Gulyás Lóránt: „Minden a rokonom”

Éjszakai hadimozgások, tánc a tűz körül, lüktetés a Bakonyban. Ez az Indián. Az önzés a rengetegben nem kifizetődő. Elmaradnak a civilizációs kórságok, a környezet hamar megtisztítja a gondolatokat. Ez is az Indián. Vannak ugyan alapvetések, de nincs előre megírt forgatókönyv. Cseh Tamás öröke, ami az alázat, a tűrés, illetve a természetből és a közösségből való feltöltődés időtálló kapaszkodóit kínálja. Tértől és időtől független iránymutatások, amelyek a 21. század zűrzavarában is állandóak és azok voltak a hatvanas évek „ántivilágában” is.
A művész fiával, Cseh Andrással beszélge(t)tünk. 

Ennek a kéthétnyi önkéntes száműzetésnek a jótékony hatásait mások is hamar észrevehették. A bakonybéli emberektől tudom, hogy az indiánélet tisztasága olyan pluszt, olyan tartást adott a résztvevőknek, ami aztán sokat segített nekik megélni a mindennapokat, túlélni a hétköznapok visszásságait. Egyre többen vágyták a tapasztalást, egyre többen csatlakoztak.
 

Ha ők mondták, igaz lehet, viszont Apámék az elején szerintem nem sokat gondolkodtak azon, hogy ebből bármi is lesz majd. Nagyon szerettek játszani, és valóban komoly erőfeszítéseket tettek, hogy évről évre eljussanak a hegyekbe; hogy év közben a felhasogatott bőrkanapékból meg függönyrojtokból indián ruhákat és szerszámokat készítsenek; hogy dalokat tanuljanak.
Azóta a létszám is gyarapodott, a tudás is, és ma már egy néprajzilag is teljesen hiteles játékot játszunk ott.

Harcos játék ez?
 

Persze, de nincs előre megírt forgatókönyv. A történések maguktól alakulnak. Egy olyan spontán, önmagát formáló játék ez, ahol mindenki a saját indián mivoltát „alakítja”. A természetben, annak egyszerű és könnyen belátható törvényei szerint, indiánként élünk, könnyű azonosulni az új személyiséggel. Előzőleg viszont elképzelni sem tudjuk, hogy mik fognak ott velünk történni. Az Indiánnak van ugyan egy egyszerű szabályrendszere, ami főleg a hadijátékra vonatkozik; a többi alapvetés az nem is igazán szabály, hanem inkább a régi síksági indián értékek és szokások megélése. Ehhez pedig a tűz körüli mesemondás, a csillagok és önmagunk vizsgálata, a tánc, az ének mellett az is éppúgy hozzátartozik, hogy valamelyik törzs hadiösvényre lép.

Nem voltak ők olyan vademberek, mint ahogyan első látásra tűnhet…

Amellett, hogy a 19. század derekán élt indián törzsek szokás- és hagyományrendszere lett a mérvadó, milyen forrásokból dolgoztak az ötletgazdák az első alapvetések, első szabályok kimódolásakor? Jól sejtem, hogy néhány iránymutatás a Cooper-regényeket idézi?
 

Mi ott a síksági indiánok életét éljük: vannak varjak, lakoták, fekete lábúak, sájenek. Régen ez nem így volt. Az elején még mindenféle törzs együtt táborozott. Olyanok is, amelyek a valóságban egymástól több ezer kilométernyire laknak, így például az apacsok. Aztán később, amikor a Nagy Indiánkönyv mellett más, mondjuk néprajzi írások is a kezükbe kerültek (a hatvanas-hetvenes években járunk, nem könnyű beszerezni a szakirodalmat – a szerk.), akkor már tudatosan törekedtek arra, hogy minél hitelesebb legyen a történet.

Mit esznek az indiánok?
 

Ez eleinte egy nagyon szikár, férfias dolog volt. Édesapámék állítólag egy hétig elvoltak egy rúd kolbásszal, meg a közeli földekről kikapart krumplival. Aztán az első barátnőkkel és gyerekekkel együtt megérkeztek az első finomságok is. Most már egész családok élnek a tisztásokon, és igyekszünk nem túlzásokba esni evésileg, vagyis szárított húsból, magvakból, hasonlókból főzünk. Megengedett a „gyalogságtól zsákmányolt” konzerv is; ilyet már ők is ehettek az utolsó időkben.

Mi a helyzet az őshonos erdőlakókkal?
 

„Minden a rokonom” – tartja egy indián mondás. Azon vagyunk, hogy még egy hangyaútvonalat se tegyünk tönkre az erdőben, a vaddisznók ösvényét pedig próbáljuk elkerülni. Az erdő tőlünk függetlenül éli az életét, mi kértünk ebből részt, mi alkalmazkodunk. Az éjszakai erdőben az orrunkig sem látva, néha órákon át gyalogolunk, és bizony sokszor megijesztettük már egymást az ott lakó állatokkal. Én például nagyon el tudok szerényedni, ha a koromsötétben meghallom a csörtető vaddisznókocát a családjával vonulni a közelemben.

A város zaja után könnyű megszokni az erdei neszeket? És egyáltalán, a civilizáció sajátos barbársága után testileg, lelkileg könnyű erdőlakóvá válni?
 

Az elején nagyon furcsa, főleg hogy a civilizációs kötöttségek az utóbbi időben mobiltelefon- és internetfüggőséggel is bővültek; ott meg ugye semmi ilyesmi nincs. Vannak viszont kifejezetten kényelmetlen dolgok. Mégis leírhatatlan érzés, amikor pár nap után – ha már beleéltük magunkat a játékba –, a „fehér ember” gondolatmenetei is eltűnnek a fejünkből. Közösen elfelejtjük az itteni világot, munkástól, politikástól, mindenestől. Ha mégis szóba kell hozni valamit, akkor is csak mint kétszáz évvel ezelőtti síksági indiánok beszélünk róla. Ez a perspektíva gyakran nagyon vicces és nagyon felemelő is bír lenni.

Mennyire szabják meg a tábortűz melletti beszélgetések irányát a munkahelyi és magánéleti problémák?
 

Semennyire. A zsilipelés pár napja alatt kitisztul a fejed. Mint mikor a gyerekek játszanak, akkor sincs másik világ. Mi is csak az indián létünkkel foglalkozunk, így a bakonyi napok is erről szólnak, indiános beszéd, lassabb, indiánosabb, élőbb gondolkodás.

Tehát a rengeteg hamar kisepri a munkából érkezők borús gondolatait és kihegyezi az érzékeket és szintet vált a gondolkodás is; mindenkinek sikerül így lecsupaszítania magát?
 

Hát, vannak, akik két este után csomagolnak.

Adódik a retúrkérdés: eltelik a két hét, mennyire fájdalmas a visszaút?
 

Ez jó szó: fájdalmas. Két hét alatt simán hozzá lehet szokni az idegbaj nélküli élethez, az erdőhöz, és hogy emberi lények módjára beszélünk egymással. Emlékszem, tavaly az utolsó este álltam egy hegyen, és a szél odahozta valamelyik távoli diszkó hangját. Nagyon furcsa volt. Akkor arra gondoltam: „micsoda erőfeszítéseket tesz a fehér ember, hogy bedugaszolja a fülét és a szemét, hogy így elbújjon a nagyvilág elől”. Aztán rá egy hétvégére persze, ugyanúgy ugráltam egy fesztiválon, mint bárki más. Fájdalmas dolog, de hamar visszaszokunk a hétköznapi képtelenségbe is.

Gondolom ennek a vadonbéli lelkigyakorlatnak nemcsak szellemi vonatkozásban van pozitív hozadéka, hanem fizikálisan, vagy éppen HR szempontok szerint is. Tűrőképesség, csapatszellem, alkalmazkodás – ilyesmikre gondolok.
 

Lehetséges, hogy ebben is van valami. Az biztos, hogy nagy erőt ad tudni, hogy létezhet egy ilyen emberséges világ, mint az Indián. És az is biztos, hogy az önzés a rengetegben nem kifizetődő.

A téli tábor pedig hovatovább az immunrendszert is erősíti!
 

Hát igen, nagyjából tíz éve már van téli tábor is. Az igazán embert próbáló, kevesebben is csinálják. Amikor megérkezel, el sem tudod képzelni, hogy lesz ebből akár egy nap is. Iszonyú hideg van, ráadásul az indián ruha miatt olyan testrészeid fáznak, amik még talán soha. Ha pedig melegedni akarsz, fuldokolsz a nedves fa füstjében. De amint elmegy a szekér vagy az autó, ami kihozott, és te ott állsz indián szerelésben, hamar rájössz, hogy nincs más választásod: megrázod magad, megacélosodsz, és hozzálátsz.