Dyekiss Virág: Táltosok, lidércek, boszorkányok

A néphit-, illetve népi mitológiakutatás kezdetben a kereszténység előtti ősvallás maradványát kereste és vélte megtalálni a hagyományos népi hitvilágban. Mára már világosan látszik, hogy noha nagyon régi elemek is megőrződtek, a néphit rendszere egy nagyon képlékeny, változó rendszer.

aA körülöttünk lévő világ történéseinek megmagyarázása, életünk boldog vagy boldogtalan eseményeinek, fordulatainak elfogadásához szükséges indoklás alapvető emberi szükségletünk. Világnézetünk az élet alapját képezi, meghatározza döntéseinket és cselekedeteinket, de tetten érhetjük változandóságát is, az idő előrehaladása, új találkozások, élmények és tapasztalatok hatására árnyalódhat ez a rendszer, sőt, akár alapjaiban is megváltozhat. Talán azt is tetten érhettük már, hogy a világnézet olykor önmagán belül sem teljesen egységes rendszer.

A magyar néphit fogalma azt próbálja megragadni, hogy miben hittek-hisznek a magyar emberek, hogyan próbálják különböző cselekedetekkel befolyásolni az élet folyamatát. Ugyanakkor egészen a legeslegutóbbi időkig a néphitkutatás nem a teljes hitvilágot kísérelte meg szemlélni, hanem annak a „népinek”, esetleg kereszténység előttinek, de mindenképpen a keresztény vallástól eltérőnek tűnő, „babonás” elemeit tette kutatása tárgyává, s így a népi vallásosság és a néphit, noha két egymást kiegészítő, és egymás nélkül szinte értelmezhetetlen fogalom, mégsem áll össze egységes rendszerré a kutatásokon belül. Ezt a szétválasztást elsősorban a kutatás eredeti célja indokolhatja. A néphit rendszere egy nagyon képlékeny, változó rendszer. Rugalmas, nyitott, nem kell igazodnia szabályokhoz, könnyen olvaszt magába új elemeket, szívesen fejleszti tovább a meglévőket, az új kihívásokhoz, kérdésekhez igazodva. Nem csupán a nyelvterület egészét tekintve rendkívül sokszínű, hanem egy községen belül is annyiféle változata van, ahányan ott laknak, sőt, egy egyén életén belül is változhat, hogy milyen hiedelmek mentén szervezi az életét. Az egyén világképe színes rendszer, amely az összes benne lévő elem szövevényes hálójaként képzelhető el, több határozottan kiemelkedő kapcsolódási ponttal, s minden változás kisebb-nagyobb mértékben módosítja a rendszert is.

Hiedelemlények

A hagyományos néphit tényeit három nagy témakörben szokták tárgyalni a szakmunkák. Az első ezek közül a világkép, mely a minket körülvevő természet létrejötte és mibenléte, különös tekintettel az égitestekre, a földre, az égre, az időjárás jelenségeire és a mágikus gyakorlatban szerepet betöltő állatokra és növényekre. A második témakör – mely a világunkban létező, az emberi életre hatást gyakorló különböző lényeket mutatja be – talán a legnagyobb érdeklődést keltő, legjobban adatolt területe a néphitnek. Noha a magyar néphit hiedelemalakokban talán szegényebbnek mondható, mint a környező népek, különösen a délszlávok hiedelemvilága, mégis egy különös, talán félelmetes, de mindenképpen titokzatos világba kalauzol el minket. A természetfeletti lényekkel való tapasztalatok közül elsősorban fontos az élet rendezése szempontjából Istennel, az angyalokkal és szentekkel, különösen Szűz Máriával való kapcsolat. Az ördög néphitbeli alakja számos hiedelemlény démoni, negatív vonását sűrítette magába, s át is vette ezek szerepét, helyét a hiedelemvilág rendszerében. A lidérc is olyan érdekes lény, melynek alakja három vagy akár négy különböző szerepkörű démoni alakot ötvöz. Lehet segítő szerepkörű, gazdájának minden kívánságát teljesítő, démoni csirke- vagy törpealakú lény, aki bár dúsgazdaggá teheti tulajdonosát, mégis rettegést kelt, mert ha nem adnak neki elég feladatot, megöli gazdáját. Lehetetlen megbízatást kell neki adni, hogy szégyenében örökre távozzon. A lidércnek másik fő megjelenési formája a látható alakban nagyon fényes hullócsillagnak tűnő jelenség. A fénynyaláb a földre érve az áldozat távol lévő vagy elhunyt szeretője képét ölti magára. Gyakran szexuális kapcsolatba kerül az áldozattal, máskor csak kísérgeti, de mindenképpen teljesen betölti az áldozat gondolatait, kimeríti őt, s az képtelen lesz a hétköznapi életvitel folytatására. Előfordul, hogy lólábáról ismerik fel, ami az ördög képzetéhez kapcsolja alakját. Közel áll ehhez a lényhez a személytelen nyomódémon jellegű lidérc, aki éjszaka telepedik rá a békésen alvó ember mellkasára. A megnyomatás élményét sokszor a boszorkány egyik tevékenységének tudják be, sőt a boszorkány szó eredeti jelentésében „nyomót” jelent. Talán a hétköznapi beszédből legjobban ismert lidércfény, azaz kis bolygó lángocska, nyugovást nem lelő lélek a fentiek közül a legkevésbé gyakori megjelenési formája a néphitben. A kísértetek, bolyongó lelkek valamilyen bűn miatt bűnhődnek, vagy pedig elmaradt kötelességre (pl. keresztelésre) figyelmeztetik az arra járókat, furcsa hanghatásokkal, fényjelenségekkel, esetleg ijesztő állat formájában megjelenve rémítve meg őket. Ijesztő-büntető lények a dologtilalom őrzői is, kiknek alakja általában az adott dologtiltó naphoz kapcsolódik. A magyar néphit bányaszellemeket, erdei manókat, óriásokat, törpéket, vérszívókat, háziszellemeket, víziszellemeket csak kismértékben ismer.

Garabonciás, táltos, boszorkány

A természetfeletti képességű emberek hiedelemköre olyan emberekre vonatkozik, akik velük született tehetségük folytán vagy különleges élmény, esetleg tanulás eredményeképpen a közösség tagjai számára elfogadott közvetítők lesznek az evilág és a láthatatlan világ között. Kirívó esetekkel fordultak hozzájuk, amikor saját tudásuk kevésnek bizonyult a helyzet kezeléséhez. A halottlátóhoz eltávozott szeretteik után tudakozódni mentek gyászolók, hogy megtudják, jól érzi-e magát az elhunyt a túlvilágon, van-e esetleg szüksége valamire, esetleg lezáratlan ügyeiket próbálták rendezni a halottlátó segítségével. A rossz időjárásra magyarázatot adhatott valamilyen ellenséges, nagyerejű személy haragja. A garabonciás diák széles köpönyegben járja a falvakat, tejet kér, s ha nem kap, könyvéből vihart olvas ki, amit gyakran egy sárkány kavar. A táltos tevékenysége is szoros összefüggésben van az időjárással, a föld termékenységével. A táltos „elrejtezik”, s így állat- vagy emberalakban viaskodik a szomszéd táltossal, hogy jó legyen a termés. A kudarcot valló táltos által védett határ kárt szenved, elveri a jégeső vagy más szerencsétlenség éri. A táltos a gyógyításban, kincskeresésben is tölthetett be szerepet, s megnyilvánulásai általában jóindulatúak, de hajdani sámán-szerepe, különösen a sámántudomány mikéntje a gyűjtött anyag alapján nem egyértelmű. A látó és a néző olyan jóindulatú varázsló, aki képes észlelni a boszorkányok rontó tevékenységét, megtalálni elveszett tárgyakat, megtudakolni a bűnös személyét, meglátni a földbe rejtett kincset. A különböző tudósok (bába, tudós kocsis, tudós molnár, ördöngös dudás stb.) olyan személyek, akiknek a közösség különleges mesterségbeli tudásukat természetfeletti eredettel ruházta fel, s alakjukhoz különböző hiedelmek fűződnek, melyek gyakran egybecsengenek más, különleges tudománnyal felruházott személyek tulajdonságaival (pl. foggal születés), vagy a tudós mesterségéhez kapcsolódnak (pl. a tudós kocsis képes döglött lovakkal vontattatni a szekerét).

A boszorkány egészen a legutóbbi időkig (sőt, még a mai napig is,) igen aktívan élő hiedelemalak, melynek általános negatív előjele van. Ő a közösségen belüli rossz megtestesítője, a belülről rágó féreg. A bekövetkezett szerencsétlenség miatt érzett csalódást és fájdalmat rendszerint olyan személyre vetítik ki, akinek amúgy is rosszul áll a szénája a közösségen belül, vagy korábban is összetűzésbe kerültek vele. Tehát leggyakrabban nem áll tényleges rontó tevékenység a háttérben, a boszorkány a rontás elkövetésével gyanúsított személy. Leggyakrabban asszonyszemély, aki a hiedelem szerint örökölte, egy másik boszorkánytól kapta vagy az ördöggel való szövetségkötés során szerezte képességét. Szemének és szavainak ártó ereje van, képes állatalakot ölteni magára, s úgy keresni fel áldozata portáját. Rontó tevékenysége elsősorban betegségokozásra, az emberi kapcsolatok tönkretevésére és a gazdasági haszon elvételére irányul.

Mágikus cselekedetek

Miután rápillantottunk a hiedelemlények néhány fontos csoportjára, a néphit körébe sorolt jelenségek harmadik nagy csoportjáról is ejtsünk néhány szót. Ezt elsősorban cselekvések alkotják, s olyan szabályok és eljárások, amelyek nem racionális alapokkal rendelkeznek, de a gyakorlói hisznek bennük, és abban, hogy életüket ezek megtartása alapvetően befolyásolja. E gyakran mágikus cselekedeteket az idő nagymértékben strukturálta, kiemelkedően gazdag volt a naptári év ünnepeinek és az emberi élet fordulóinak hiedelemanyaga. Ezek elsősorban szerencseóhajtó (pl. a menyasszony ölébe gyermeket tesznek a termékenység érdekében), jósló-tudakozódó (pl. kihúznak egy szál szalmát a háztetőből, és ha van benne méz, akkor férjhez megy a lány) vagy óvó (pl. az újszülöttet megköpködik), bajelhárító (pl. a menyasszony kulcsot dob a kútba, hogy ne szülessen hamar gyermeke) eljárások voltak. Váratlan szerencsétlenségek, betegségek esetén tudakozódó majd rontáshárító szertartást végeztek, s a népi gyógyításban is nagy szerepet kaptak a különböző szimbolikus, mágikus módszerek. A mindennapokat is beszőtte az előjelek figyelése, a bajokat elhárító és a boldogulást elősegítő sok különböző előírás, a gazdálkodás és a családi élet minden területén szükség esetén alkalmazott mágikus eljárások rendje. Ez a témakör rendkívül sokszínű, mind a tevékenység, mind a felhasznált eszközök, mind a belé vetett hit tekintetében számtalan variációt figyelhetünk meg. 

Egyéni hit, egyéni gyakorlat

A hagyományos néphit a nyelvterület egészét tekintve nagy eltéréseket mutat, de még egy egyén is különböző helyzetekben különböző elemeket hívhat elő az általa ismert-alkalmazott tudásanyagból. Így nem ringathatjuk magunkat abba a kellemes elképzelésbe, hogy valaha, a kereszténység előtt a néphit egységes rendszert alkotott, a most töredékesnek tűnő elemek összeálltak, és egy, a mainál értékesebb, teljesebb világképet alkottak. A világkép számtalan, különböző helyről érkezett motívumot tartalmaz, s még a hivatalos dogmákkal rendelkező egyházakban is az emberek egyéni vallása eltér egymástól. Nincs ez másképp a sokkal nyitottabb néphit esetében sem. Gyimesben – ahol a hagyományos néphit sok eleme a mai napig eleven és a mindennapi élet szervezőerejét alkotja – kísérelték meg a legutóbbi időben feltérképezni a hitvilág egészének rendszerét. Példaként felvillanthatjuk Hesz Ágnesnek a halottakkal kapcsolatos kutatását, melyben megállapította, hogy a beszélgetések során ugyanaz az ember hol úgy nyilatkozott, hogy a mennyországban, a pokolban vagy a tisztítótűzben található az elhunyt, hol arról beszélt, hogy a halottak közöttünk járnak, s ha recseg a bútor vagy a padló, az az ő hangjuknak tekinthető, máskor pedig amellett foglalt állást, hogy a sírban fekszenek, s ott lehet leginkább felvenni velük a kapcsolatot. Ebben a sokszínűségben a különböző felfogások jól megférnek egymás mellett, s az egyén hitvilágában számára egységes, szervező erejű egészet alkotnak, mint ahogy teszik minden ember hitvilágában.

*

Ebben az írásomban egészen röviden foglalhattam össze csupán a magyar néphit csodálatosan szerteágazó világát, de annak, akinek felkeltette érdeklődését a téma, szeretettel ajánlom a Balassi Kiadónál, Pócs Éva, a magyar néphitkutatás kiemelkedő alakja szerkesztésében megjelent Hiedelemszövegek című szöveggyűjteményt, melyben hiteles szövegeket és kiváló összefoglalókat találhat az Olvasó. Érdemes lehet kézbe venni Keszeg Vilmos, kolozsvári tanszékvezető Mezőségi hiedelmek című kiváló munkáját is.

Szakirodalom:

Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága. Budapest, 1982, Corvina.

Hesz Ágnes: Élők, holtak és adósságok. A halottak szerepe egy erdélyi falu társadalmában. Pécs–Budapest, PTE–L’Harmattan, 2012.

Hoppál Mihály: A magyar lidérc-hiedelemkör szemantikai modellje. Ethnographia, LXXX. évf. (1969.) 3. sz. 402–414. p.

Keszeg Vilmos: A hiedelemtudás szerkezete. Erdélyi Múzeum, 1991. 53. köt. 1–4. füzet

Keszeg Vilmos: Mezőségi hiedelmek, Marosvásárhely, 2006, Mentor.

Pócs Éva: Néphit, Magyar Néprajz nyolc kötetben, 1990, online: http://mek.niif.hu/02100/02152/html/07/index.html

Pócs Éva (szerk.): Hiedelemszövegek, Budapest, 2012, Balassi