Novák Zsüliet: Gabo világa

„Mindig is úgy hittem, hogy mi, írók, nem a tehetségünk miatt lettünk írókká, hanem annál a szerencsétlen körülménynél fogva, hogy nem lehetünk mások, mint amik vagyunk, és hogy magányos munkánk se több viszonzást, se több előjogot nem érdemel, mint amennyit a suszter kap azért, hogy cipőt csinál.” (Gabriel García Márquez)

Gabo

Gabriel José de la Concordia García Márquez (vagy ahogyan egy világ becézi, Gabo). Író, újságíró, politikai aktivista, filmkritikus, miegyéb. Nehéz róla bármit írni, anélkül, hogy ne az a kép lebegne előttem, ahogyan az egyik karjára támaszkodva meggyűri arcát, úgy somolyog az őt körülvevő világon. Aki a róla szóló kritikákhoz is annyit fűz; „Szórakoztató nézni, hogyan tapogatóznak a sötétben.”

„Azért szeretem Gabriel García Márquezt, mert nagyon hasonlít a nagyapámra. Éppen olyan bajusza és kerek, mosolygós arca van. A tekintete is ugyanolyan mély és derűs, sőt még a haját is hasonlóképpen nyírja. Valamennyi magyarul megjelent könyvét olvastam, úgyhogy biztosan tudom, hogy az életet is ugyanolyan szenvedéllyel és alázattal szereti és tiszteli, ahogy a nagyapám. A Száz év magány kezdőmondata pedig egyike az általam valaha olvasott legjobb kezdőmondatoknak: »Hosszú évekkel később a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.«”

Benedek Szabolcs író, a Vérgróf-trilógia szerzője

Az emblematikus mű, amely Márquez nevének fémjelzőjévé vált. Pedig sokáig nem találta meg a hangját. Megjelent négy egészen jó kötete (Söpredék, Az ezredes úrnak nincs aki írjon, Baljós óra és a Mama Grande temetése), elérte, hogy egy hajótörés dicstelen történetéről írt cikksorozatát követően el kelljen hagynia Kolumbiát. Majd hiába dolgozott, és írt Bogotában, Havannában, New Yorkban, Párizsban, nem talált rá Az ötlet. 1961-ben költözött családjával Mexikóvárosba, mert vonzották a film kínálta lehetőségek. A beteljesülés helyett fél évtizednyi alkotói válság született, majd egy Acapulcóba vezető úton hirtelen megjelent előtte a „regényfolyó”, melyet kora ifjúsága óta meg akart írni. Bezárkózott otthonába, és tizennyolc hónap alatt, miközben családjával kölcsönpénzen élt, papírra vetette a Száz év magányt. A 18 hónap leltára: 1300 oldal (490 lett a regény), 30 ezer cigaretta, 120 ezer peso tartozás, a könyv, mely „Talán a legnagyobb reveláció a spanyol nyelvben Cervantes Don Quijoté-ja óta” (Pablo Neruda), illetve a Nobel-díj. Amivel kapcsolatban lehet finomkodni, miszerint 1982-ben mindössze 55 évesen az életművéért kapta, de legyünk őszinték: a Száz év magányért járt az elismerés. A kész művet két részletben adták föl az argentin kiadónak, mert egyszerre nem voltak képesek kifizetni a postadíjat (ekkor már családos ember). De Márquez saját elmondása szerint is tudta, nem tudományosan, megindokolva, hanem zsigereiben érezte, hogy valami nagy dolog született. A Száz év magány egy család, a Buendíák története Macondo alapításától, ami José Arcadio Buendía nevéhez fűződik, utolsó leszármazottjuk száz évvel későbbi haláláig. Vezetésük alatt Macondoban beköszönt az Éden, a művészet aranykora. A nagy idillt az elemek tombolása töri meg, megérkezik a háború. A technikai civilizáció rombolásának hatására bekövetkezik a társadalmi elnyomás, végül a természetfeletti erő visszavesz mindent az embertől, aki már nem érdemli ki azokat. A regény mégsem tragikusan záródik. A determinizmus végső diadala, hogy az utolsó Buendía megfejti a kéziratot, amelyet egy varázslóféle hagyott örökül a családra, és amelynek titkát az elődök hiába kutatták. Rádöbben, hogy mindez előre meg volt írva, beleértve saját halála is. A Buendíák története pedig nem más, mint csodálatos életerővel győzött alakváltoztatások és küzdelmek sora, de egyikük sem képes a maga javára fordítani ezt az erőt, mely sokszor meghaladja önmagukat.

„Márquez. Rágondolok, míg órákat töltök az SZTK zsúfolt folyosóján, remélve, hogy megszabadulok végre a varrataimtól. Míg összevesznek a nyugdíjasok előttem az ABC-ben, mert mindenki magának követeli az utolsó rúd akciós parizert. Mikor furcsa hangokra ébredek éjjel, mintha egy nagyon apró és nagyon vén asszony hadarna imát a Madonna kezében, ott, ahol a festett kisdednek kellene feküdnie. Semmi baj, csak a szél, mondod, de én nem hiszek neked. Rágondolok akkor is, mikor zuhanyozás után a hátamat törlöm és a törölköző a lapockámhoz ér, pontosan oda, ahonnan a bolygó zsidó szárnyai eredhettek, mielőtt baltával levágták volna a falusiak. Sokat gondolok rá, ha nem is mindig veszem észre.

Kamaszként csodáltam Márquezt. Ittam a szavait, örömmel merültem el abba a világba, amiről eleinte azt hittem, egyedül az övé. Később, ahogy többet olvastam, rájöttem, ő egy kapu, ami persze semmit nem von le az értékéből. Ma is nagyon szeretem a műveit. Talán 15-16 éve olvastam tőle először. A Száz év magány volt, mint sokaknak. Beszippantott. Akkor Macondo még álomszerű, misztikus és idegen világnak tűnt, ma már tudom, hogy nem az, egyszerűen csak más, mint a mi Macondonk. Ahogy mi is másféle Buendíák vagyunk.”

Csepregi János író, Az amerikai fiú szerzője

Márquez és Faulkner

A Száz év magányt gyakran emlegetik faulkneri vagy éppen anti-faulkneri műnek. Pedig Márquez már régen publikált, amikor Faulkner könyveit elolvasta. Ugyanis szerette volna tudni, „miből állnak azok a hatások, amiket a kritikusok a nyakamba varrnak”. A hasonlóság valóban szembetűnő, ám korántsem olyan erőteljesen, mint ahogyan Márquez és Faulkner neve összeforrt. Faulkner Dél-Amerika krónikása, a volt rabszolgatartó vidék konok, szótlan, magányos búját, a polgárháború után örökké sértett emberek erkölcsi elszegényedését ragadta meg. Márquez ragaszkodik ahhoz, hogy az ő könyvei a „latin-amerikai, ezen belül is a Karib-tenger vidéki valóságból készülnek. A mindennapi létezés itt olyan, hogy végül is hozzászoktat mindenféle emberi frusztrációhoz, történelmi bohózathoz, geológiai balszerencséhez.” Ezzel szemben mondanivalóját mindenki a magáénak érzi, ugyanis a világ, amibe belekerülünk, legalább annyira marquez-i, mint amennyire dél-amerikai. Nem tapasztaljuk az időt és a teret, az élet önmagában képtelen, és képtelenségében közhelyszerű.

„Ez az ember készen van, teljesen készen” – felelte a barátom csodaváró arccal világirodalom vizsgán, miután Márquezt húzta, és olyan jámboran vette el az indexét, benne egy elégtelennel, hogy szinte felnyerítettem. Santiago Nasar menetelt ilyen katonás léptekkel a végzete felé az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájában. Nem ismertem fel akkor a barátom igazát, amit azóta is morzsolgatok magamban, amikor csak eszembe jut. Valahogy így kéne élni és írni: folyamatos készenlétben, mint a farkasok – abból baj nem lehet.”

Bíró Gergely író, a Magyar Napló szerkesz tője

A mágikus realizmus

A kifejezést 1920-ban Franz Roh alkotta meg, hogy segítségével mutasson be néhány amerikai festményt, Ivan Albright, Paul Cadmus, George Tooker szokatlan realizmusát, amelyben a valóság szürrealizmussal és fantasztikummal keveredett, de általánosan elterjedtté a latinamerikai irodalomban vált. A stíluselemek versekben, filmekben, vagy a képzőművészetben is felfedezhetőek. A helyzet furcsasága, hogy nemcsak önmagában a stílus, hanem annak megújítása is Márquez nevéhez kötődik, mert írásaiból hiányoznak a népmesei motívumok. Kedvelt elemei a nosztalgia, a frusztráció, a renyhe mozdulatlanság, a tehetetlenség, ami mint egy lassú mozgásában is befolyásolhatatlan erő, viszi előre a cselekményt, nem is kapcsolódhatnak a népmesék világához. Márquez magyarázata munkásságára, hogy egyszerűen csak nem veszi magát túl komolyan. „Beleuntam a pedáns elbeszélésekbe és a példabeszédszerű történetekbe; mert torkig lettem mindazokkal a regényekkel, amelyeknek nem az a szándékuk, hogy egyszerűen elmeséljenek egy történetet, hanem hogy megbuktassanak egy kormányt; mert viszolyogtat, hogy mi, írók olyan komolynak és fontosnak tartjuk magunkat. Minden jó regény rejtvényt ad fel a világról. A kritikusok saját szakállukra és kockázatukra vették magukra azt a súlyos felelősséget, hogy ezeket a rejtvényeket megoldják, és el kell várni tőlük, hogy valóban meg is tegyék. Másfelől viszont nyugtalanít, hogy senki nem mutatott rá a könyv (Száz év magány) huszonnégy ellentmondásából egyetlenegyre sem, vagy a hat súlyos hibára.” Ezeket a hibákat pedig szándékosan nem javította ki a szerző, így a lehetőség adott, bárki nekiláthat megfejtésének. Ugyanakkor csak és kizárólag a legnagyobb írók ismérve, hogy világuk van. Amihez sokféleképpen lehet viszonyulni, a sehogyon kívül.

• 17 évesen behúzott a csőbe a Száz év magánnyal
• 22 éves voltam és irritált: túlzott tökéletességgel igyekezett megfelelni az európai regényformáknak és narratívaelvárásoknak
• 25 évesen bosszantott a széttartó önéletírásaival
• hát kinőttem Márquezt – mormogtam mikor 27 lettem
• ha nem kapott volna Nobel-díjat, még a végén remek író lett volna belőle, mondogattam cinikusan 30 körül
• 31 évesen behúzott a csőbe a Száz év magánnyal
• azóta megint kezd irritálni

Borbáth Péter író, a FISZ Könyvek sorozatsz erkesz tője

Márquez írói stílusát gyakran jellemzik erősen vizuálisként, és saját bevallása szerint is regényeinek alapja általában egy erős benyomást keltő kép, amiből aztán elindul egy történet. „Mindig minden írásom kiindulópontja egy egyszerű kép. A La siesta del martes (Szieszta kedden) című elbeszélésem, amelyet mellesleg egyik legsikerültebb művemnek tartok, úgy keletkezett, hogy megpillantottam egy fekete ruhás asszonyt meg egy lányt, amint egy fekete esernyővel felfegyverkezve fel s alá sétáltak a tűző napon egy néptelen faluban. A Sűrű Lomb bonyolult története úgy keletkezett, hogy visszaemlékeztem saját kisgyerekkori élményemre, amikor egyszer szobánk sarkában egy széken guggoltam. A Száz év magányból évekig csak azt a tényt tudtam, hogy egy öregember magával vitt egy gyereket, hogy megnézze vele a jeget, amit a cirkuszban látványosságként mutogattak. Csak ezek az eredeti képek fontosak számomra. A többit már minden szamár meg tudja csinálni.” Ezekből az eredeti képekből pedig eddig nem volt hiány. Ennek a vizuális látásmódnak volt köszönhető, hogy az író egész életében vonzódott a film világához is, ő alapította és vezette a havannai Filmintézetet. 1987-ben Francesco Rosi készített filmet az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája alapján, Mexikóban pedig további hármat forgattak Márquez műveiből. 2007-ben Mike Newell elkészítette a Szerelem a kolera idejént az azonos című Márquez regény alapján, amelyben szülei szerelme előtt tiszteleg. A legújabb filmfeldolgozás Hilda Hidalgo nevéhez fűződik A szerelemről és más démonokról alapján.

Bár találkoznánk augusztusban

2010-ben felröppentek olyan hírek, hogy Márquez minden előző híresztelés ellenére befejezett egy regényt, amelynek címe En agosto nos vemos (szabad fordításban: Találkozunk augusztusban), és csak a publikálásra vár. Azonban az időskori elbutulásban szenvedő írótól valószínűleg már nem várhatóak további művek. Jaime Márquez, az író testvére cáfolta azokat a pletykákat, amelyek szerint az író halálán van, és már beszélni sem tud. Azt állította, hogy az emlékezetvesztéstől eltekintve bátyja egészségi állapota kielégítő.

„A latin-amerikai országok többségében van egy NAGY NEMZETI ÍRÓ, így, csupa nagybetűvel, aki fontosabb intézmény, mint a parlament, vagy a legfelsőbb bíróság. Kolumbiában sajnos nem jártam, de Peruban igen, és ott Márquez örök riválisa, Vargas Llosa tölti be ezt a szerepet. Lima tele volt Vargas Llosa-képekkel, a Nemzeti Múzeumban Vargas Llosa-kiállítás volt, pedig még meg se halt. Kolumbiában több falu is azzal hirdeti magát a turistáknak, hogy Márquez épp róluk mintázta Macondót. De talán a legjobb példa arra, hogy mit jelent NAGY NEMZETI ÍRÓ-nak lenni, az az, hogy az ember ír egy könyvet »Bánatos kurváim emlékezete« címmel, és nem mondja neki azt a kiadó, hogy »Don Gabo, ezt azért talán mégse«.”

Soltész Béla író, a Clandestino – Egy év Latin-Amerikában c. könyv szerzője