Hofher József SJ: Tegyétek meg azt, amit lehetséges!

Óscar Arnulfo Romero salvadori érseket 1980. március 24-én szentmise közben lelőtték, mert hangot adott az elnyomottak követeléseinek. A gyilkosok mind a mai napig büntetlenül maradtak, a tömegek azóta is várják az igazságtételt. 

eEl Salvador – „a Megváltó”, ahogyan a spanyolok ezt a hegyekkel borított, esőben gazdag, termékeny közép-amerikai országot nevezték – a Csendes-óceán mellett terül el, Guatemalával és Hondurasszal határos. Az éppen csak 22.000 négyzetkilométernyi területen (három átlagos magyar megye) mintegy 6-7 milliónyi ember él, az Újvilág legkisebb és legsűrűbben lakott országa. A lakosság mintegy 90 százaléka még ma is a helyi őslakosok leszármazottja, indián és mesztic. 

Oligarchák kezében az ország 

Súlyos következményekkel járt a Zaldívar elnök által 1881-ben kibocsátott, a szabad földszerzést engedélyező törvénye. A magántulajdon törvényesítéséért fizetett adók, valamint a saját gazdaságba történő beruházás pénzügyi feltételei meghaladták az egyszerű emberek lehetőségeit. A földeket tehát a kormány, mely pénzt akart látni, a kevés gazdagnak adta el, akik fizetni tudtak. Megkezdődött a „campesino” (paraszt) agrárproletárrá válása. Így az 1980. évi földreform előtt a földtulajdonosok 91 százaléka a földnek csak 23 százalékával rendelkezett. 

A 19. század közepétől a kávétermelés rendkívüli profitja monokulturális exportot okozott és előrelendítette azt a folyamatot, amelynek eredményeként a föld néhány oligarcha család kezében összpontosult. Közülük kerültek ki az elnökök, a konzervatívok és a liberálisok egyaránt. Az 1841-ben kikiáltott El Salvadori Köztársaságban 40 év alatt 48 liberális és konzervatív elnök váltotta egymást, legtöbbször palotaforradalom által.

A 20. század első felében tovább éleződtek az ellentétek. A beinduló nemzetközi kereskedelemben csak azok vehettek részt, akik megfelelő pénzügyi, anyagi eszközzel rendelkeztek, nevezetesen 14 család (az ország 14 provinciájának megfelelően), még akkor is, ha a valóságban 500 gazdag család létezett. Két egymás ellen harcoló osztály keletkezett, a jobb- és a baloldal mindenkori, kívülről – északról és keletről – importált ideológiájával. Már 1932-ben tömegmészárlásra került sor, amikor részben a kommunisták által irányított campesinók a fővárosba vonultak, és a katonaság durván beavatkozott. A halottak számát ugyan eltérő számokban adják meg (10-30 ezer), az értelmetlen mészárlás kegyetlen voltában azonban valamennyi jelentés megegyezett.

A magántulajdon (ál)szentsége

A merev, patriarchális, magántulajdon-párti gondolkodás és a forradalmi, hatalomért és közös felelősségért küzdő mozgalmak szembekerültek egymással. Befolyásos nagybirtokosok önző körei és a katonaságnak egyes lepénzelhetővé vált csoportjai léptek egymással szövetségre és váltak a rettegett jobboldal sötét erőivé, ahonnan a terror és az elnyomás indult. A baloldal szélsőségesei ellenterrorral válaszoltak. A politikai esztelenség és szociális igazságtalanság statusquója, melyet már évtizedek óta csakis a katonai diktatúrák és választási csalások segítségével lehetett fenntartani, mindjobban megszilárdult. A feszültség egyre nőtt, egyre több gyűlölet halmozódott fel. 1980-ig El Salvador valamennyi elnöke katonatiszt volt. Ennek a folyamatnak lett az eredménye a salvadori polgárháború (1979–1991). 

A nemzetközi közvélemény elítélését váltották ki az ARENA (Nemzeti Köztársasági Szövetség) kormánya által elkövetett atrocitások, mint például az El Mozote mészárlás, katolikus misszionáriusok és más vallási segélyszervezetek munkatársainak meggyilkolása. A kormány erőfeszítései ellenére a parasztmozgalom az 1991-es békeegyezményig folytatódott. Ekkor a gerillák különböző csoportjai létrehozták a Farabundo Martit, azaz a Nemzeti Felszabadító Frontot (FMLN). Ez a párt részt vett a demokratikus választásokon, és azóta is fokozatosan növeli képviseletét a törvényhozásban és a helyi önkormányzatokban.

A politikai élet nagy sikere, hogy az utóbbi időben az FMLN választást tudott nyerni. A reakciós oligarchia és az ARENA-val szemben működő politikai erők viszont nem tudtak áttörést hozni a hatalmi struktúrában és a gazdasági életben. A demokratizálódási folyamatokért tovább kell küzdenie úgy a társadalmi erőknek, mint az egyháznak.

A harmadik erő

Kétségtelen tény, hogy a hetvenes évektől kezdve a salvadoriak között egy addig nem ismert, harmadik erő támadt, ami az egyházból nőtt ki. A II. vatikáni zsinat után a latin-amerikai egyház, különösen az 1968. évi medellini püspöki konferencia óta, mélyreható megújulási folyamaton ment keresztül. Új viszonyulási módot talált a kontinens gazdasági- politikai és társadalmi-pasztorális valóságához és szembenéz a szorongató kérdésekkel: hogyan viszonyul egymáshoz a „földi jólét és az örök üdvösség”? Mi a helyzet a fejlődéssel, a társadalmi és gazdasági struktúraváltozásokkal, a felszabadulással, az erőszakkal, az evolúcióval és a revolúcióval? Ilyen jelszavak, mint választási lehetőség a szegények számára, prófétai lelkipásztorkodás és bázisközösségek jelzik az egyházon belüli átalakulást. Az egyházban is voltak visszahúzó erők és az átalakulásért buzgólkodók; a feszültségek átmenetileg a szakadás szélére sodorták. Ezzel a háttérrel kell Romero érsek életét, szavait, tetteit, szenvedését, halálát látnunk. A gyilkosok mind a mai napig büntetlenek maradtak, a tömegek azóta is várják az igazságtételt.

„Miközben világos, hogy az Egyházat üldöztetés érte az elmúlt három évben, még fontosabb, hogy tisztában legyünk annak okával […]. Az üldöztetésre azért került sor, mert az Egyház védelmébe vette a szegényeket, közösséget vállalt a szegények sorsával.” „Az olyan egyház, amely nem szenved üldözést, hanem részesül az evilági támogatásban és privilégiumokban – vigyázzatok! – az nem Jézus Krisztus valódi egyháza. Az olyan ima, amelyik nem nevezi nevén a bűnt, nem evangéliumi ima. Az olyan ima, amely jó érzéssel tölti el a bűnösöket, és amely által azok megerősíttetnek bűnös állapotukban, elárulja az evangéliumi elhivatást.” „Amikor az Egyház hallja az elnyomottak kiáltását, nem tehet mást, mint hogy megbélyegzi azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek létrehozzák és állandósítják a nyomorúságot, amelyből e kiáltás fakad.” (Óscar Arnulfo Romero érsek, 1979. március 11.) 

A meglepetés érsek 

1977 februárjában Romerót érsekké nevezték ki. A döntést az alsópapság rossz szájízzel fogadta, a jobboldal és az oligarchia viszont lelkesedett, mivel úgy vélték, hogy Romero épp az az ember, akire szükségük van az egyház „kommunistáktól” való megtisztításához. Kifejezetten konzervatívnak vélt nézetei miatt Romeróban bízott a katonai vezetés és az oligarchia is. Romero nyilvánosan bírálta a felszabadítási teológia követőinek egyre nagyobb visszhangot keltő progresszív állásfoglalásait. 1977-ben az országon agitációs hullám söpört végig. Sztrájkok és demonstrációk követték egymást, a parasztok elfoglalták a földesurak birtokait. Február 28-án, pár nappal Romero beiktatását követően, a választási csalás elleni nagyszabású tiltakozás vérfürdőbe torkollott, miután katonák támadtak a tiltakozókra a főváros főterén. Romero nem reagált az eseményekre.

Majd 1977. március 12-én történt valami, ami megváltoztatta látásmódját. Meggyilkoltak egy radikális szerzetest, Rutilio Grande jezsuitát, egy fiatal fiúval és egy 72 éves laikussal együtt. A szegényparaszti sorból származó Rutilio atya a Medellin-irányzat szilárd támogatója volt. Romero személyesen ismerte és nagyra becsülte őt, így kérdezősködni kezdett, hogy miért nem indul hivatalos vizsgálat halála ügyében. Romero levelet írt az elnöknek, amelyben megejtő naivsággal ezt írta:

„Ismerve az ön irántam tanúsított barátságát, kimagasló képességeit és nemes érzületét, nem kételkedem benne, hogy teljesíteni fogja egy eminensen katolikus nép jogos követeléseit, és megóvja saját presztízsét a bűnrészesség gyanújának az árnyékától is.” 

Természetesen nem kapott választ. Ezen a ponton Romero elkezdte újra és újra feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket az ő érseki kinevezését támogató vagyonos elit nem akart hallani. A sztrájk- és földfoglalási hullám erősödött. Ebben az időben egyre gyakrabban történtek templomfoglalások, hogy az egyszerű emberek az Úr házában találjanak menedékre. Az érsek kifejezte, hogy nem ért egyet ezekkel az akciókkal, viszont hajthatatlanul szót emelt a katonák és a halálbrigádok által elkövetett jogtalanságok és az elnyomás ellen. Egy rádiónyilatkozatában döbbenetes élességgel beszélt:

„Minden nyomorúságunk okozója az oligarchia, családok kis, szorosan összetartó csoportja, amelyet nem érdekel, ha a nép éhezik, hanem éppen ellenkezőleg, az éhségre támaszkodva jutnak hozzá a bőségesen rendelkezésre álló olcsó munkaerőhöz… […] De figyelmeztetem az oligarchiát: tárjátok ki kezeteket, adjátok oda gyűrűiteket, mielőtt elérkezne az idő, amikor kezeteket fogják lecsapni.”

Az uralkodó kormányok végig élvezték az Egyesült Államok támogatását, illetve azon oligarchikus kapcsolatokkal rendelkező salvadori elit segítségét, akik az USA-ból segítették a katonai juntát. Romero a meggyilkolása előtti napon (1980. március 23.) drámai hangon szólítja fel a katonai vezetést és az Amerikai Egyesült Államokat, hogy fejezzék be a vérengzést:

„Szeretnék külön felhívást intézni a hadsereg katonáihoz, különösen a nemzetőrség tagjaihoz, a rendőrséghez és a helyőrséghez. Testvérek, népünkhöz tartoztok! Saját testvéreiteket ölitek meg a földművesek között! Egy ember parancsolhatja nektek, hogy öljetek, de Isten törvényének kellene győzni bennetek, mely azt parancsolja: ’Ne ölj!’ Egy katona sem köteles olyan parancsnak engedelmeskedni, mely ellenkezik Isten törvényével! Erkölcstelen törvény senkit sem kötelez. Legfőbb ideje, hogy lelkiismeretetekre hallgassatok és inkább annak parancsait kövessétek, mintsem, hogy bűnös parancsnak engedelmeskedjetek!

Az egyház mint Isten törvényének és az emberi méltóságnak a védelmezője ilyen szörnyűségek láttán nem hallgathat. Szeretném, ha a kormány tisztában lenne azzal, hogy olyan reformoknak, melyekhez ennyi vér tapad, semmi hasznuk nincs! Az Úr és régóta szenvedő népe nevében, melynek panasza minden nap felhatol az égbe, kérlek benneteket, sőt, esedezem hozzátok, vessetek véget az elnyomásnak!

Amint ma a Szentírásból hallottuk, az egyház felszabadulást hirdet, mégpedig olyan felszabadítást, mely mindenekelőtt az emberi méltóság tiszteletben tartására és a nép közös jólétének biztosítására törekszik, valamint olyan transzcendenciára, mely legelőször Istenre tekint és reményét meg erejét csakis tőle származtatja.”

Ez már túl sok volt. A jobboldali politikusok és az általuk képviselt oligarchiát felbőszítette az ügyeikbe való állandó beavatkozás, amely annál inkább dühítő volt, hogy olyasvalakitől jött, akiben korábban megbíztak. Most úgy tekintettek rá, mint árulóra és veszélyes felforgatóra. El kellett hallgattatniuk ezt az idegesítő hangot, és így is tettek.

„Az evangélium arra tanít bennünket, hogy semmit sem használ az embernek, ha az egész világot elnyeri is, de ő maga elkárhozik. Mindazonáltal egy jobb túlvilág reményében sem szabad abbahagynunk fáradozásunkat ennek a földnek az újjáalakításáért. […] Kérlek benneteket, kedves testvérek és nővérek, hogy mindezt reménységben, odaadásban és önfeláldozásban tartsátok szem előtt, és tegyétek meg azt, ami még lehetséges! Mindnyájan tehetünk valamit, ha csak annyit is, hogy hozzájárulunk a megegyezéshez.

Ez a példás életű asszony, akire most, akinek halála évfordulóján emlékezünk, közvetlenül talán semmi rendkívülit nem tudott véghezvinni, de lelket öntött azokba, akik tudtak dolgozni és harcolni. Imája, valamint az igazságosság és béke utáni vágya halála után is üzenet számunkra. Ennek tudatában imádkozzunk Sarita asszonyért és önmagunkért is…”

Ebben a pillanatban dördült el a halálos lövés.
Romero érseket 1980. március 24-én ölték meg. A szegények jogainak védelmében fokozódó bátorsággal fellépő főpapot sok korábbi támogatója nem bírta tovább hallgatni. Egyre nyíltabb kiállása az elnyomottak mellett nagyon kényelmetlenné vált a gazdag oligarchák számára, akik úgy döntöttek, hogy az érseket el kell hallgattatni. Halálát követően, 1980 és 1989 között a társadalmi forrongások tovább folytatódtak, amelynek 60.000 salvadori esett áldozatául. A küzdelem a társadalmi igazságosság és béke előmozdításáért, illetve az emberi méltóság védelméért tovább folyik.

„Gyakran fenyegettek halállal. De ha megölnek, a salvadori népben fogok újra feltámadni. Hadd legyen a vérem a szabadság magva és annak a jele, hogy a remény hamarosan valósággá válik. Meghal egy érsek. De Isten egyháza, a nép, sohasem fog megszűnni.”

2013. április 22-én Ferenc pápa engedélyezte a meggyilkolt érsek boldoggá avatási eljárásának folytatását. A pápa reményét fejezi ki, hogy az eljárás „gyorsan befejeződik”.

Felhasznált irodalom: • Romero, Oscar A.: Akit a szegények miatt öltek meg (prédikációk). Budapest, 1985, Ecclesia. • Woods, Alan: El Salvador: Romero érsek meggyilkolása. Eszmélet, 90. sz., 2011. nyár