Kiss Roland: Hit és Pénz

„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené”. Világos útmutatás ez a Názáreti Jézustól a hit és a pénz viszonya kapcsán. Mégis régóta, és különösen a mai fogyasztói világban komoly nehézséget jelent az, hogy mind az anyagi, mind a spirituális világot a helyén tudjuk kezelni.

sz„Szabad adót fizetnünk a császárnak, vagy nem szabad?” – kérdezik Jézustól, ő pedig így felel: „Mutassatok egy dénárt! Kinek a képe és felirata van rajta?”
„A császáré” – válaszolták. „Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré,
és az Istennek, ami az Istené” – mondta nekik. A négy evangélium közül három hasonlóképpen számol be e párbeszédről, talán ennek is köszönhető, hogy ez a jézusi mondat már-már szállóigévé vált. Ennek ellenére a tanítás valóra váltásával
meg-meggyűlik a bajunk, különösen manapság. Bár valószínűleg sohasem jelentett könnyű utat a keresztény élet, az utóbbi néhány évtizedben korábban nem látott kihívásokkal szembesül a hívő ember. Ezúttal ugyanis nem a szabad vallásgyakorlás lehetőségének a hiánya, netán a nyílt üldözés okoz komoly gondokat – legalábbis
a nyugati világban élő keresztények számára –, hanem egy „belső” ellenség:
az anyagi javak, a jólét, az újabbnál újabb tárgyak özöne. Hány és hány hitoktatónak, pedagógusnak vagy akár saját gyermekét nevelő szülőnek fáj a feje a legújabb okostelefont követelő, vagy azzal büszkélkedő gyerekektől. Persze felemás dolog lenne csak a gyerekekről szót ejteni: a robbanásszerű technológiai fejlődés számtalan gyümölcse közül jó néhány bizony a felnőtteket is megihleti, a pénz nyújtotta egyéb élményekről, érzésekről már nem is beszélve: utazások, kényeztető életmód, a biztonság és a siker érzése. 

A jólét, a tehetősség, a vagyon világa bizony komoly hatást gyakorol ránk: ezt tagadni képmutatás lenne. Ugyanakkor a hívő emberek azzal is tisztában vannak, hogy mindez a valódi lelki kincsekhez képest – ahogy régen mondták – nem más, mint hívság. Az e kettősségből fakadó feszültséget feloldani, és életünket e szerint alakítani komoly erőfeszítéseket igényel, így többségünk akaratlanul is a könnyebb úton indul el: összemossuk az össze nem tartozó dolgokat. Olyan szemüveget keresünk, amelyen keresztül úgy tűnik: amikor a császárnak adunk valamit, valójában Istennek is adjuk. És amit Istennek adunk, annak biztosan a császár is örül. Vagyis mindennapi kenyérkereső munkánkat valamiképpen Isten országának építéseként látjuk és láttatjuk. Meglehet, joggal. Vannak csodálatos hivatások, kicsit kevésbé magasztosan akár munkakörök, amelyek mások támogatásáról, segítéséről szólnak. Vannak, amelyek kevésbé, de még mindig a világ jobbítására, építésére irányulnak. És akadnak, amelyek célja bevallottan a nyereség, a profit elérése, a vagyon növelése. A tapasztalat sajnos azt mutatja, hogy a mások javára szolgáló tevékenységek csak kivételes esetekben esnek egybe az igen jövedelmező tevékenységekkel – és akkor még kellő óvatossággal fogalmaztuk meg e jelenséget.

A célom e sorokkal azonban cseppet sem az, hogy ítélkezést tartsak azok felett, akiknek munkája kevésbé mások szolgálatáról, mint inkább a nyereségtermelésben való részvételről szól. Az, hogy kinek hogyan alakul az élete, milyen pályát választ
és mely okokból, ezer és ezer személyes tényezőből fakad, így gőgös és egysíkú dolog lenne a közjó nevében bárkit is „megbélyegezni”. Az sokkal inkább feladatunk, hogy befogadjuk a jézusi szavakat, és mind a császárnak, mind az Istennek megadjuk azt, ami őt illeti. Vagyis elfogadjuk, hogy itt bizony két külön világról van szó,
és célunknak azt kell kitűzzük, hogy ismerjük és betartsuk az evilági és a túlvilági „játékszabályokat” is.

A helyzet az, hogy mindkettő egész életre szóló feladat. És nehéz feladat, különösen úgy, hogy a kettőt párhuzamosan kellene végeznünk. Az első lépés e felé minden bizonnyal ez: tudatosítsuk, és tegyük mindennapi életünk részévé azt, hogy az ember kettős lény. Úgy él az anyagi világban, annak törvényei és korlátai között, hogy sosem szűnik meg kötődni az égi, a lelki-szellemi világokhoz. Amikor azt adjuk meg, ami az Istené, ez utóbbi kapcsolatot őrizzük, ápoljuk.

Ima, lelkigyakorlat, meditáció: ha figyelmesen olvassuk az Újszövetséget, kiderül, még Jézus is újra és újra „visszatért” az Atya világába. Elvonult, imádkozott, szőtte az őt az éggel összekötő szálakat. Ha Isten Fiának is szüksége volt ilyen „megerősítésre”, mennyivel inkább nekünk, halandó embereknek. És éppen így adhatjuk meg Istennek, ami az övé: ez ugyanis nem más, mint az emberi lélek (minden ember lelkének) legmélye. Ő ezen a ponton találkozik velünk, már amennyiben mi erre lehetőséget teremtünk, időt és figyelmet fordítunk arra, hogy képesek legyünk kizárólagosan az Isten jelenlétében lenni, kissé fura szóval az Ő rendelkezésére bocsátani magunkat.

Csodálatosak a jócselekedetek, a másokon való segíteni akarás. Ám mindez csak a második lépcsőfok. Az elsőnek az élő, személyes Istenkapcsolat ápolásának kell lennie, hiszen ez minden további jóság forrása. És ez segít minket abban is, hogy a császárnak úgy adjuk meg, ami neki jár, hogy közben nem vész el az életnek ez az Isten felé mutató oldala sem.

Az anyagi világ ugyanis szintén időt és figyelmet követel. Tanulni, dolgozni, folyamatosan erőfeszítéseket tenni: nincs olyan élet, amelyből kimaradna a megélhetésért folytatott küzdelem, vagy legalábbis a folyamatos, erőnket igénybe vevő tevékenykedés. Ám ha az emberiség Paradicsomból való kiűzetésére és azokra a szavakra gondolunk, amelyeket az Atya mondott az első emberpárnak („Fáradsággal szerzed meg […] táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra [a Föld]. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél.”), talán könnyebben belátjuk: semmi okunk a lázadozásra. Még akkor sem, ha sokszor bizony joggal háborodunk fel azon: néhányan bizony egyáltalán nem tartják be a játékszabályokat „a császár világában”.

Ám önmagában az, hogy az élet nehéz és a folyamatos küzdelemről szól, nem mások esetleges becstelenségéből vagy mohóságából fakad, hanem eleve adott. És veszélyes útra lép az, aki mindig bűnösöket, valójában inkább bűnbakokat keres az őt érő nehézségek mögött. Így valójában saját magától veszi el azt a lehetőséget, hogy mélyebben megértse az élet realitását.

Az evilági életnek ugyanis éppúgy megvan a maga logikája, ahogy a spiritualitás világának is. Ha nem szánok tudatosan időt és figyelmet az Istennel való kapcsolatom ápolására, könnyen lehet, hogy az nem mélyül el. Hasonlóképpen: ha megelégszem a felszínes, másokat okoló világmagyarázatokkal, valószínűleg a saját életem ésszerű irányításának a lehetőségét is elveszítem.

Az utóbbi két évtizedben bizony sok csalódás ért minket, magyarokat is. Ezek oda vezettek, hogy a pénz már-már szitokszóvá válik, és nyomában a siker, a karrier, a gazdagság is. Az, hogy ezek sokszor bizony tisztességtelen vagy méltánytalan teljesítményekhez kötődnek, nehezen tagadható. Ám ettől még hiba lenne feledni, hogy a pénz valójában emberek közötti anyagi viszonyokat jelenít meg. Néhány száz éve búzában vagy jószágban folyt a kereskedelem a falvak között.

Manapság a pénz már olyannyira belépett a felek közé, hogy talán sokszor nem is tudatosítjuk: valaminek az ára, valakinek a bére azt fejezi ki, hogy a széles értelemben vett közösség (ország, állam, társadalom, világ) mennyire értékeli az ő tevékenységét. És ha úgy érezzük, túl alacsony az így kifejezhető „értékünk”, bizony lehetséges, hogy a hiba a mi oldalunkon van. Nem azt, és nem úgy tesszük, amire másoknak valóban szüksége van. Ettől még tökéletesen igaz lehet az a megállapítás is, hogy az adott dolog vagy tevékenység pénzben megjelenő összege valós értékének a töredékét sem fejezi ki. Ilyenkor érdemes visszatérni ahhoz a belátáshoz, hogy a megélhetésünkért folytatott munkánkkal a császárnak tartozunk. És a császár azért nem fizet, ami nem az övé. A lelki-szellemi javak, az igazi értékek, a jószándék és a szeretet mind-mind az Isten világához tartoznak, és alapjában véve a császár világában nem érvényes fizetőeszközök. Külön öröm és áldás, ha mégis, és szerencsére akadnak erre példák.

De ha azon dühöngünk, hogy megannyi világjobbító szándékunknak vagy tettünknek hogyan lehet ennyire alacsony a pénzben kifejezhető, evilági értéke, valójában megint szem elől tévesztettük létezésünk kettős voltát. És onnan követelünk, ahonnan soha nem fogunk kapni. Valójában kettős jutalmat követelünk egyszeres erőfeszítésért, hiszen egy Istennek tetsző dolgot akarunk „eladni” az evilági hatalomnak is. Ritkán működik. Az, hogy az élettel szemben hármas elvárásom van: szeressem, amit csinálok, teremtsek vele értéket és még jól is éljek általa, tanulni nem akaró gyerekek lelkesítésére jó, de felnőtt fejjel kissé realitásvesztett álláspontnak tűnik. E három közül általában egy, nagyon jó esetben kettő választható, és még csak nem is tetszőleges csoportosításban.

A megélhetés és a valódi értékteremtés sokszor bizony külön út, eltérő erőfeszítéseket igényel, és máshonnan származik a megbecsülése: előbbié a császártól, utóbbié Istentől. Mégis hányszor követelőzünk, hogy a császár fizessen jobban valódi szellemi-lelki értékek képviseletéért. Mindez talán túlságosan filozofikusnak tűnhet, pedig nagyon is időszerű és húsba vágó kérdésekről van szó. Manapság, amikor az eladósodott államok, köztük Magyarország is, kínnal-keservvel igyekeznek valahogy nullára csökkenteni költségvetési hiányukat, évtizedek óta bejáratott jóléti és közösségi ellátó rendszereket kényszerülünk újragondolni.

A szolidaritás mellett – talán helyett – a hangsúly egyre jobban a hatékonyság, a valós szükségletek és igények felé tolódik. Ebből a nézőpontból másképpen fest az utóbbi hónapok számos háborgása: valóban elvárható, hogy az ország, mint közösség olyan egyetemi képzéseket finanszírozzon, amelyekre semmi szükség, vagy amelynek hasznát más országok aratják le? Valóban reális hosszú távon, hogy kétmillió ember tartson el tízmilliót? E kérdések sora hosszan folytatható, a válaszok pedig nehezen születnek meg. Amik pedig megszületnek, bizony sokszor igen felemásak.

Ám érdemes eltűnődnünk: mindennek a hátterében nem a jézusi kettőség meg nem értése áll? Annak a tagadása, hogy külön feladat megadni a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Ha szemügyre vesszük e jézusi kijelentés tágabb szövegkörnyezetét, a kép még világosabbá válik. Kiderül ugyanis, hogy akik a „szabad-e adót fizetni” kérdésével állnak a Mester elé, valójában csapdába akarják húzni őt. Rábírni arra, hogy bírálja a fennálló politikai, gazdasági rendet. Jézus ezt nem teszi meg. Az Ő küldetése ugyanis nem a világ elleni lázítás, hanem a nehézségek, köztük a nagyon is anyagi jellegű próbatételek, keresztek vállalása. És ezzel mindezt a mi feladatunkká is avatja.

Példát adva arról, hogyan vehetjük tudomásul az akár megalázó, igazságtalan evilági elbánást, tudván, hogy ez emberi sorsunk része.