi jóság világa. Helyesen mondja a II. vatikáni zsinat: „Az ember lelkiismerete mélyén egy olyan törvényt fedez fel, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja, mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és tegye a jót és kerülje a rosszat, a kellő pillanatban fölhangzik szívében: ezt tedd, amazt kerüld!” (Gaudium et spes, 16). Az ókori kínai bölcs, Mencius, ezt a lelkiismeretet „jó szívnek” nevezte, és azt tanította, hogy e „jó szív” minden ember belső mestere, aki őt a jóra indítja. Emberi közösségek pedig csak akkor tudnak emberhez méltó módon élni és fönnmaradni, ha az „erkölcsiség objektív normáihoz” igyekeznek alkalmazkodni. (uo.)

Az igazság és a jóság világa mellett, harmadikként ott van még a szépség világa. Ennek felismerése nem annyira világos mindenki számára, mint a jóságé, de tagadhatatlan, hogy a természet és a művészetek szépségei olyan értékek, amelyeket nem önkényesen állít fel az ember, hanem találkozik velük, és megszólítják, elbűvölik őt.

Az ész és szív által felfogott ezen értékek világát az ember önkéntelenül felismeri és elismeri, tagadásuk pedig lelki betegséghez és a társadalom felbomlásához vezet.

Minden ember számára tehát érdemes és értelmes dolog megbízni a valóság értelmességében, és eszerint irányítani életünket.

Ennek az első kérdésnek megválaszolása után merül fel a második kérdés: a valóság ezen értelmességének van-e alapja? Vannak egyes egzisztencialista gondolkodók, mint például Sartre, akik tagadják, hogy lenne ilyen alap, és az értelmesség választását az egyes ember önkényes választásának tekintik. Az ilyen meggyőződés azonban nem ad elég erőt ahhoz, hogy az ember, nagy áldozatok árán is, az igazat, a jót és szépet kövesse. Vannak aztán mások, akik valami evilági valóságot abszolutizálnak, és abból eredeztetik életük értelmét. Ilyen volt a hitleri fajelmélet, amely az árja faj világuralmát tekintette abszolút értéknek; ilyen volt az ateista marxizmus, amely a jövő kommunista paradicsomi társadalom megvalósítását tekintette annak. Alacsonyabb síkon vannak olyan emberek, akiknek számára a pénz, a hatalom és az élvezet az abszolút érték, és ezek elérése az egyetlen életcél. Minthogy azonban ezek az evilági értékeket abszolutizáló ideológiák, illetve felfogások a valóság ércfalába ütköznek és ott szétporladnak, nem adnak igazán választ az élete értelmét kérdező embernek.

Ezért voltak és vannak olyan emberek, mégpedig az emberiség nagy többsége, akik az örök és végtelen, jó és bölcs Istent tekintik a lét értelme megalapozójának. Ez az Isten a mindenséget végtelenül meghaladja, és az ő jó és szabad akaratából származik az egész világmindenség.

Ha idáig eljutottunk, fölmerül a következő kérdés. Tény ugyanis, hogy az értelmünk és szívünk sejtései által e világban fellelhető Isten igazság-, jóság-, szépség-nyomai homályosak. Az igazság mellett ugyanis feltűnik a hazugság, a jó mellett masszívan jelen van a rossz, a szép mellett pedig megjelenik a rútság.

Isten kinyilatkoztatja önmagát

Ezért felmerül a harmadik kérdés: ez az Isten, aki jó és értelmes, és jelenti magát a teremtett valóságokban, megszólította-e az értelemmel bíró embert, és elmondta-e neki a világmindenség és az emberi élet igazi értelmét? A neves teológus, Karl Rahner szerint, e kérdés megválaszolása végett minden egyes ember az egész emberiség történelmére kell, hogy irányítsa figyelmét, és ott kell kutatnia, hogy a lehetséges isteni kinyilatkoztatás megtörtént-e. Megtörte-e a transzcendens Isten az ő csendjét, és tetteivel és szavaival kinyilatkoztatta-e az emberiségnek önmagát, és akaratának szent végzéseit.

Nos, csaknem kétmilliárdnyi keresztény ember napjainkban azt vallja, hogy ez megtörtént. A II. vatikáni zsinat, a Bibliát idézve, így fogalmaz: „Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent misztériumát (vö. Ef 1,9), mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige (Logosz) által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet (theia phüszisz) részesei lesznek. (vö. Ef 2,18; 2Pt 1,4)” (DV 2)

A kinyilatkoztatás tehát nem összefüggéstelen hittételek sorozata, hanem (1) Isten szabad önkinyilatkoztatása, (2) mely az emberi történelemben megjelenő, egymással bensőleg összefüggő tettekkel és szavakkal történik, (3) és melyeknek célja az emberek megistenülése. „Az Istenről és az ember üdvösségéről így kinyilatkoztatott igazság Krisztusban ragyog fel, aki az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége.” (DV 2) Azt a nagy reménységet nyitja meg számunkra ez az isteni önkinyilatkoztatás, hogy Isten kiszabadít a bűn és a halál sötétségéből, és elvezet a szeretetre és az örök életre. Így tölti be az Isten az Isten felé teremtett ember legmélyebb vágyait.

A hit: bizalom az Istenben

Ennek a nagy isteni tettnek bízó, szabad befogadása a hit. A II. vatikáni zsinat így fogalmaz: „A kinyilatkoztató Istennek a hit engedelmességével tartozunk (Róm 16,26; vö. Róm 1,5; 2Kor 10,5–6), mellyel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, értelmével és akaratával teljesen aláveti magát a kinyilatkoztató Istennek, és akaratával elfogadja a kapott kinyilatkoztatást.” (DV 5)

A hit tehát elsősorban szabadon választott bizalom az Istenben. Hiszünk Isten irántunk való szeretetében (1Jn 4,16), és rátesszük e bizalomra egész életünket. Minthogy pedig Isten nemcsak azt mutatta meg és mondta el nekünk, hogy szeret minket, hanem csodálatos tetteket is végrehajtott és megígért, amelyekkel ezt a szeretetet kinyilvánítja, igaznak fogadjuk el mindazt, amit Isten elmondott és megígért nekünk.

Értelmi felkészülés

Hogyan születik meg, és marad meg bennünk ez a bízó elfogadás? A katolikus egyház mindig hangoztatta és most is hangoztatja, hogy értelmünkkel is meg kell vizsgálnunk azokat a beszámolókat, amelyek hitünk alapját képezik. Nézzünk utána, hogy értelmes döntés-e számunkra csatlakozni a hívők közösségéhez. Volt osztálytársam a római Gergely Egyetemen, Giovanni Martinetti jezsuita atya „A mai észérvek a hit mellett” (Kairos kiadó, 2001) című, több nyelvre lefordított könyvében jól összefoglalta azokat az észérveket, amelyek a mai kor emberét a hit felé irányíthatják. Különösen nagy ereje van a hívő emberek életpéldájának, akikkel érintkezve szinte megérezzük, hogy életük alapja, a keresztény hit követésre méltó.

A Szentlélek megvilágosítása

A Biblia és az Egyház egyaránt tanítja azonban azt is, hogy az ilyen értelmi kutatás magában véve még nem vezet el a hithez. A hit: Isten kegyelmi ajándéka. „Senki sem jöhet hozzám” és „senki sem hihet bennem, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza” – mondja Jézus. (Jn 6,44., vö.6,65) „Senki sem mondhatja, hogy Jézus az Úr, csakis a Szentlélek által” – mondja Szent Pál (1Kor 12,3). Ezek alapján a II.vatikáni zsinat így fogalmaz: „A hithez szükség van Isten megelőző, segítő kegyelmére és a Szentlélek belső segítségére, aki az ember szívét megnyitja, és mindenkinek megadja az igazság elfogadásának és hitének édességét.” (DV 5)

Az Atyaisten és a Szentlélek vonz, de nem kényszerít. Mintegy visszhangzóvá teszi szívünket a bennünket megszólító jézusi hangra.

Szabad döntés

De még valami kell a hithez: szabad akaratunk döntése. Hiszek, mert akarok hinni. Értem, hogy hitem értelmileg megalapozott, érzem, hogy azzal leszek jó emberré, ha hiszek Isten jóságában. Kell azonban egy akarati „ugrás” is: belevetem magamat az Istennek felém kitárt karjaiba. Mégpedig nemcsak a hit keletkezésekor, hanem fennállásának minden pillanatában a Szentlélek vonzása és a mi szabad akaratunk igenje által marad meg bennünk a hit. Minden nap újra kell mondanunk: „Istenem, ma is hiszek tebenned.”

A hit elfogadásának e struktúrája némileg hasonlít az erkölcsi meggyőződések keletkezésének és fennmaradásának struktúrájához. Az ember, akinek akarata rá van állítva a Jóság követésére, az érti meg egy-egy tettel kapcsolatban, hogy azt megtenni kötelessége, ha jó ember akar lenni. Hasonló módon az isteni Szeretet energiája, a Szentlélek érteti meg velünk, lelkünkbe szállva, hogy akkor élünk Isten képmásaként, ha rábízzuk magunkat a szeretetét kinyilatkoztató Isten hívására. A Szentlélek pedig olyanokba száll bele könnyedén, akik nem keresik egymástól a dicsőséget, hanem csak az Isten szent akaratát keresik (vö. Jn 5,44).

Ez néha bizony nagyon nehéz, mert hitünk mécsesének kis lángja állandóan ki van téve viharoknak. Főleg akkor érezzük ezt, ha olyanok történnek e világban, amelyek nagyon ellenkezni látszanak Isten jóságával. Ilyenkor, Istenbe kapaszkodva, azt kell ismételgetnünk magunkban: „Istenem, mégis hiszek!”

Mert az is igaz, hogy amikor minden más támaszunk és bizonyosságunk megszűnik, mint például halálunk óráján, az egyetlen dolog, ami megmarad, éppen ez a hit, vagyis a bízó belesimulás Isten karjaiba.

Mi hiszünk

A katolikus, keresztény hit az egyes ember legszemélyesebb és legmélyebb döntése. Senki helyettünk nem hihet. De ugyanakkor a hit belekapcsolódás a világszerte szétszóródott egész keresztény közösség hitvallásába. Én hiszek, és mi hiszünk. Évszázadok óta cseng tovább ez a hitvallás, és tovább fog csengeni a világ végéig. Ebbe a nagy kórusba kapcsolódik bele a mi hangunk is. Talán még gyenge e hang, de hangunkat alátámasztják múlt, jelen és jövő hittestvéreink hitvallásai az egész világon. Ezt a gyengeséget érezve velük együtt mondhatjuk, amit egy édesapa mondott annak idején, nagyon őszintén, Jézusnak: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen.” (Mk 9,24)