Mustó Péter SJ: Remény és kétség között Bogotá utcáin
(részletek)
Mustó Péter 2008-ban megjelent Remény és kétség között Bogotá utcáin című könyvét a különféle könyváruházak, internetes oldalak emlékiratnak, kisregénynek, novellafüzérnek nevezik. Több fejezetét még a kötet megjelenése előtt közölhettük e folyóiratban. Jelen számunk főtémája szinte kötelezővé teszi, hogy ismét szemügyre vegyünk néhány részletet a szerző irigylésre méltóan plasztikusan megőrzött emlékeiből.
JUAN CARLOS
Ha kikérdezel egy utcagyereket, biztos lehetsz, hogy nem az igazat mondja. Kitalál valamit, hogy a valóság ne kerüljön napvilágra. A nevét is letagadja, megváltoztatja. Nehogy megtalálják, azonosítsák a rendőrök. Szégyelli is, hogy az utcára került. Amikor erre rájöttem, többé nem kíváncsiskodtam. De ha nem kérdeztem semmit, vagy hazakísértem egyiket-másikat a családjához, maguktól megnyíltak, őszintén beszéltek az életükről. Juan Carlos is ezt tette.
Hat-hét éves kora óta élt Bogotá utcáin. Tetves, koszos, ótvaros gyerek volt. Legtöbbször egy vendéglő bejáratánál lézengett, mert valamelyik szolgáló megkedvelte, és juttatott neki valamit az ételmaradékokból. Persze lopott is, időnként nyugtató pirulát nyelt ő is, mint a társai. Élte és élvezte az utcagyerekek szabadságát úgy öt éven át. Mikor megjött az esze, tanulni akart. Tizenkét éves korában kért bebocsátást Bosconiába. Ott ismertem meg. Mint minden gyerek, ő is hiányolta édesanyját. Amikor rendeződött az élete, nem volt miért szégyenkeznie, sőt büszke lehetett, végre mert álmodozni a viszontlátásról. Tudott arról, hogy másokkal is megtettem, megkért hát, hogy kísérjem el az otthonába.
Az autóbuszon mindenről beszámolt. Elmesélte, hogy kínozta a mostohaapja. Erős paprikát dörzsölt a szájába, szemébe. Székhez kötötte, hogy ne szökhessen el. Egy óvatlan pillanatban mégis kiugrott az ablakon. A mostohaapa órákig kereste, de ő talált egy jó rejtekhelyet. Messzebbre kellett menekülnie. Sötétedés után előbújt, eljutott a távolsági buszállomásra. Felszállt egy várakozó, üres kocsira, az ülés alatt elrejtőzött, s a sofőr nem vette észre. A végállomás Tunja volt. Egy kivilágított kapubejáratnál aludt. Másnap megbarátkozott egy nénivel, aki édességeket árult. Segített neki. Kolumbiai szokás szerint a néni portékáját a buszon kínálta az utasoknak. A nyereséget átadta az asszonynak, aki ennivalót adott érte. Így élt Tunjában hosszú időn át a buszok közelében. Egyszer sikerült mindent eladnia, akkor a pénzt megtartotta, és ismét bebújt egy buszülés alá. Bogotába ért.
Öt évvel később ezt az utat tettük meg, visszafelé. Tunja irányába négy-öt óra hosszat utaztunk, azután átszálltunk Duitama felé. Ennyi idő elteltével egy gyerek sem szokott emlékezni pontosan arra a helyre, ahonnan jött. A városban sokáig gyalogosan kerestük az utcát és a házat. Amikor felismerte a környéket, érezhetően megrendült. Elcsendesedett. A tizenkét éves fiú váratlanul megfogta a kezem. Félt, biztonságot keresett. Ráismert a lakásukra. Kopogtattam. Feszülten várakoztunk. Az ajtó kinyílt, de számára idegen asszony fogadott. Érdeklődtem Juan Carlos édesanyja iránt. Nem ismerte. A hír még lesújtóbb volt, mint az előbbi félelem. Mi lesz, ha nem találjuk meg a családot? Mehetünk vissza Bogotába dolgunk végezetlenül. „Nem adhatod fel!” – biztattam magamat. Több szomszédnál kérdezősködtem. Végül találtunk valakit, aki emlékezett a családra. Útba igazított. Már besötétedett, mire odaértünk a házhoz. Kopogtam. Semmi nem moccant. Örökkévalóságnak tűntek a percek. Újra kopogtam. Lassú lépteket hallottunk. Egy nyolc év körüli kislány nyitott ajtót. Juan Carlos húga volt, de a fiú már nem ismerte meg. Bemutatkoztam, elmondtam, mi járatban vagyunk. A kislány visszaszaladt a házba. Ismét várnunk kellett. Újra léptek hallatszottak. Megjelent egy fiatalos külsejű asszony. Elmondtam, hogy Juan Carlos édesanyját keressük. Ő volt. Szótlanul vezetett be a szobájukba. A gyerekre rá se nézett.
Szegény emberek egyszerű kis szobájában együtt volt az egész család. Öt megszeppent kisgyerek szorongott a szűk helyen. Három kislány, és két fiú nagy szemekkel figyelt az idegenekre. Juan Carlos nem ismerte őket. A mostohaapa nem volt otthon. Mindnyájan állva maradtunk. Ahogy Csipkerózsikát és egész háznépét megdermesztette varázslatával a gonosz boszorkány, úgy kövült meg az egész család Juan Carlos váratlan hazaérkezésére. Elállt a lélegzetük is. Hosszú, kínos másodpercek. És akkor a fojtogató csend után egyszerre, mint a dübörögve lezúduló zápor, szívszaggató sírás tört fel a nyolcéves kislányból. Az egész család vele együtt zokogott sokáig, hangosan.
Juan Carlos két hétig maradt édesanyjánál és testvéreinél. Azután visszavittem Bosconiába. Utoljára a Program tanyáján, San Carlosban láttam. Akkor épp érettségire készült, és tagja volt a rezesbandának.