Török Csaba: Hisz ez hisz!

Családi hátterem, ismeretségi köröm, az egyház zárt kis belvilágán kívül is folytatott munkám okán sokat mozgok nem hívő emberek között – viszont keresztényként és papként állandóan bele vagyok gyökerez(tet)ve a legeltérőbb „hívő-kontextusokba”. Az élethelyzetek, az érzések, a nehézségek ugyanazok, ahogyan tisztesség és tisztességtelenség, őszinteség és tettetés ugyanúgy megvan itt is, ott is.

Egy a történetünk, mégis mennyire más! Olyan ez, mint a Pi élete című, Ang Lee rendezte film. Az indiai Pi csodálatos történetet mesél el egy fiatal srácról, korábbi önmagáról: 227 napos tengeren való hányódásáról, az elsüllyedő, egy egész állatkertet költöztető hajóról vele együtt menekülő tigrissel (és zebrával, hiénával, orángutánnal) való kapcsolatáról. A csavar azonban a végén jön: amikor elmeséli a fantasztikus eseménysort, a hivatalból kiküldött vizsgálóbizottság két tagja nem hisz neki. Arra kényszerül, hogy más módon mesélje el a sztorit: nem állatokkal, hanem emberekkel. Minden ugyanaz: az események, a dolgok lefolyása, a végkifejlet. De… „Melyik történet a szebb?” – kérdezi végül Pi a hallgatójától.

Melyik történet a szebb?

A hívők és a nem hívők igen sok szempontból hasonló helyzetben vannak. Élniük kell ezen a földön, ugyanúgy dolgoznak, küzdenek, törekednek. A nagy, meghatározó események is hasonlók. Természetesen az élet-folyam szereplői is ugyanazok, nem élünk külön bolygókon. Valamitől mégis minden más lesz. Ez a másság mutat a hit felé.

Ugyanakkor jelen van a „szomszéd fűje mindig zöldebb” jellegű kísértés. Gimnáziumi hittanórán kaptam meg (az akár elismerésként is felfogható) megjegyzést az egyik diáktól: „Könnyű az atyának, mert hisz abban, amit mond!” Gyóntatószékben pedig nem egyszer kellett hallanom a rajtam keresztül Istenhez intézett reklamációt: „Mennyivel könnyebb annak, aki nem hisz!” Neki nincs isteni törvény, katolikus erkölcs, a lelkiismerete mintha nagyvonalúbb lehetne… Még gyónnia sem kell!
De hát akkor mi is a könnyebb? Hinni vagy nem hinni?

Talán nem szentségtörés, ha a kérdést „Pibe váltom át”: Melyik történet a szebb?
A hité vagy a nem hité? Még mielőtt valaki (például egy vonalasabb teológus vagy rigorózusabb hívő) követ vet rám azért, mert elesztétizálom a nagyon is komoly kérdést, szeretném leszögezni: nem ez a célom. Sokkal inkább azt szeretném megmutatni, hogy a hit nem agymunka, akarati heroizmus, valamiféle világnézeti rendszer. A hit sokkal inkább a valóság meglátása, a mélység tapasztalata, az ízek felismerése.

A katekumenátus és a keresztség régi, egymásra épülő rendjében külön kiemelt pillanat volt az effata-rítus. Az effata szó eredete Jézusra megy vissza. Amikor találkozik a dadogva beszélő sükettel, ujját a fülébe dugja, megnyálazott ujjhegyét a nyelvére érinti, és így szól hozzá: „Effata, azaz nyílj meg!” (Mk 7,34) Az ókeresztény egyházban ennek a „szertartásnak” a mintájára, még a megkeresztelésük előtt (Szt. Ambrus szerint Nagyszombaton napközben, mielőtt megkezdték volna a feltámadási szertartást) megnyitották a katekumenek füleit és megoldották a nyelvüket. Utalt ez arra, hogy „a hit hallásból ered” (Róm 10,17), valamint arra, hogy megkereszteltként már nekik is hirdetniük kell az evangéliumot. Ám volt egy még mélyebb dimenziója e rítusnak. A teljes embert, az összes érzékszervet megnyitotta Isten, kitárta a valóság előtt. A hitben Isten „megnyitja az értelmünket, hogy megértsük az Írásokat”, mint az emmauszi tanítványok esetében (vö. Lk 24,45). Jézus, „a bölcsesség megnyitotta a némák száját és ékesszólóvá tette a gyermekek nyelvét” (Bölcs 10,21). Ujjának érintésével „megnyitotta a szemünket” (vö. Jn 9,6.14). Orrunk érezheti már a jó illatot, amely Krisztus (vö. Ef 5,2), sőt mi magunk is az ő jó illatává válhatunk (vö. 2Kor 2,15). A hitben megízleljük és meglátjuk, „mily édes az Úr” (Zsolt 34,9; a régi Vulgata-fordítás szerint).

Ez azt is jelenti, hogy a hit által egyre több színt, fényt és alakot látunk meg
a világban, mind jobban érezzük a valóság ízét és illatát, fülünkben pedig Isten szavával együtt minden dolgok rejtett zenéje is felhangzik. A szürke, az unalmas,
a hétköznapi hirtelen az érzékszervek ünnepévé válik, ráadásul úgy, hogy közben tudjuk: mindez még mindig csak elővételezés, „ízelítő” valami nagyobból, teljesebből, végtelenül többől, amit nem értünk mindenestül, de amiben megingathatatlanul remélünk. Maga a hit az alapja ennek a reménynek (vö. Zsid 11,1).

Ízetlenkedés

Miért is van most Hit éve? Nem lett volna elég valami nagyszabású emlékmisével, tudományos konferenciával megünnepelni a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50.,
a Katolikus Egyház Katekizmusa kiadásának 20. évfordulóját? Személyes válaszom két okból is nemleges: egyrészt unalmas, konferenciázós, sokat beszélős, okoskodós (vagy okoskodva lelkizős) egyházi esemény már így is túl sok van. Roskadoznak tőlük az egyházi sajtótermékek. Ha valaki csak az újságjainkból akarná rekonstruálni, hogy miből áll az életünk, akkor csupa emlékülést, tanácskozást, előadást, vitaestet, kerekasztalt meg ki tudja, még mi egyebet látna. Úgy gondolom, a II. Vatikán Zsinat szebb történet volt annál, mintsem hogy idáig kellene unalmasítanunk.

A második válasz ennél kicsit összetettebb. Egyesek talán azt gondolják, hogy
a Hit éve egyfajta globális reklámkampány a kereszténység mellett, amikor minden erőnkkel a keresztelési statisztikák felfuttatásán kell munkálkodnunk, egyfajta mega-városmisszióba kell kezdenünk. Csakhogy a szándék nem ez. XVI. Benedek ennél visszafogottabb, józanabb és higgadtabb vérmérsékletű ember. A helyzet az, hogy a keresztényeknek kell megtanulniuk hinni. Furcsa? Legalább annyira, mint a holdkóros fiú apjának Jézushoz intézett kérése: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24) Szent Ágoston joggal mondja: „A hit erősíti meg a hívőket” – ezt a gondolatot idézi is a pápa a Hit évét meghirdető Porta fidei kezdetű motu propriójában (PF 7). Újra kell tanulnunk a hitünket, „újra föl kell fedeznünk a hit útját”, örömöt és életerőt kell merítenünk belőle (vö. PF 2).
Megtérésről és megújulásról van szó a Hit évében (PF 6).

Nagy feladat, de szükségszerű. Jézus mondja: „A só jó. De ha a só elveszti ízét, mivel ízesítik meg? Legyen bennetek só, és éljetek békében egymással!” (Mk 9,50) Tegyük fel az őszinte kérdést: személyes és közösségi kereszténységünk nem „ízetlenkedik”? Lehetséges, hogy igazából nem is örülünk olyan kirobbanó örömmel annak, hogy keresztények lehetünk, nem a magunk döntéséből, hanem Isten ingyenes ajándékaként? Van bennünk só? Van a megélt hitünknek, egyházi közösségeinknek sava és borsa?

Ha szabad ezen a ponton kicsit provokatívnak lennem, felvetem a kérdést: egyáltalán érdekel még minket a hit? Vagy sokkal inkább a kereszténységhez kapcsolódunk, ami kultúra, tradíció, „kiscsopi”, közösségesdi, lelki pótlék, támasz?
Ezzel összekapcsolódik egy másik vetület: az egész „hitem” profitorientált vállalkozás? Addig imádkozom, amíg jóleső érzéseket kelt bennem, s így hasznomra van? Ha az érzés elmarad, akkor már nem imádkozom? Addig járok közösségbe, ameddig kényelmesen belefér az életembe, nem kell érte áldozatot hoznom, vidámító szabadidős programnak is felfoghatom? Mit „ruházok be” a hitembe áldozatban, időben, kőkemény lemondásban, önmegtagadásban?

Az is érdekes jelenség, hogy a „hit” közösségeit olykor már minden érdekli, csak a hit nem. Plébániai csoportban, „köziben”, magánkezdeményezésben ezerszer megtapasztaltam, hogy mindenre van igény, amit normális esetben a privát kis baráti körében kellene megkapnia mindenkinek, ugyanakkor a hit szempontjának előkerülésekor mintha lassú bezárkózás, fásultság, unalom lenne a válasz. A hit nem az, ami jóleső érzéssel, automatikusan csak úgy megy – a hit az, ami döcög-botorkál-botladozik, ami nem mindig megy automatikusan, ami akkor is kapaszkodik és kitart, amikor elmarad a jóleső érzés, amikor egy kicsit bele kell gebednem abba, hogy hiszek. Ugyanis a játék ezekben az élethelyzetekben fordul komolyra. Ilyenkor a hit már nem „ópium”, fájdalomcsillapító szer, pótlék (ahogyan egy nagy klasszikus nevezte), nem is önközpontú „kell-a-lelki-béke-és-a-jó-érzés”, vagy átmeneti állapot (ma még hiszek, holnap már nem biztos). A hit csönd, a hit a kereszt tudatos felvállalása, a hit megőrlődés, a hit zuhanás – nem ízetlenkedés, hanem az íz olykor kínlódó, olykor vergődő, de végső soron születő tapasztalata. Az ízé, amely nem én vagyok, hanem amely bennem van. Ami úgy szól rólam, hogy nem rólam szól. Ami nem belém akarja vonni a „jót”, hanem engem nyit meg kifelé, a Jó felé.

Hát most mit csináljak?

Higgy. Tulajdonképpen ennyi a program, ennyi az útmutatás, ennyi az écesz a Hit évére. „Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”
(Lk 1,45) Na de mit mondott nekem? Hát igen, Szentírás – olvassuk, ugye?
Hitvallás – jó lenne tudni, mit hiszek, ha már katolikus vagyok, hogy tényleg higgyem is, amit hiszek. Katekizmus – hú, ez durva, még a címétől is kirázza az embert
a hideg… de túl a kirázáson, esetleg bele is lehet lapozni! Nem olyan rossz, sőt (ráadásul még online is elérhető)! Mise – tudom, tudom, nem mindenkinek,
nem minden módon a műfaja, csak ott jó, ahol az „én papom”, az „én zenekarom”,
az „én barátaim”, az „én oltárképem”, az „én térdeplőpárnám” van. De talán érdemes lenne kipróbálni a misét nem rendezvényként, zsöllyéből nézett színdarabként, a pap stand-up comedy-jaként, utólag „lepontozott”, színikritikákat megszégyenítő távolságtartással és kívülállással kezelt event-ként, hanem elmélkedésként, imaként, igen, kontemplációként kezelni. Jelenlétként, ahol szín, alak, fény, illat és íz egyetlen egészet alkot, ahol az érzékek minden kapuján keresztül az Isten érkezik (érkezhet) felém. Szentségek – ezt nem csak az öregek csinálják? Kamaszkortól a többgyerekes szülő állapotáig olyan ciki például gyónni. Hiszen ott van a távolság, az „idegenség”, az Isten és én külön pályán mozgunk.
De hát nem éppen ezért lenne jó néha keresztezni egymás útját? Nem attól vibráló
és önmagunkból kilendítő tapasztalat minden egyes szentség, mert valami nagyon mást hoz el? Mert nem unalmasan rutinos, hanem nyugtalanító, a bevált kerékcsapásból kizökkentő, mellbevágó? Nincs rá szükségem, hogy valaki
a szemembe mondja azt, amit az utcán sértésnek vennék, a szüleimtől „illetéktelen privacy-be való behatolásként” értékelnék, és amit én úgysem fogok soha kimondani önmagamnak?

Ha hiszel, akkor kezdj el úgy élni, mint aki hisz, és akkor hinni fogsz. Elég logikátlan ez a mondat. De nem igaz? Ha azt mondod, hogy só van benned, de ízetlenkedsz, akkor kezdj el ízeskedni, és lám, rögtön lesz benned só! A Hit éve pofon, felrázás, kacsintás, jeladás: hé, keresztények, legyetek végre, amik vagytok! Izgalmas (egyesek szerint válságos, krízises, mások szerint kihívásokkal teli, új utak felé indító) időket élünk. Fény kell! Íz kell! Nekem, neked, a világnak. „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14)  „Ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13) Nekünk kell itt és most jellé válnunk (PF 15).

Ennyi a Hit éve: legyünk azok, amik, akik vagyunk! Jó kaland! Előttünk áll a Porta fidei, a hit kapuja. „Belépni ezen a kapun annyit jelent, hogy életre szólóan útra kelünk” (PF 1), megnyílunk Isten előtt, a szemünk lát, a fülünk hall, az orrunk illatot érez, a nyelvünk ízlel, végre igazán tapintjuk a valóságot.